Alku

Minden rendben volt, amíg meg nem haltam. Az okozott némi kellemetlenséget.

Ment az üzlet, dőlt a pénz, jól éltünk. Politikus voltam és elintéző ember, mindenfelől fizettek a szolgálataimért, így a házam is felépült a szikla tetején, gyönyörű onnan a kilátás. Engem aztán nem érdekelt, hogy természetvédelmi területen van, nekem ne mondja senki, mit szabad és mit nem. Csak benyújtottam a törvénymódosítást, és jöhettek a kőművesek, már az utat is leaszfaltozták. Biztonságban is voltunk, a rendőrfőnök szeretett nálunk fürdeni a szökőkutas medencében, és a Puerto Ricó-i rumot is, amit csak neki hozattam, egyszóval, ahogy mondtam, minden rendben volt.

Aztán hirtelen egy nagy szakállú, klepetusos pasas előtt találtam magam:

− Mi a frász történt? – kérdeztem −, ki a tököm vagy? És mi ez a füstszag?

Egykedvűen lefelé mutatott, láttam, a kocsim égett lobogó lánggal a belvárosi irodám előtt, benne egy alak:

− Az voltál te − mondta, és nagy könyvet vett elő.

− Szórakozol, baszki, felrobbantottak? Ki merészelt megmerényelni, mi?

− Neved? – kérdezte egykedvűen, de nekem semmi humorom ilyesféle lajstromozáshoz, visszakérdeztem:

− Mér, a tied mi?

− Péter vagyok, te tudatlan tökfej. Ülj le, és válaszolj! – itt már éreztem a kiskaput, nem tudott fölibém kerekedni, keménykedik, de nem kényszeríthet.

− Figyelj, Peti, intézzük el ezt a dolgot gyorsan, és mind jól járunk. Én nagyon gazdag vagyok!

− Itt nem sokat ér a pénzed, az egész megy a kincstárba, mihelyt aláírtad a belépési nyilatkozatot.

− Peti, figyelj, még nem írtunk alá semmit. Tényleg rengeteg a zsé, és akár a felét is megkaphatod. Ötven százalék! Az azért nem rossz, igaz? A lajstromot meg elfelejtjük, rendben?

− Itt nincs mire költeni, szerinted minek nekem a pénzed? – kérdezte Péter, és éreztem, jó úton járunk, puhul az ipse.

− Amire mindenkinek, jó ruhákra, szép lakásra, kocsira, nőkre, ékszerekre, utazásokra, tudod azt te, nem kell téged félteni – mondtam barátságosan, le is ültem, hagy örüljön, és egész előredőltem, úgy magyaráztam közvetlenül a képébe. – Kényelmesebb lehetne az életed, mint most.

− Viccelsz? A Főnök úgysem engedné, és nem néz el semmi fölösleges flancot – válaszolta lemondóan, de keményen, ebből arra következtettem, elvei vannak, hiszen alapító a cégben, nem adja fel egykönnyen, ahhoz túl büszke.

− Ha körülnézek, elég kopott itt minden, ráférne egy alapos felújítás, nézd csak meg a kertkaput…

− A Mennyország kapujáról beszélsz, vigyázz, mit mondasz! – dörrent rám haragosan.

− Nyugi, béke van, csak azt mondom, hogy kopott, ráférne egy festés. Meg ez a pulpitus, amin ülsz. Ezeréves deszka, tök kemény, karcos és szálkás is… Biztos vagyok benne, az alapítás óta itt van, pedig már léteznek sokkal modernebbek is. És ülésfűtés nem kéne? Kicsit huzatos ez a hely…

− Szó ami szó, néha nagyon lehűl, ha kikapcsolják a fűtést, olyankor kinyitjuk a Pokol kapuját, hogy feljöjjön egy kis meleg, csakhogy akkor meg rém büdös lesz – magyarázta Péter lemondóan. – Üres a kassza, tódulnak a nincstelenek, akiknek életükben mi vagyunk az egyetlen vigaszuk, gazdag meg, akit beengedhetnénk, alig van. Akik jó pénzt hoznának magukkal, az alig egy százalék. Kilencvenkilencen ingyen veszik igénybe a szolgáltatásokat, és csak egy hoz fedezetet a kincstárnak. Nagyon egyenlőtlen a vagyon megoszlása odalenn, ebből adódnak itt is a gondok, folyamatosan a csőd szélén táncolunk. Csoda, hogy nincs festve a kapu?

− Hát ez az! – csaptam le rá. – Itt a vagyonom fele, ebből kényelmesen átalakítod magadnak ezt a helyet, veszel radiátort, karosszéket, én pedig visszamegyek…

− Ááá, nem jó, nem megy… − csóválta a fejét. – Mindenkinek szemet szúrna, mennyire megváltozott minden, és jönne Luci, vele hogy értetném meg? – Kérdőn néztem rá, nevetve magyarázta: − Lucifer, a Pokol igazgatója, de mindenki csak Lucinak hívja, olyan vicces a kis szarvacskáival és a vörös ábrázatával. Már ajánlottunk neki stylist-ot, volt, aki a kedvéért le is költözött a Pokolba, de Luci nagyon konzervatív, nincs mit tenni.

− Okos vagy te, meg tudod magyarázni neki – hízelegtem Péternek, de ő komoran rázta a fejét.

 – Nem jó, csak ha neki is fizetünk… Tudod, ő fejpénzt kap az ápoltjai után, úgy működik a rendszer, mint nálatok az egészségügy: minél többen vannak egy ellátáson, annál több pénzt kapnak. Ha egyet elveszek tőle – mert lássuk be, neked nála lenne a helyed –, akkor méltán nyújtja a markát. El tudod képzelni, mibe kerül a rengeteg fűtőanyag a tüzeléshez, a forró olaj, a láncok, a kínzóeszközök? Tudod te, naponta hány új vasvilla, buzogány, szöges bakancs, tüzes dárda és ki tudja mi kell még? Nagyon költségérzékeny hely az. Legalább harminc százalék kell neki, hogy hagyjon elmenni…

− Lássuk csak, akkor harmadoljuk a vagyont, egy rész neked, egy Lucinak, a többi nekem, és megyek haza…

− Szó sem lehet róla! Vissza nem mehetsz! – heveskedett – Esetleg kereshetünk neked egy jó helyet a Mennyországban.

 − Nehogymár, Peti, miről beszélsz? Már épp jó úton haladtunk… − tiltakoztam, de a szavamba vágott:

− Tudod, itt mi arról döntünk, hogy valaki föl vagy le, de vissza nem mehet senki. Tagja lehetnél például az Angyalok karának! Mit szólsz? Egész nap csak énekelnétek a Főnök nagyságáról, jóságáról, szépségéről, és az all inclusive lakók megmártóznának a mennyei hangotokban. Ott úgyis mindig létszámhiány van. A volt kommunista országokból alig találunk oda valakit, pedig egyre többen jönnek fel, de mind azt mondják, hogy náluk folyton ilyesmit kellett énekelni, és az maga volt a Pokol – egész belelkesedett, ahogy magyarázott.

− Nem fogok én kornyikálni, nincs is hangom, különben is, már nem vagyok úttörő, hogy ilyesmit gajdoljak! – mérges voltam, de nem akartam káromkodni. Vártam, hátha lesz jobb ajánlat.

− És ha fanfáros lennél? Ahhoz végképp nem kell előképzettség, csak meg kell fújni a csövet az egyik végén, a másikon kijön a hang …

– Hagyjuk a zenészeket. Mi az all inclusive nálatok?

− Haha, oda végképp nem tudlak beprotezsálni. Akik példás életet élnek a Földön, sok jót cselekszenek, azokat a Főnök elé eresztjük, és ő eldönti, ki léphet be közéjük. Ők mindent megkapnak, amiről a templomokban beszélnek, sütkérezhetnek a Főnök fényében, az Angyalok kara énekel nekik, hallgatják a fanfárokat – ha már itt tartunk, nem akarsz mégis…

− Nem! Folytasd!

 − Örökké boldogok, eszik a mannát, satöbbi, satöbbi. És nem kell dolgozniuk.

− Itt dolgoznak az emberek? – őszintén megdöbbentem.

− Szerinted hogy lehetne másképp fenntartani egy ekkora szervezetet? Rengeteg munka akad, neked például testhez álló lenne a Sorsfigyelő pozíció.

− Az mi?

− A Főnök elképzel egy életutat, de persze képtelenség ennyi mindenkit neki egyedül felügyelni, hogy beteljesedik-e a sorsuk, hiszen már lassan nyolc milliárdan vagytok, ezért alkalmazunk megfigyelőket. Rengetegen vannak, ők mindenkin rajta tartják a szemüket.

− Mint az őrangyalok?

− Nem egészen, ahhoz komoly képzettség kell, de ha a Sorsfigyelők úgy látják, valakivel baj van, riasztják az őrangyalt, vagy küldik a Halált az exitus miatt, ha itt az idő. 

− De honnan tudják a Sorsfigyelők, mi lenne a helyes út, amiről letér az illető? – komolyan érdekelni kezdett a dolog.

− Ott vannak az Írók, akik megírják az adott sorsot.

− Hát azt nem Isten írja?

− Nos, mi nem nevezzük így, egyébként sem ez a neve, a legjobban azt szereti, ha Főnöknek hívjuk – szóval ő kitalálja a vázlatot, az írók pedig megírják.

− Ne már, ezt nem hiszem el! Ez mekkora átverés! Akkor azt, hogy meghalok, a Főnök találta ki, de a hogyant az író?

− Valahogy így…

− Meg lehet tudni, ki írta az én életutamat?

− Az egy kicsit megdrágítja a dolgot, de el lehet intézni.

− Oké, nem gond. Ez a robbantás szemét dolog volt. Tudni akarom, ki tette!

Hosszan lapozgatott a nagykönyvben, míg megtalálta, amit keresett.

− Az Íród költségvetési osztályvezetőként dolgozott a minisztériumban, ahol te helyettes államtitkár voltál. Kirúgattad, amikor szóvá tette, hogy a Bazilika felújítása kétszer annyiba került, mint az eredeti ajánlat volt. Jó ég, te a Bazilikán is kerestél?!

− Az nem én voltam, hanem a főnökeim. És az a kirúgott kis mocsok hogy került ide? Szétrúgom a seggét!

− Rablótámadás áldozata lett egy estén a budapesti éjszakában. Iszákos lett, mikor elvesztette a munkáját harminc év után…

− És így állt bosszút rajtam, hogy felrobbantott?

− Előfordul az ilyesmi. Persze tilos, de hogy lehetne ennyi alkalmazottat ellenőrizni? Hál’ istennek nem gyakori eset…

− Na figyelj, Peti! Akkor harmadolunk, rendben? A Luci, te és én! Ne szólj közbe, én beszélek! Idehozod elém azt a nyavalyás kis osztályvezetőcskét, az Írót, a dossziémmal együtt. Itt helyben átírja a sztorit, úgy, hogy túlélem a robbanást, de tudni fogom, ki robbantott. Ebből rögtön lesz Lucinak fejpénz is, mert azonnal felküldöm ide az illetőt, tegyen vele, amit akar. Azt az írót pedig beosztod az énekkarba, énekeljen napi huszonnégy órát arról, hogy a Főnöknek mindig igaza van. Megegyeztük?

− Rendben lesz, elintézem.