200 éve született Madách Imre – „Kevesbé jó szándékú ferdítések”

A Religió című katolikus egyházi és irodalmi hetilap 1862. augusztus 9-i számában az „Egyházi tudósítások” című rovatban jelent meg Pelkó Péter gácsi plébános írása cím nélkül, csupán hely és idő megjelölésével: Gácsfalva, július 22-én. A szerző beszámol róla, hogy felkereste a gácsi egyházkerület egyik plébániáját, a szegénységéről elhíresült Alsósztregovát, s bizony elszomorító látvány fogadta: kívül-belül a pusztulás jelei, elhanyagoltság, a templom eszközeinek hiánya – így tengődik itt Divald Gusztáv plébános úr. Még szerencse, hogy a hírek szerint „őszre megkezdi a templom kegyura, ns. [nemes] Madách Imre úr a javítást”.
A laphoz hamarosan megérkezett Alsósztregováról a válasz, amit a szerkesztőnek illett is közölnie. Az 1862. szeptember 6-án megjelent cikk szerzője nincs megnevezve, csupán egy M. betűvel szignálta válaszát. A rejtélyes M. az igazság és a méltányosság jegyében ragad tollat, s utasítja el a gácsi plébános állításait. Mint írja, nem keresztényi szellemben megírt cikk a Pelkó Péteré, inkább alaptalan vádaskodás, amely igazságtalanul állítja pellengérre a helyi plébánost, aki cseppet sem tengődik: „nem csak állásához illő életmódot visel, de tud még szellemi dolgokra is pár garast megtakarítani, mit csinos, újonnan összeállított könyvtára bizonyít, milyet nagyobb jövedelmű helyeken hiába kerestem.” A templom pedig nem elhagyatott, az Oltáregylet[1] folyamatosan ellátja ajándékokkal, a hitélet méltó megéléshez szükséges szakrális tárgyakkal.
A szerkesztő kicsit élesnek találta az írás hangját, s ahogyan lapalji jegyzetében hozzáfűzi: kerülvén a konfliktust, a szerző „válaszának némely helyeit kihagytuk vagy módosítottuk” – vagyis vélhetően még csípősebb vagy éppen durvább hangú levelet kapott ettől a bizonyos M. úrtól Alsósztregováról.
De vajon ki lehetett a válasz írója? Első olvasatra azonnal Madách Imre neve adná magát, hiszen a betűjel s a helyszín – na meg „a templom kegyura, ns. Madách Imre úr” kitétel az eredeti cikkben – kézenfekvővé teszi. Számításba jöhet azonban akár egy másik M. kezdőbetűjű személy is, bizonyos Matolcsy György úr. Igaz, ebben az időben nem élt Alsósztregován: kezdetben a csesztvei birtok intézője volt, később Nagycsalomján, Madách Károlynál (Imre öccsénél) szolgált gazdatisztként. Rendszeresen átjárt azonban Sztregovára, művelt emberként Madách baráti köréhez tartozott, amely körben ott találjuk a cikkben említett Divald Gusztáv plébánost, Henrici Ágoston evangélikus lelkészt, az időnként megjelenő Szontagh Pált, a Nógrád megyei nemesi ellenzék jeles vezetőjét, valamint Sréter Miklóst és a többieket.
Ha az írás stílusát és tartalmát is megvizsgáljuk, azok egyre inkább Madách szerzősége felé billentik a mérleg nyelvét. Többek között azzal, hogy a plébános értékei között kiemeli a könyvtára meglétét mint a tudás fontos eszközét. A későbbiekben megemlíti továbbá, hogy a kegyúr talán mégis tett valamit a templomáért – akit azonban nem nevez meg meg Madáchként, s ha önmagáról szól, ez logikus is; ha pedig Matolcsy lenne a szerző, akkor ő biztosan néven nevezve dicsérné Madáchot. A stílus is egyértelműen művelt, jó tollú szerzőre utal.
Még inkább biztossá válhatunk döntésünkben, ha elolvassuk a cikk végén lévő kiegészítést. Az írás ugyanis két részből áll. Az első, a terjedelmesebb, maga a válasz a gácsi plébános vádjaira. A második, rövidebb szakaszt egy kis gondolatjellel választották el a főszövegtől: itt egy eseményről szóló beszámolót olvashatunk. A szerző nyilván úgy gondolta: ha már tollat ragadott, érdemes egy kis híradást is hozzábiggyesztenie – témáját tekintve szinte biztosan nem függetlenül a sztregovai plébánia állapota fölött kialakult polémiától, s ez megint csak Madách retorikai-érvelői képességeit dicséri. Ebből a kis beszámolóból az derül ki, hogy ez a bizonyos M. úr Rómer Flórist, Kubinyi Ferencet és Berg Károlyt[2] 1862. augusztus 24-én Sztregováról Gácsra kísérte át személyesen. A három tudós ugyanis Nógrád megye nevezetes épületeit, várait, egyházi épületeit járja be s méri fel. Ez már szinte egyértelművé teszi „M.” kilétét, hiszen Madách csak nem bízza rá ezt a küldetést volt gazdatisztjére! Egyrészt nem volna illő, másrészt neki magának is nyilván fontos volt e kiválóságok társasága. Különösen, hogy tudjuk: pár nappal azelőtt éppen Arany János volt a sztregovai kastély vendége.[3]
A szerzőséget illetően a végső bizonyosságot a korabeli sajtóból szerezhetjük meg. A Vasárnapi Újság 1862. augusztus 10-i számában olvashatjuk a hírt, miszerint „Kubinyi Ferenc és Rómer Flóris tudós hazánkfiai nemsokára körútra indulnak Nógrád megye összes régi várainak, várromjainak és várhelyeinek régészeti s hadiépítészeti szempontból leendő fölvétele s térrajzainak egybegyűjtése végett”.
Minden bizonnyal Győrből indultak, mert a Győri Közlöny is hírt ad az eseményről. A hírben kiemelik a kiváló fiatal építész Berg Károlyt, aki Kubinyi Ferenc múzeumi őr társaságában „hazánk felső vidékét fogja beutazni, és az ottani várakat, romokat s egyéb, a múltból fönnmaradt ereklyéket rajzolandja le az akadémia számára”.
Hogy a nógrádi körút során Alsósztregován is jártak, azt maga Rómer Flóris írja meg két évvel később, Madách váratlan halálakor. A korabeli Magyarországot megdöbbentette a nagy költő és író távozása. Számos írás jelent meg róla, s a vele kapcsolatos emlékekről. Rómer Flóris a Vasárnapi Újságban nagy cikket szentelt az emlékezésnek, amelyet Alsósztregova látképe illusztrált. Ebben a neves művészettörténész és festőművész részletesen leírja nógrádi utazásukat Kubinyi Ferenccel és Bergh Károllyal. 1862. augusztus második felében indultak, s miközben folyamatosan végezték a munkájukat, valószínűleg Kubinyi javaslatára bementek Sztregovára is, hogy ő maga is megismerkedhessen a neves alkotóval, akinek hírnevéről Rómer Flóris azt jósolta ebben az emlékező írásában: „elsőrendű fényes csillagként fog ragyogni, míg a költői ihletségnek becse lesz, uralkodva időn s enyészeten.” Az utazók bíztak benne, hogy a művelt, tudományszerető házigazdának nem lesznek terhére.
Valóban baráti vendéglátásban volt részük, megtekintették a parkot, az evangélikus templomot, a régi kastélyt, s főleg a családi levéltárat, amelyet Madách példás rendben tartott. Rómer Flóris így fejezi be írását: „Több napi itt mulatás után vidáman s elégülten hagytuk el e vendégszerető, kedves tanyát. Madách Imre elkísért bennünket a szomszéd Gácsig.  Ki hitte volna akkor, hogy e fennkölt lelkű, még alig negyvenéves férfiúnak, Az ember tragédiája költőjének itt utolszor szorítom meg baráti jobbját!”
Most már egyértelmű: az M. kezdőbetűjű szerző, aki saját szavai szerint a sztregovai vendégeket átkísérte Gácsra, nem volt más, mint Madách Imre, aki egyúttal megírta a válaszát is a Religiónak az őt és a lelkészét, illetve templomukat ért „sértésekre”.
A Madách jegyzete cikk kézirata elveszett vagy lappang, a szakirodalom nem ismeri. Valószínűleg maga a költő sem tartotta megőrzésre méltónak. A nyomtatott sajtó azonban megmentette számunkra ezt a kis érdekességet, amely, ha a költői életművet nem is, de Madáchról alkotott képünket és az életrajzot mindenképp gazdagítja. Az alábbiakban Pelkó Péter plébános eredeti cikkét, és a Madáchtól arra érkezett választ is közöljük. A maitól eltérő korabeli helyesírást a jobb olvashatóság kedvéért a legtöbb helyen javítottuk.

*

Pelkó Péter írása

Gácsfalva, július 22-én. Gácsi egyházkerületünk egyik szegény plebániájában, Alsó-Sztregován voltam kirándulásképen. Természetes, legelső volt az előttem mindeddig még ismeretlen templomot megnéznem. Azonban fájdalom! mind külsőleg, mind belsőleg a legvégsőbb szegénységben és elhagyatottságban kelle látnom az Isten e hajlékát. Különösen a torony sietős javítást igényel; mert födele hasonló már a koldus foszlányaihoz, falai pedig köröskörül oly silányak, s a vakolattól annyira megfosztvák, hogy sajonnal töltik el a nézőt, ki édes örömmel szokta megtekinteni Sion szép és díszes hajlékait. De némi vigasztalásul szolgált hallani azt, hogy őszre megkezdi a templom kegyura: ns Madách Imre úr a javítást. A templom belsejébe lépve a látogatót szintén az égető szükség jelei lepik meg. Nagy Isten, ha mindjárt magad vagy is az alázatosság jelképe: illő-e mégis hozzád ily nyomor, ily ínség, ily nélkülözés?! Sekrestye nincs; a szószék az oltár mögött van felállítva, az oltár maga nem nagyobb egy kis kápolna oltáránál. Valóban misszionáriusi szegénység van itt, melyben 223 plebániai híveivel – kik közül csak 84 helyben lakó – ns. Divald Gusztáv ur tengődik portans pondus diei aestus![4] Elszomorodva a látottak után, azon hő óhaj támadt keblemben: vajha mielőbb támasztandó buzgó adakozók is igénybe veendő segédeszközök által fölüdülne ezen egyház sanyarú állapotából Isten nagyobb dicsőségére! Mi már némileg meg is kezdetett, minthogy az eléggé nem magasztalható „Oltár egylet” minapában 1 mennyezet, 1 pluviale[5], 2 vállkendő s 2 karing, 2 corporale[6], 1 quadratum[7] s 6 gyertyatartóval ajándékozta meg e templomot. Az ég fizesse meg a becses ajándékokat, s midőn csekélységünknek jutott a szerencse ezekért a hála nyilvános érzelmeit leróni, azzal biztatjuk magunkat: De ceteris quesque providebit Deus.”[8]
Pelkó Péter segédlelkész*

A szerkesztő kommentárja a lap alján:
*A chinai levelekre legközelebb kerül sor. Szerk.[9]

Madách Imre válasza

ALSÓ-SZTREGOVA, aug. 28-án. A „Religio” f. é. 12-ik számában megjelent gácsfalvi levélre az igazság és méltányosság érdekében kénytelen vagyok következőkben válaszolni. A mi a tényeket illeti, nem igaz 1-ször, hogy a templom s torony falai silányak s vakolattól megfosztvák. 2-szor, nem igaz, hogy az oltár kicsiny, miután magassága a templom tabulatum-fölepeig,[10] szélessége pedig odáig terjed, hogy csak szükséges átjárást enged kétfelől az oltár mögötti térhez, mi sekrestyéül szolgál, s így a templom nagyságához arányos. 3-szor, nem igaz, hogy a plebanus tengődik; miután az nem csak állásához illő életmódot visel, de tud még szellemi dolgokra is pár garast megtakarítani, mit csinos, újonnan összeállított könyvtára bizonyít, milyet nagyobb jövedelmű helyeken hiában kerestem. De bizonyít talán még jobban az, hogy a tudósító úr sem idegenkednék – úgy hiszem – az ily tengődéstől. Hagyjuk azonban a részleteket, s lássuk az egész czikk valóban nagyon nem keresztényi szellemét. Ott áll „mind külsőleg, mid (sic!) belsőleg a legvégsőbb szegénységben és elhagyatottságban – sajonnal tölti el a nézőt – az égető szükség jelei – ily nyomor, ily ínség, ily nélkülözés” stb., mind a templomra vonatkoztatva. „Némi vigaszul szolgál végre – a levelezőnek –, hogy a templom kegyura ősszel megkezdi a javítást – a plebanus pedig hordja a nap terheit.” Ily összeállítás nem azt foglalja-e kevesbé jó szándékú ferdítéssel magában, hogy a kegyúr eddig semmit nem tett; a plebanus vétkes közömbösséggel semmit nem mozdított, miért pellengérre állíttatásukat kiérdemelték? Pedig a kegyúr azon nehány év alatt, mióta mint ilyen működik, a paplakot s melléképületeit lényegesen megújította, a templomot új föleppel, fedéllel, padozattal, lóczákkal, orgonával, zászlókkal ellátta – a papi jövedelmeket az alapított s igen hiányos földbirtok nevezetes kiegészítése, s legjobb helyben történt kiadása által tetemesen növelte. A plebanus nemcsak egyháza híveinek buzgalmát felköltve apróbb templomeszközök szerzését lehetségessé tette, de köztük az Oltár-egylet számára számosokat résztvevőül nyerve s a segély megnyerése után fáradozva, azon nem eléggé magasztalható egyletnek nemcsak levelező által fölemlitett, de ennél sokkal több adományát temploma számára kinyerni szerencsés volt, minek nyilvános megköszönésében, ha levelező által megelőztetett is, hiszem, azon óhajtással vigasztalandja magát, bár az Oltár-egylet iránt, melynek tudomására is valószínűleg csak a sztregovai ajándékokból jött, igyekeznék maga körében költendő részvétben fönntisztelt plebanus urat megelőzni. Ezekből látható, hogy a nem létezőnek hánytorgatása a meglevő elhallgatása mellett épp oly gonosz szándékú insinuatio, mintha én elhallgatva levelező meglevő képzettségét, mindég csak azt hánytorgatnám, hogy bizony okosabb is lehetne, szerényebbnek is illenék lennie.*) – Folyó hó 24-én szerencsés voltam t. Kubinyi Ferencz és nt. Rómer Flóris urakat, hazánk hírneves régészeit Berg Károly építész úrral egyetemben, kik vidékünk egyházi és várépítéseit vizsgálják, Gácsra kísérni, hol a régi s a fönntisztelt urak meghatározása szerént, három kimutatható építészi szakot magában foglaló román-góth egyház tudósaink egész figyelmét fölköltötte. Fönnevezett tudósunk egész aug. 25-ét a templom méreteinek fölvételével, rajzolásával s a részek meghatározásával töltötte, miben a várban lakó Forgách grófi család a legnagyobb érdekeltséggel kísérte.
M.

A szerkesztő kommentárja a lap alján:
*Az igazság levén minden érdek fölött vezérünk, méltán követelt helyet engednünk e fölszólalásnak, sajnálkozva, hogy t. levelezőnk kevésbé pontos, általunk azonban rossz szándékúnak éppen nem tartott közleményt küldött hozzánk, kik kénytelenek voltunk hitelességébe nem kételkedni. Midőn azonban az igazságnak ekképp hódolva a tiltakozást közzétesszük: új sértésekre sem adhatunk lapunk hasábjain alkalmat; és így t. M. úr meg fog bocsátani, hogy válaszának némely helyeit kihagytuk vagy módosítottuk. Szerk.

Jegyzetek:
 

[1]  Az Oltáregyesület gondolatát eredetileg Belgiumban fogalmazták meg azzal a céllal, hogy a szegény templomokat kellene ellátni „egyházi szerekkel”. A gondolat gyorsan terjedt, s hamarosan európai mozgalommá vált. Magyarországon 1859. október 19-én Budapesten alakult meg az első ilyen szervezet.

[2] Rómer Flóris (1815–1889) régész, művészettörténész, korábban bencés gimnáziumi tanár Győrben. Kubinyi Ferenc (1796–1874) Nógrád megyei köznemes paleontológus, régész. Berg (helyesen: Bergh) Károly építész (1838–1889).

[3]  Arany egészen pontosan 1862. augusztus 7-én érkezik Csesztvére, ott éjszakáznak, másnap mennek Sztregovára, innen tovább együtt Szliácsra, majd innen Madách augusztus 12-én tér vissza az otthonába. Tehát Madáchban élénken él még a találkozás élménye. Radó György–Andor Csaba: Madách Imre életrajzi krónika. Madách Irodalmi Társaság, Budapest, 2006; Kovács Sándor Iván–Praznovszky Mihály: Két költő egy szekéren. Mikszáth Kiadó, Salgótarján, 1991.

[4] Nehéz kor terhét hordozva.

[5] Liturgikus ruha, palást.

[6] Ostyaabrosz.

[7] Fejfedő.

[8]  A többivel kapcsolatban mindenkit meg fog jutalmazni az Isten.

[9]  Az említett kínai leveleket nem közölték a lapban. Sőt, Pelkó Péter ezután nem ír tudósítást. Előzőleg öt írása is megjelent a lapban, de a polémia után egyetlen egy sem. Vagy nem közöltek tőle többet, vagy megsértődött.

[10] Deszkamennyezet.