Apám Dombiratosa – III.

Huncut jegyzők

Busa Károllyal többször beszélgettem, hisz nagyon megkedveltem őt. Az a képtelen felismerésem támadt, mintha jobb adottságokkal bírna, aki igaz, nagy szerelemben fogant, és ez az ő életének minden helyzetében megmutatkozott. Mindvégig Dombiratoson élt, és ma már lassú tűnődésekben, csöndes sétákban kereste az elillant élet lábnyomait. 1984-ben, amikor találkoztunk, letisztult emlékekkel, élénk szellemmel beszélt a múltjáról, és ö-ző nyelvjárásban, mint Dombiratoson mindenki, hiszen a falut szegedi földbérlők alapították annakidején. Ezt a szép tájszólást jól megőrizték évszázadokon át. Élvezettel hallgattam szép dallamát halk és finom beszédének. Tömörkény István – remek klasszikusunk – jól visszaadta ezt a nyelvjárást prózájában. A Nyugat folyóirat ezért ugyan elítélte, és meg is tagadta a közlését. Természetesen ezzel nem törődött, és az idő őt igazolta. Egyáltalán a nyelvjárás, mint élethű beszéd, beépült a magyar irodalomba. (Gondoljunk csak Móricz Zsigmondra.)  Nagy volt a kísértés, hogy én is visszaadjam a tájszólását, a kiejtését, végül mégsem tettem, bár a magnófelvétel jól megőrizte Károly bácsi gyönyörű nyelvezetét. Édesapám is ö-zött, egész életében, ha eszébe jutott a faluja.

 Ma már Dombiratos öregje 91. évébe lépett, mondtam 1984-ben, amikor megismertem, és a falu múltjáról szívesen beszélt, azokról is, akik valamikor a községházán dolgoztak. Sokfelé megfordult hosszú élete során; a tizennégyes háborúban szerzett sebeit Bécsben gyógyították, dolgozott Aradon a fűrészgyárban, és leghosszabban a községházán, 1926-tól 1945-ig.  

A régi elöljáróság

– Az én időmben, amikor a községházára kerültem, Papp Dezső volt a jegyző. Az elöljárókat minden harmadik esztendőben választották: a bírót, az esküdteket, a törvényszéki bírót, a hitest, a közjegyzőt, a közgyámot. A képviselőtestület, úgy, mint az Országházban, két részre oszlott, felső- és alsóházra, a virilistákra és a választott képviselőkre. Virilisták csak bizonyos gazdák lehettek, akik a legtöbb adót fizették, tehát azok közül kerülhettek ki. Őket nem választották, hanem a vagyonuk után kerültek be. Ugyanannyi volt a választott képviselő a szegények soraiból. Ha valamit meg akartak szavaztatni, a jegyző behívatta az elöljárókat, s azt legtöbbször úgy csinálták, ahogy a jegyző akarta. Azután vitték a képviselők elébe. De azok aztán nem szavazták mindég meg! Főleg a Juhászok, Juhász Károly meg Pista, a két testvér. Károly vitte a prímet, a többiek meg mentek utána. Gazdag ember volt, amúgy bosszúálló, de ő vezette a falut.  

– Károly bácsinak mi volt a beosztása, a feladatköre?

– Községi rendőr voltam. A bírósági papírokat kellett személyesen kikézbesítenem. Sokszor elibünk álltak az ajtóban, mert nem akarták átvenni. Ilyenkor bele kellett írni a jelentésbe, hogy a címzett nem vette át. Veszélyes mesterség volt! Egyszer az újság hozta, hogy agyonlőttek két községi rendőrt. Bálok alkalmával nekem kellett rendet tenni, vigyázni arra, hogy a tizennyolc éven aluliak ne menjenek a kocsmába. Ha betörés vagy lopás volt, nekem kellett kimenni a csendőrökkel polgári tanúnak. (Mert mi nem állami rendőrök voltunk.) A vallatásnál is jelen kellett lenni. Rosszul gondolja azt a nép, hogy a tolvaj mindjárt bevallja a bűnét. Kicsit alájuk kellett nyúlni a csendőröknek, egy-két pofonnal, meg ahogy sikerült. Volt, aki a bíróságon azt állította, hogy csak azért vallott, mert ütötték. Nekem meg tanúskodni kellett, hogy nem ütötték. Ha ütötték is, nem láttam. Érti, Éva? Nem jó mesterség volt. Hazudtam.

– Előfordult, hogy ártatlan embereket is elítéltek?

– Nem. Soha. Ilyen nem volt soha. Ezek mindig igazán tolvajok voltak. Sokszor besegítettem a jegyzőnek postázásnál, a járatkezelésnél. Mindenre fölhasználtak engemet, pedig csak hat elemim volt.

– A dombira­tosiak akarata ér­vé­nyesülhetett? Ho­gyan képviselte az elöljáróság a lakoss­ágot?

– Az elöljárók döntötték el igazán a falut érintő kérdéseket, az a néhány ember, és nem a képviselők. Előbb fölülről megkapta a jegyző a parancsot, azt megtárgyalta az elöljárókkal. Ha egyszer nem sikerült őket meggyőzni, másik gyűlést hívott össze, de amit fölülről kapott, azt végre kellett hajtani.

Amelyik jegyző ezt nem így csinálta meg, azt menesztették. De ez a Papp Dezső erőszakos ember volt. Úgy rendezte a gyűlést, meg a szavazásokat is, ahogy ő akarta. Sokszor megesett, hogy amíg a virilisek és a választottak veszekedtek valamin, ő már be is írta a jegyzőkönyvbe, hogy megszavazták. Ilyen huncut ember volt. A főszolgabíró mégis menesztette, mert sikkasztott. Az úgynevezett Újhely-földek kiosztásánál befizetett pénzeket elsikkasztotta. Nem ingyen kaptuk azokat a földeket, mint sokan hiszik, fizettünk érte. Elhanyagolt földek voltak, akkor azért osztották ki a szegényeknek. Persze, amit elsikkasztott, azt be kellett később fizetnie, de menesztették.

– Korábbra, a Papp Dezső előtti időre nem emlékszik Károly bácsi?

– A legelső dombiratosi jegyzőről, Szabó Imréről én csak hallomásból tudok. Kisiskolás lehettem akkor. Beszélték, ő is semmi nélkül jött ide, de jól megszedte magát. Mire elment, lett földje, cséplőgépe, lovai. Ő csépelt a faluban. Húzatós cséplőgépek voltak akkor még, lovakkal húzatták azokat. De ő rendesen nyugdíjba ment, őt nem menesztették. Valószínű huncutabb volt. Utána Székesy Antal következett, őrá már emlékszem. Hogy mije volt, amikor ide jött, nem tudom, de sok földet összeszedett itt ő is, az biztos. Gazember volt! Huncut gazember! Valami találó csúfneve is volt, de ejnye, már nem emlékszem rá! A Hegyvidékünkön is volt szőlője, és megengedték neki, hogy a borát itt adja el, kétliteres üvegekben. Miből szerezte mindezt? Csak gazemberségből.

– Mikor volt ez?

– Igencsak úgy az 1910-es években. Én még gyerek voltam, amikor meglőtték. A községháza ablakán keresztül. Nagy híre ment. De nem halt meg, csak megsebesült. A tettest sem találták meg. Nagyon nagy huncut volt ez is. Borzasztó ember volt. Már úgy értem, ahogyan a felekkel viselkedett. Például mindenkit tegezett.

– A harmincas években kifélék voltak még a jegyzők?

– Utána mindjárt Almássy János. Ez naponta legalább kétszer berúgott. Annyira részegeskedett, hogy egyáltalán nem lehetett használni. De nem ezért kellett mennie, hanem, mert pénzeket utaltatott ki magának a vízkárosultakéból. Úgy, hogy tizenhétezer pengővel tartozott a községnek, amikor kényszernyugdíjba küldték. Ja! És még az otthon tartott napszámosának is a vízkárosultaknak járó pénzből utaltatta ki a bérét, és ráadásul még a községi pénztárossal!

Abban az évben Romániából jött ránk a víz, de a falut azért nem árasztotta el egészen, mert, az utakat sikerült átvágni. De sok ház tönkrement. A károsultak persze kapták az építési anyagot; téglát, cserepet, meszet, de később ezt is meg kellett fizetni.

A következő jegyző bizonyos Gyémánt nevezetű volt nagyon rövid ideig, nem is tudok róla semmit.  Az utolsó pedig Marosvári, Pitvarosról, és a másik nevére nem emlékszem. Amikor Almássytól megszabadult a község, a hitelszövetkezettől hetvenezer pengőt vett föl. Aláírták a képviselők, de nem mindegyik. Pitvaros nagyon szegény község volt, s ez abból is kitűnik, hogy Dombiratos nagyon el volt adósodva, Marosvári mégis azt mondta nekem: „Busa bácsi, ilyen jómódú községben, mint Dombiratos, kutya… jegyzőnek lenni.”

– Mitől volt olyan jómódú ez a falu? Hiszen nagy szegénység dúlt abban az időben, az egész országban.

– Itt nagyon jó földek vannak, mind első osztályú. Az egész határ. Itt volt kataszterenként huszonhatezer koronás, tiszta jövedelmű is. És nem volt munkanélküliség, soha! Akiknek pedig nem volt földjük (sok ilyen családról tudunk), résziből művelték a gazdagokét, a földbirtokosokét; negyedéből vagy harmadából. (A termés negyed- vagy harmadrésze lett az övék.) Egyszerre kapta tehát a nép a pénzt, a betakarítás után, ősszel. Abból már lehetett valamire jutni, nem úgy, mint a napszámból. Nyáron a búzából lett valami, ősszel a kukoricából, cukorrépából, cirokból. Hizlalt a nép magának egy-két disznót is. A Ráth birtokon például harmadában adták ki a kukoricát, amikor másutt negyedéből.

– Hogyhogy?

– Így csinálta meg az intéző, Albert Gyula, mert rendes ember volt. Máshol – például Kovácsházán voltam egyszer, akkor jöttek haza a munkából az emberek – hallottam, amikor azt mondta az egyik: a felesége most se kapott mást napszámba, csak egy kis darab szalonnát. Ilyen ínségesen éltek a környéken. A mi községünkbe ínség nem volt soha.

– Korszerűsödött-e a világ, javul-e az élet errefelé, így az 1980-as évek közepére?

– Hogyan is fejezzem ki magam? Sokkal jobb a megélhetés. Mindenütt fizetik az embert. Sokkal jobban élünk. Nem is tudja a nép már, hogy mit is egyen. Mondják, hogy nem kell a hús. Nem kívánják. Ilyen régen nem volt. Mikor muzsikáltunk a bálban (mert én a falu zenekarában játszottam, és a belépőjegyek szedését is rám bízták), nagyon jól emlékszem, nem is egy asszony mondta, eladtam pár tyúkot, hogy a fiam bejöhessen, de én nem tudok magamra fizetni, mert akkor neki nem jut egy pohár borra. Most nincs megállás, mert irigyek az emberek. Ha látja, hogy a másiknak a megélhetése magasabban van, ő is azt akarja. Hajszolja magát mindenki. Régebben betakarodott a nép ősszel, és nyugodtan volt. Most mindenki jól akar élni, szépen akar járni, de még a takarékba is legyen pénze. Mikor nyugszanak?

A beszélgetés végén visszaforgattam a magnószalagot. Károly bácsi hitetlenkedve megkérdezte:

– Ez az én hangom?

– Igen, egészen biztosan, az öné. S oly könnyű természetességgel beszélt, amint megörökítettem, öröm volt hallgatni.

Csak a papír megfosztotta a hangját a szépségétől, a gyönyörű nyelvjárástól; fátyolos, öreg zamatától. S milyen jó, hogy megörökítettem! De a kedvenc dalát, amit búcsúzáskor még elénekelt nekem, már nem tudtam fölvenni, viszont megjegyeztem, és meghatódva újra és újra énekelgettem. 

„Megállok a keresztútnál,

Ahol oly sok fehér virág nyílik,

Visszahúz a szívem ide,

Bármerre is járok a nagyvilágban.

Vándordarvak búcsúznak fenn,

Dér csillog a levélen

Dér ütötte avar fölött,

Kicsi fehér lábad nyomát keresem…”

Még egy ideig leveleztünk Károly bátyámmal. Mondandóját lediktálta a menyének, mert ő 91 évesen már nem vállalta az írást. Megüzente, így levélben, mit is jelentett neki ez a kései találkozásunk.