III. rész

Zörög a guruló hordágy. Visznek fel. Látom a liftet, látom a fiúkat. Ők nem kis hercegek. Ők nagyon valósak. Benyitnak egy szalonba. Csak három ágy. Kettő foglalt, én az üres harmadikra kerülök. Egy kék köpenyes doktornő jön. Haján, most jól látom, vörös háló, nyilván, hogy könnyebb legyen a fertőtlenítés.

– Felismer? Látom, hogy nem, pedig én fogadtam akkor, amikor áthozták a másik kórházból. Én vitettem az intenzív osztályra. De most már próbát tehetünk a normál terápiával. A feleségével már beszéltem, beküldött velem egy mobiltelefont. Hívja fel, és ha nem tudja feltölteni a készüléket, kérje meg valamelyik szobatársát.

A doktornő továbbment a másik beteghez. Az elsőt hallottam, hogy Schüller úrnak nevezi, de a továbbiakban nem figyeltem, hanem telefonálni akartam. A régivel tudtam, hogyan kell tárcsázni, azzal rögtön tettem egy próbát. De a készülék nem kapcsolt. Biztos lemerült. Az újjal is próbálkoztam, de nem kapcsolt. Teljesen más programok ugrottak fel, mint amit ismertem, s én éreztem a meddő próbák felgyűlő rossz ízét. Kétségbeesve néztem körül. A doktornő már a harmadik ágynál járt, így tettem félénk kísérletet.

– Schüller úr, elnézést a zavarásért, de nem értek a mobiltelefonokhoz. Nálunk mindent a feleségem intéz, ami telefonnal elintézhető. Nem nézné meg ezt a két készüléket? Van rajtuk pénz, legfeljebb az lehet a baj, hogy lemerült az akkumulátoruk. De itt vannak a töltők. Csak ne kérdezze, melyik melyikhez való.

Schüller úr erős testalkatú ember volt, olyan, aki láthatólag nemrég még aktívan sportolt. Kezébe vette a két telefont. A régebbihez, amellyel a kistarcsai kórházból telefonáltam volna egyszer, de már akkor lemerült, most sem fűztem nagy reményeket. A töltők nem passzoltak hozzá, így Schüller hamar félrerakta, és az újabb modellt vette vizsgálat alá. Ennek töltőjét az ágya felett található elektromos csatlakozóba dugta.

– Jó – mondta –, ez jó. Tudja a felesége számát?

Ezt az egyet tudtam. Ő tárcsázott, majd átadta nekem a készüléket.

– Cukorka, te vagy az?

– Istenem, hát igaz? Tényleg kiengedtek ma az elkülönítőből? A doktornő már tegnap mondta, de nem mertem elhinni, hogy így tartja a szavát. És az új telefon is eljutott hozzád! A régi töltője még Kistarcsán elveszett, az unoka megpróbált előkeresni minden fölösleges töltőt, de ezek szerint hiába. Vettem az Örs vezér téren egy használtat, ami elég új típusnak látszik. A hangja tiszta, de kérj meg valakit, hogy dugja a konnektorba rögtön, mert nem akarom a hangodat újra elveszíteni. Hiszen megőrülök, ha még egyszer előfordul az, ami Kistarcsán.

– Cukorka, Cukorka, ne sírj. Hiszen nem haltam meg.

– De közel voltál hozzá.

– Ne dramatizáld túl. Semmi bajom. Megizzadtam az utolsó könyvszállításnál, kicsit meghűltem, de ha nem megyünk a háziorvoshoz, nem kerülök kórházba. S nincs Covid-osztály.

– Te viccelsz? Azt hiszed, véletlenül vitt a Covid-mentő Kistarcsára?

– Hát, nem tudom. Van egy hézag az emlékezetemben. Tudom, hogy volt valami enyhe rosszullét, amiért felhívtad a háziorvost. Arra is emlékszem, hogy leültem egy székre, és Pintér doktornő vérnyomást mért, meg a szívemet s a tüdőmet hallgatta. Aztán rögtön telefonált egy Covid-mentőért. Ültem, fáztam, és az egész értelmetlen volt. Mondd, mi történt?

– Nos, elájultál. Lefordultál a székről. Reanimáltak vagy öt percig. De azt hiszem, ezt az első rohamot már Kistarcsán elmondtam neked.

– Nekem? S miért első rohamot?

– Mert Kistarcsán újabb rohamod volt.

– Nekem? Mikor?

– Úgy egy héttel ezelőtt. Borira emlékszel?

– Igen. Hozott egy csomagot.

– És a másik két nagy csomagra nem emlékszel?

– Nem.

– Hogy Borit láttad, arra emlékszel?

– Igen, emlékszem. A lépcsőháznál, a folyosó végén.

– Hogy ott még egyszer jártál, arra nem emlékszel?

– Nem emlékszem.

– Pedig én láttalak. Sokat fizettem, hogy egy guruló ágyon oda hozzanak. Felém fordított a nővér, de a tekinteted üres volt. Nem ismertél fel. Nemcsak egy üvegfal választott el akkor minket, hanem egy másik univerzum.

Azt hittem, hogy rám szakad a fal. A telefonból sötéten hulltak elém a szavak. Egy idegen nézett az üvegfal túloldaláról, akit én már nem ismerek, s ő sem ismer engem. Mint Brueghel képein az áttetsző burokba zártak, hirtelen rám omlott a Covid-szimptóma teljes szörnyűsége. Nem a szinte kezelhetetlen tüdőgyulladás, nem a szív görcsei, aszinkron ütései, mert ezek mind feloldódnak a biológia univerzumában, a biokémiai reakciók tisztázható determinizmusában. Egy rémesebb oldalát láttam most meg a vírus hatásának: a tudat, a minden csepp energiánkkal, utolsó lélegzetünkkel is védett öntudat összeomlását. Hiszen embervoltunk legfontosabb megkülönböztető jegye az állatokkal szemben ez: az emlékezet, az érzelmi jegyekkel körülbástyázott emlékezet.

S most kiderül: ez a magánterület sem védett. A Covid képes rá, hogy egész emléksorokat töröljön, képes egész személyek ismertetőjegyeit eltörölni. Hogyan nem volt képes rögzíteni az agy egy ilyen drámai eseményt? Talán hogy ne kerüljön összeütközésbe önmagával, inkább törölte az egész láncolatot, az ágytól az üvegfalig.

– S te mit tettél?

– Megkérdeztem a nővért, mióta vagy ilyen állapotban. Hogy milyen gyógyszerekkel kezeltek. Hogy nem hallott-e valami furcsát. Csak kitérő válaszokat kaptam. Hogy egyetlen orvos van száznegyven covidos betegre. Hogy a betegek közt sok a zavart. Vagyis olyan, aki nem beszél összefüggően, értelmesen. A férjem is hol szónokol mindenféle hihetetlen dolgokról, utakról, kiküldetésekről, azt véli, hogy barátai mindenféle történelmi személyek, miniszterek, sőt milliomosok Monacóból, és várja azok hívását, bár egy mobilt sem képes feltölteni, és a holmiját a takarítók ide-oda dobálják, mert nem képes a faliszekrénybe tenni. Senki nem törődik vele.

– Gondolhatod, hogy ezután a jellemzés után úgy mentem haza a buszon – folytatta feleségem –, hogy folyton az ájulás kerülgetett. Alig aludtam, aztán hajnalban elhatároztam, hogy lépni kell. Felhívtam Józsát, s emlékeztettem kapcsolatunkra, arra, hogy az MDF-ben egy íróasztalunk volt, egymást segítettük, s utána hogyan alakult a sorsunk. Hogyan harcolunk a Szent Margitban a komcsi diri ellen, hogyan vettük át Lipcsey Ildi után az Erdélyi Szövetséget, hogy én téged is neki köszönhetlek, hiszen az ő szülinapján kezdődött a kapcsolatunk, és milyen hasznos lett jöveteled az Erdélyi Szövetségbe, hány kitűnő magyar értelmiség csatlakozott hozzánk a te kapcsolataid révén. Most szörnyű a helyzeted. Már félrebeszélsz. Rögtön lépni kell.

Józsa lépett. Erdélyi Szövetség-beli kapcsolatai révén a KDNP-ben hamar kiderítette, hogy ki a döntésképes államtitkár. Megszerezte a közvetlen telefont a titkárnőhöz, majd az államtitkárhoz. Mindegyik tudta, hogy ki vagy. Volt, aki arra is emlékezett, amikor Kásler miniszter úr József Attila-díjjal kitüntetett. Ekkor tudtam meg, hogy Böjte Csaba ügyében is eljártak, hogy megmentsék, aki szintén eszméletét vesztette már szállítás közben. Egy óra sem tel el, s kért Józsa, hogy menjek be Kistarcsára az igazgatóhoz, aki már tudja, mi a teendő.

– Ez mikor volt?

– Másnap. Annak a napnak másnapján, hogy nem ismertél fel.

– És mit mondott az igazgató?

– Ezt mondta: „Ki maga? Ki a férje? Az orvosok elég furcsa jellemzést adtak. Az egyik szerint valami telefont várt Albert monacói hercegtől. Vagy valami más milliomostól.” Meg azt is mondta, nincs semmi veszve, a ruletten még nem húzták ki a bukó számot. Igencsak meglepődött, amikor kiderült, hogy mindez igaz. A monacói telefont ugyan nem hozzá kapcsolták, de egy idő után mindenki tudott róla a személyzetből. Elmondtam, hogy a József Attila-díjat októberben adta át neked Kásler úr, hogy a Művészeti Akadémia köztestületi tagja vagy, s tucatnyi díjad van különböző országokból, ahol előadtál, vagy könyveid megjelentek.

– Ezután aláírtam néhány papírt, majd mehettem a raktárba, ahonnan előkerült a télikabát és a mobiltelefon, de nem a cipő, nem a személyi s a hivatalos papírokat tartalmazó zacskó, nem a lengyelországi egyetemi zsákok a számtalan gyümölcslével, a csokik, a papucs, a pizsamák.

– „A Covid-mentő fogja átvinni a László Kórházba. Ott a hely a II. emeleten. Keresse az osztályvezető orvost, itt a neve a cédulán” – mondta mogorván az igazgató. Nem búcsúztam el szívélyesen, gondolhatod, s attól sem lett jobb kedvem, hogy a Facebookon a politikai korrektség szellemében egy olyan cigány nemzetiségű ápolónő népszerűsíti Kistarcsát s az itteni ápolónői munkát, aki megjelenésében és mozdulataiban inkább emlékeztet egy rúdtáncosnőre, mint egy betegápolóra.

– Hogy kevés az ápoló? Igen. De itt, a Lászlóban is kevés. És akivel találkoztam, az mind tisztelettel szól, tisztelettel beszélt. És felvették a telefont, megkérdezték, mi a baj, miben segíthetnének. Magdolna doktornő, akit az igazgatói cetli nyomán ismertem meg, rögtön fogadott, s végre értelmes diagnózist mondott. Ő mondta ki, hogy kritikus állapotban vagy, kétoldali tüdőgyulladás, súlyos memóriazavarok. Nem elégséges a normál terápia. Csak az intenzív osztály segít. Remény csak akkor van, ha engedélyezem a kísérleti gyógyszerek bevetését. Böszörményi Zoli tanácsára hallgattam, aki Szőcs Géza esetét ismerte már közelről. Neki is emlékezetkihagyásai voltak, de ezt későn ismerték fel, s nem kezelték elég hatékonyan. Mindent a lélegeztetőgéptől vártak. Ezért Zoli azt javasolta, a gépet ne írjam alá, de a kísérleti gyógyszert igen. Így cselekedtem.

– Ó, igen – feleltem –, a kis hercegek mindennap azzal kezdték: Gyuri bácsi, mennyi ma az oxigén? S örültek, amikor az ujjamra csatolt érzékelő jelezte: a véremben az oxigén 95-96 százalék vagy még több. Így csak két csövecske ment az orromba, de nem kötöttek rá a gépre.

– Kis herceg? Jópofa.

*

Igen, jópofa. Hisz én abban az őrjítő magányban, amikor csak tehettem, kiléptem a testemből, és baráttól barátig, szerzőtől szerzőig repültem, verstől versig. Versekig, amelyek magyar formáját én adtam, s így mindegyik darabban magam egy darabkájára leltem.

Ha én nem voltam, ott voltak a versek. S ha felidéztem őket, ha fel tudtam idézni őket, tudtam, hogy élek. Még van a világ. Még vagy valahol Te.

S akkor vagyok még én is.

 

 

Megjelent az Irodalmi Könyvek gondozásában, 2021-ben.