Zirrenő szálak

Húsz – igaz, a fikció idejében csak egy – év után szabadult ki Emil bácsi Paca cár börtönéből, ennyit kellett ugyanis várni arra, hogy Varró Dániel felvegye a Túl a Maszat hegyen című kötete eseményeinek elejtett fonalát, és új műve, a Túl a Maszat hegyen 2 kezdéseként elvarrja az első részben elvarratlanul hagyott, Emil bácsi életét gúzsba kötő szálat. Egy szálat tehát elvarrt a szerző, de mint azt a mű dupla keretezése is előrevetíti, a meseszövéséhez nemcsak néhány fonalat használ, és abban sem lehetünk biztosak, hogy olyan könnyen képesek leszünk átlátni majd az összefüggéseket, mint a negyedikes főhős, Muhi Andris.

„Bocsánat, kedves olvasóim,
Hogy ennyi szál fut szanaszét!
Andris átlátja mégis, ó ‒ ím! ‒,
Hogy összefüggés van azért.”

Belátva, hogy nem eredhetek valamennyi szál nyomába, a teljességre törekvés nélkül ‒ követve a második részben nyomozóvá váló Andris példáját, aki a Varró Dánieltől kapott noteszébe csak egy-egy lényegesnek tűnő szót firkantott le ‒, csak két színesebb szálat kicsippentve keresem az összefüggéseket.

Arany-szál

Véletlen-e, hogy kis híján annyi idő telt el a két Maszat-hegy megjelenése között, mint amennyi Arany János Bolond Istókjának két éneke között? Nem tudom, de szembetűnő az Arany-allúziók sokasága és kiemelt helyzete a Maszat-hegy 2-ben, hiszen már a Prológust félbeszakítva ‒ ahol egyébként Istók versformáját felidézve könyv eleji stancák-at emleget ‒ Arany Tamburás öreg úr című ironikus, létösszegző versének paródiájába, a Teremburás Öregúrba botlunk bele, aki Le-letészi már a lantot, hogy egy újabb Arany-vers kerülhessen a szöveg játékterébe. Szintén Arany-parafrázis a szövegvilágba Varrót szereplőként beemelő Családi csendélet, amely formájában, tematikájában és szófordulataiban, („Jobb ízű a falat, ha magának csórja”; „Lego Yoda tán az, vagy ha nem, hát Jabba”) egy mai nagycsalád szcénájába helyezve travesztálja a Családi kört. Az archaikus, tájnyelvi, szak- és rétegszavak gazdagsága tisztelgés a magyar nyelv kifejező erejéből legtöbbet megmutató Arany előtt, hiszen a könnyed, hétköznapi beszédet imitáló stílus, a gyermeknyelvi kifejezések és a diákszleng mellett olyan régies ínyencségekbe botolhatunk, mint a kravátli, szöszlött kacabajka, badella, balkörmű cenk és mimők. A humoros, invenciózus nyelvi megoldások, a néha végsőkig kifacsart és kínrímszerű szójátékok ‒ levélpecérnek becézett, / megilletődött illető, tintamérő zugkrimó, hörgő falfirkafalka ‒ az első részhez hasonlóan most is az alapját képezik a szöveg nyelvi szerveződésének és a névadásoknak (Hepcia–hapcija; Patyomkin, a pityóka; Csekonics, a csicsóka), ugyanakkor a Maszat-hegy 2 szövegébe új színt visz a hangutánzó szavak zavarba ejtő mennyisége és változatossága. A kötet legelső szava is hangutánzó szó – Dirr! –, és már a Prológusban is majdnem ötven ilyet találhatunk a régies, és olyan ritkán használt, hogy szinte neologizmusnak ható nyektet, dudog és pönög onomatopeiáktól a hangzásában is humoros hangyafingnyi kornyikánon át az etimologizáló szójátékig: „Kommentálta a csatazajt ott ‒ / A Maszat-hegyi csata zajlott.” A posztmodern kettős kódolásnak eleget téve szövődnek egybe a mai szleng (például rédzsel – annyira mai, hogy utána kellett néznem: a 'felhergeli magát' jelentésű angol 'rage' szóból ered), a multivilág (timelime), az akció-szerepjátékok (főboss) és az archaikus népi ráolvasások (huccs ki) kifejezései a magasirodalmi kódokkal.

Feltűnik egy-egy különös, Aranyt eszünkbe juttató szó is, mint a Toldiban és Rozgonyinéban is használt szép, ritka határozó, a kicsinyég, vagy a szövegben többször is előforduló, a lant hangzására utaló, régies pönög, mely Arany 1869-ben írt, Szegény Miska sírkövére című négysorosában is előfordul. Idemásolom, mert segít egy újabb szál nyomába erednem.

„Hát jól van így, amice Tompa:
Én skártba, te végnyugalomba;
S ha nem pönög lantunk, gitárunk,
A varju sem károg utánunk.”

Néma szál

Bár fentebb azt írtam, hogy a hangutánzó szavak arzenáljával találjuk szembe magunkat olvasás közben, mégis az elhallgatás motívuma vonul végig a köteten. Ahogy a zajnak is több fokozata, árnyalata (zajmaszat, zajcafat, zajszenny) kap jelentést és funkciót, úgy a némaságnak is több rétegével, aspektusával szembesülünk. Az ősi költészettoposz, a lant elnémulásától való félelem tematizálódik talán legmarkánsabban. Az életrajzi elemekkel játszó Családi csendéletben a költő már csak gyerekeket költöget.

„Kiissza a bögrét, de még mindig kába
Költögetni indul ‒ a gyerekszobába
Megpendíti lantját, mi egy szögön lóg ott,
Nem pöng. Sebaj. Úgyis rég lehangolódott.”

A Teremburás Öregúr hangszere is félrehangolt, és csak jobb híján vagy dühből pengeti:

„már nem az, ki egykoron volt
már hiányzik félrehangolt
hangszeréből rég a stenk
egy-egy cifrát kutyafázgat
‒ aki hallja, tuti frászt kap ‒,
és a többi néma csend.”

Az első sor variált Arany-idézete (Nem az vagyok, ki voltam egykor) és a strófazáró Juhász Gyula-intertextus (A többi néma csend) emeli be a szövegbe az elhallgatástól való félelem tematikáját.

Elnémult az első kötetből ismerős Ismeretlen Angol Költő is, aki Andrisnak anno verset szavalt, és babérleveleket ajándékozott. Az utolsó, képregény formájú fejezetben találkozhatunk vele, ahol még mindig náthásan, kiégésre panaszkodva támasztja Hukk kapitány kocsmapultját. „A munkásságom egy kalap kaki! Egyetlen versem van csak adva ki. Senki deb isberi a devebet. És bég a pegazusob is levetett!”

A lant elnémulásától való félelem egyik ellenszere lehet a költői szerepjáték. A versírás, az alkotómunka motívuma több, eltérő megszólalási módokat reprezentáló költő, krónikás, lantpengető által jelenik meg a szövegben.

A harmadik fejezet krónikása, aki A vitéz Muhi Andris deák Paca cár hadával Maszat-hegyen túl megvívott viadaljáról való históriának derék summája vagy valami ilyesmi című tudósító éneket írja, elszánt munkája közben figyelhető meg: „No, most a harcról pöng már a lantom.” A históriás ének strófáit megszakító prózai betétek ‒ amelyekben a real time-os versírás imitációjaként a költő szótagot számol, rímet keres ‒ egy igyekvő és látszólag ügyetlen alkotó műhelymunkájába adnak betekintést, a Maszat-hegy első részének piszkebokor mögül tudósító Varró Dánieljét léptetve színre.

A mese ideje máshogy telt, mint a narrátoré. Muhi Andris harmadikos tanulóból negyedikes lett, de a szövegvilágban felbukkanó Varró Dániel már háromgyerekes meglett férfiként siratja boldogult legénykorát, az invokációban az alkotómunka megváltozott körülményeit taglalja, mint Kosztolányi A bús férfi panaszaiban, és az elmúlt ifjúság felett bánkódik.

„Múzsám, te felnyírt hajú némber,
Pusziljál engem homlokon
A készülendő mese végett,
És három rissz-rossz csemeténket
Ha megjött a költő ihlete,
A játszótérre vidd le te!
Így szokták kérni már a múzsát
A költők, hogyha apukák,
S bevágta ronda kapuját
Mögöttük a bús férfiúság.
S ha szól a múzsa szája: cupp
Mesébe fojtják bánatuk.”

Egy ősöreg lantpönögtető is felbukkan a szövegben, és általa új nézőpontból, új versformában ismerhetjük meg az első rész Babaarcú Démonjának történetét. Bambaképű Edgár több részletben és több fejezeten keresztül fárasztja a verses formától és archaikus szavaktól cidriző főhőst. Ráadásul A zajlopótök legendájával a tizedik fejezetben ‒ ahol a mű a kerettörténet balladáján belüli balladaként szólal meg ‒ a büszke és tudatos alkotó a legenda megörökítését kéri Andristól.

„»Nem kellene jegyzetelned, míg pönög a lantom?«
Kérdi Edgár, ‒ De ‒ feleli Andrisunk, és random
Lefirkantja, hogy »pönög«, a noteszbe gyorsan.
»Minden részletet felírtál?« ‒ Mindent, persze. »Jól van.«”

Szélsőséges attitűdök jellemzik a versírás közbeni reflexiókat. A kilencedik fejezetben az alkotómunka nehézségeit és egyben szükségességét ecsetelve a narrátor egy ironikus csavarral irodalmi Nobel-díjasnak képzeli magát.

„Jól jönne néha egy efféle
Jövőbelátó kis fazék!
Nem is a távoli jövőbe
Néznék, csak fél évet előre,
Hogy azt, mit lantom itt pönög,
Mit vért izzadva bütykölök,
Megpillantsam ezt a művem,
Mikor már kész, és megjelent,
Amint a lében ott dereng.
Lemásolnám egyszerűen,
S ha megtelt minden fránya lap,
Csak lógáznám a lábamat.

[…]

Zavarna az, lefogadom,
Hogy nem hullattam érte könnyt, vért,
És mikor majd ezér a könyvért
A Nobel-díjat átveszem,
Egy kis rossz érzés, azt hiszem
Bujkálna bennem mindezért.”

A Zsiráfmadártojás-kiköltő költemény – „Sitty-sutty, egy perc alatt meg is lett”– elrontott, gyenge műként szerepel a szövegben (bár igencsak dallamos anakreóni hetesekből áll), hiszen nem tölti be funkcióját, nem képes mágikus szövegként előcsalogatni a kis zsiráfmadarat.

„»Hogyhogy? De, kis zsiráfmadár,
Akkor a Varró Daninál
A hosszú embernyelvű versre
Miért nem bújtál még elő?«
‒ Rossz volt a vers ‒ felelte ő.”

A Túl a Maszat-hegyen első részében a költők szárnyas paripákon közlekednek, most a költő, mint hősnője, Janka a titkos kazamatarendszerben, lassan, csak egy-egy lépést előre látva közlekedik, az alkotómunka már nem szárnyalás, hanem monoton folyamat.

„Én is csak így tudok haladni,
Szemem nem éppen váteszi,
Versem lábát egy talpalatnyi
Kis helyre mindig ráteszi,
Tipeg, titá, titá, unásig.”

De az alkotás derűs oldala, az örömköltészet lehetősége is megmutatja magát a Prológus ars poeticaként is felfogható soraiban.

„Én szeretek fecsegni hosszan,
Vidít a szó, mi szerteszét
szalad, de mégis összekoccan,
Be szép a könnyű, halk beszéd!
Imádom sodrását a dalnak
A szemtelennek és badarnak.”

A Dsidától kölcsönzött verssor (Be szép a könnyű, halk beszéd!) a megfelelési kényszertől mentes, önazonos alkotásmódra való felszólításként is értelmezhető, hiszen a forrásául szolgáló strófa is a hangzó, könnyed (és, ha már csermely, fecsegő) költészet varázsa felé mutat.

„Kicsit nagyképűek vagyunk s olyan
jelmondatunk is: »Századokra termelj
s tekintsd magad halálos komolyan!«
Lantunk nyögesztő, félmázsás teher, mely
úgy zeng, mint jégzajláskor a folyam
s nem pengi ki a habzó, fürge csermely
ezüstkövek közt zirrenő neszét.
Pedig be szép a könnyű, halk beszéd!”
                     (Dsida Jenő: Tarka-barka strófák)

A csermely zirrenő neszével a Maszat-hegy 2. egy másik, itt fel nem fejtett mágikus szálához, a zajmaszatokhoz juthatunk el:

„Vagy halkan zirren egy patak ‒
E kis neszekből olvad össze
Az úgynevezett zajmaszat,
Ami egy mágikus erőtér...”

Ezek hiánya okozza a varázsmesékben kötelező indító, a hőst útjára bocsájtó bonyodalmakat, amelyek elengedhetetlenek a mesei és egyben az alkotói világ rejtekajtóinak felnyílásához.

„A zajmaszat egy mágikus
Háttérzörej, egy röpke huss,
Amit a szél az összehajló
Lombok fülébe súg bele.
Minden varázslat kútfeje.”

Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen 2 – Muhi Andris és az ordított világ. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023.