„Én nem a lustáknak írok”

Nyolcvanadik születésnapját ünnepli egyik legsokoldalúbb tudósunk és művészünk: matematikus, íráskutató, költő, műfordító, és még hosszan sorolhatnánk tevékenységeit. Felfedezéseivel nem egyszer kivívta a hivatalos tudományosság rosszallását, ám előadásain hallgatósága leesett állal figyeli okfejtéseit és izgalmas szellemi kalandozásait a magyar múltban.

– Íráskutató matematikus vagy, József Attila- és Herczeg Ferenc-díjas tanár, költő, író, újságíró, esszéíró – igencsak gazdag életutat jártál be. A diplomád megszerzésén kívül elvégezted a temesvári könyvkiadói munkához szükséges tanulmányokat, de még az ideológiai pótképzést is újságírók számára Bukarestben, eközben angolul is jól megtanultál. Matematikusként hogyan csöppentél ebbe a bölcsészközegbe?

– A középiskola után egyiptológus szerettem volna lenni – abban az évben, 1961-ben azonban nem indult ilyen szak. A kubai válság azzal fenyegetett, hogy a besorozottakat elviszik katonának Kubába önkéntesként. Hruscsov akkortájt a cipőjével verte a pulpitust az ENSZ-ben…

Két választásom maradt, ha nem akarok katonának menni: vagy a bányamérnöki karra jelentkezem, vagy matematikát kezdek tanulni Temesvárott. Az utóbbira 25 diákot vettek fel (a 250 jelentkezőből). Bejutottam. Az első év vizsgáit csak néhányan tudtuk letenni. Terveztem, hogy átmegyek más szakra – de beláttam, hogy egyik sem érdekel annyira igazán, hogy egy sikeres tanulmányi évet veszni hagyjak, s kezdjem elölről. Így lettem matematikatanár. De mivel gyerekkorom óta vonzott az írás, voltaképp nem matematikusból lettem író és költő, hanem kis kitérő után visszatértem a művészetek világába.

– Hogyan lehet megtanulni „írni”, és te magad hány éves korodban kezdtél ezzel foglalkozni?

– Erre születni kell, nem tanulható. Tizennégy évesen írtam első regényemet, amely Atlantisz pusztulásáról szólt. Persze erős Jókai- és Verne-hatások érződtek rajta, de nagy siker lett. Megjelent az Utunkban is, majd az Igaz Szóban és az Ifjúmunkásban. Verset tizennyolc éves koromban kezdtem írni, miközben azzal gúnyoltak kicsit irigykedő diáktársaim, hogy úgysem fog menni. Én pedig bizonyítani akartam.

– Van-e ma a versnek társadalmi haszna? S van-e egyéni haszna?

– Az a társadalom, amelyben a versnek nincs értéke, halott – a mai még éppen haldoklik.

– Körülbelül nyolcvan könyved jelent meg eddig. Megítélésed szerint ez sok vagy kevés?

– Kevés – ugyanis sok kéziratom maradt a fiókban. Azt szeretném, hogy életemben több mint száz írásom azért megjelenjen (magyarul, németül, románul is). Például a repülő csészealjakról tudományos szempontból románul 25, magyarul 11 írásomat közöltem.

– Melyik egyszerűbb: költőből kutatóvá, vagy kutatóból költővé válni?

– Az utóbbi ritka, ugyanis a költői tehetség hamarább megmutatkozik. Az irodalom hívó szava aztán előhozza a megérzéseket, a szabad asszociációkat, amelyek nélkülözhetetlenek a valóban művészi alkotások elkészítéséhez.

– Sokoldalú érdeklődésed már műveid címében is megmutatkozik. Természettudományos, asztrozófiai, matematikai és mitológiai kifejezéseket egyaránt használsz. Tudnád rangsorolni, mely területek fontosabbak, érdekesebbek számodra? Segíti-e egyik kutatása a másikat? Esetleg előfordult már, hogy valamely területen szerzett tájékozottságod segített hozzá egy más jellegű felfedezéshez?

–  A különböző tudományok közti vándorlások tudatosak voltak. Négy-öt évenként váltottam témát, hozzáállást. Ez lehetőséget adott számomra, hogy a hírhedt román titkosrendőrség elől könnyen meneküljek. Hogy erre miért volt szükség? A ’70-es, ’80-as évek Romániájában a szakmai elismerés hamar elvezetett odáig, hogy a költőt például felkérték: írjon dicsérő verset Ceaușescu elvtárs születésnapjára. Ezt azzal előztem meg, hogy kijelenthettem: elnézést, én nem írok már verset. Vagy máskor: én már nem írok prózát, nem írok ezt vagy azt, most mással foglalkozom. Így könnyen hárítottam a „kötelező gyakorlatokat”. Másfelől a tudományok cseréje az agyamat is mindig frissen tartotta. Mindezt azért voltam képes megtenni, mert rengeteg nyelven olvastam, s hihetetlen sebességgel. Ezt aztán kiaknáztam számtalan módon: sok álnéven írott recenzióban, cikkben, versben, sci-fi-ötletekben.

– Hogyan tanultál nyelveket, mi a módszered titka? Hiszen közel húsz nyelv megtanulására kevesen képesek.

– Magyar anyanyelvűként az első három idegen nyelvet utcai játék közben lestem el – szerb, román és sváb gyerekekkel barátkozva. A franciát Zsombolyán matematikát tanítva is gyakorolhattam, mivel az ottani román lelkész francia felesége örömmel vette, ha teázás közben Mircea Eliade vagy Eugène Ionescu, esetleg Boris Vian műveit vitatjuk meg filozófiai alapon.

Az ötödik nyelvet és a többit már tudatosan sajátítottam el. Ehhez megvolt az alap: a középiskolában széles körű műveltséggel rendelkező tanárok tanítottak, például „kirúgott” papok, akik perfektül beszéltek latinul, ógörögül is. Az egyikük, aki franciát tanított, hittérítő volt Felső-Voltán – ő Jules Verne különleges felismeréseiről is beszélt nekünk, ha a kötelező tananyagot már jól elsajátítottuk, sőt, olyan 3D-s képeket is megmutatott a lakásán, amilyenek az akkori Romániában ritkaságnak számítottak.

  – Számos műfordításod jelent meg az elmúlt évtizedekben. Mi a véleményed arról, hogy a fordítások általában „ferdítések” is?

– A rossz fordító szinte biztos, hogy ferdít, a nyelvek sokszínűsége miatt ugyanis sok a homonima és a szinonima, így nem könnyű kiválasztani az odaillő szót. Ebből aztán számtalan félreértés (és félrefordítás) adódik. A jó fordító változatot ír: ugyanazt a hatást akarja elérni, akár egészen más példával, más szavakkal. S a végén a fordítás akár jobb is lehet, mint az eredeti…

– Hogyan ismerted meg a németből lengyellé „lett” Peter Gehrischt, és miként került rá sor, hogy Krónosz, ne dicsérd nekem most a káoszt című verseskötetét átültesd magyarra?

– Resicabányán találkoztunk, egy költői fesztivál keretében, ahol rendszeresen megfordulunk feleségemmel, Csisztay Gizellával. Mi, filozofikus alapon gondolkodó költők hamar összebarátkoztunk. Peter regényét (Dresden – Flug in die Vergangenheit) most éppen más fordítja, megjelenése a COVID-járvány miatt csúszik.

– A Magyarországon élő Szergej Pantsirev verseiből is számosat átültettél magyar nyelvre, a kötet meg is jelent az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában Rövid hullámok címmel. A másikhoz (Drugomu, 1997) című versében a költő elgondolkodtatóan fogalmaz a művészet és az alkotó ember kapcsolatáról: „Mikor élted feláldozni / A Művészetekért nem sietsz.” Mi erről a véleményed?

– Pantsirev nem filozofikus alapon gondolkodik, nála a hit a lényeges, az áldozat, önmagunk feláldozása is ilyen kontextusban jelenik meg nála. A költészet ettől függetlenül központi szerepet kap nála, és gyakran idéz emigráns orosz költőket, írókat. Egyébként igen nehéz feladat magyarra fordítani a verseit.

– A kör négyszögesítése című, összegyűjtött verseidet tartalmazó kötet egészen egyedi és jelentős gyűjtemény. Lírikusként a matematikát is rendre beépíted a soraidba. Megértheti ezeket a verseket a laikus olvasó is? Te magad elégedett vagy-e ezzel a kötettel?

– Megértheti, ha utánanéz, s elég érdeklődő. Persze aki lusta, az lemarad az olvasásnál. De én nem a lustáknak írok, hanem olyanoknak, akik a műveket olvasva nem megriadnak nehézségektől, hanem még inkább felcsigázza őket a nehéz feladat. A kötettel nem vagyok elégedett, csak annyiban, hogy megjelent, s hogy hozzáférhető az Irodalmi Jelen Könyvek e-book-sorozatában, így, akit érdekel, elérheti.

– Nemrégiben azt nyilatkoztad, nem írsz többé verset. Miért nem?

– Így van, ezzel zártam A kör négyszögesítése című kötetet, a rövid Utószóban fogalmaztam meg, miért nem. Ez a pár soros vallomás, amelyet 2017. augusztus 30-án jegyeztem le, mindent megmagyaráz, és bárki elolvashatja a könyv végén. Első feleségem, M. Veress Zsuzsanna emlékére döntöttem így.

– A kötet tartalmazza a Bolyai János jegyzeteiből című nevezetes ciklust. Mikor kezdted kutatni Bolyai János életművét, és mi késztetett az irodalmi játékra, hogy megalkosd  fiktív – az életmű „elveszett” vagy „olvashatatlanná vált” – részleteit M. Veress Zsuzsannával közösen?

– Bolyai életműve már a hetvenes években foglalkoztatott. Nyaranta, ha Marosvásárhelyen jártam, rendszeresen ellátogattam a Teleki Tékába, itt ismerkedtem meg János szellemével. Mivel első feleségem édesapja Vásárhelyen élt, mindig akadt egy-egy hét, amit ott töltöttem. Egy alkalommal Székely János felkért, hogy írjak verset Bolyai János édesapja, Bolyai Farkas születési évfordulója alkalmából. Innen adódott az ötlet, hogy alkossunk M. Veress Zsuzsannával közösen fiktív Bolyai-szövegeket. Mivel minden vers csak attól vers, ha van valami személyes, rejtett üzenete is, és Zsuzsi verseinek diktatúra elleni üzenetét megértették, akiknek meg kellett érteniük – például, hogy milyen egy görbe világban egyenes gerinccel verset írni –, innentől én is elkendőztem mindent a tudományos szövegekkel. Ennek köszönhetően 1979-ben meg is jelenhettek önálló kötetben ezek a művek, Bolyai János jegyzeteiből címmel. Mindenki azt hitte, hogy valóban Bolyai János írta a könyvben megjelentetett sorokat, így nem lehet benne semmi sértő a jelen diktatúrára nézve. Annyira jól sikerült, hogy a Bolyai-rajongók jelentős része „eredeti” írásnak vélte a szösszeneteinket… 

– Van egy tudománnyal határos műfaj, amelyben szintén írtatok közös könyveket M. Veress Zsuzsannával. A sci-firől van szó, amelynek alapos ismerője és művelője vagy: miért vonz ez a terület? Tudományosan vagy inkább irodalmilag találod izgalmasnak?

– A sci-fiket ugyanazért írtam, mint a Bolyai-jegyzeteket, csakhogy Bolyai-kötetek sorát nem írhattam. Így ki kellett találnom egy műfajt, amelyben nyugodtan szólhattam, szólhattunk a jelenkorról – igaz, űrhajók és különféle technikai csodák sziporkázó keretében. A cél azonban ugyanaz volt: tanítani a fiatalokat, hogyan kell helyesen gondolkozni, s felkészülni a forradalomra. Annak ugyanis el kellett jönnie, ebben biztosak voltunk. Így jelent meg a Vasvilágok 1986-ban, vagy a Gubólakók ’88-ban a Kriterionnál. Mindkettő tudományos-fantasztikus novellafüzér, és megjósolják a diktatúra közeli összeomlását.

– Úgy tudom, szintén a politikai körülmények vezettek ahhoz, hogy afrikanisztikával kezdtél foglalkozni. Még katedrát is felajánlottak Bukarestben, hogy tanítsd ezt a témát, csak nem fogadtad el.

– Az afrikanisztika ugyanaz, mint amiről az eddigiekben beszéltünk. A tudományos tények, az expedíciós adatok szóról szóra igazak. De én ezek közül azt választottam ki, amelyek azt mutatják be, hogy alapjában a négerek civilizációja is demokratikus, és a mítoszaik, szertartásaik arra tanítanak, hogyan kell leszerelni az önkényeskedőket és félreállítani a zsarnokokat. Amikor az egyik nagy vadász harsányan hirdetni kezdi, hogy nincs nála erősebb, nagyobb ember, tehát neki kellene a törzsfőnöknek lennie, akkor a többiek elrontják a csapdáit, a fegyvereit, ezzel igazolják, hogy közösség nélkül az egyén semmit sem ér. A cenzorok persze voltak olyan hülyék, hogy nem vették észre: Romániában ki is az a „nagy vadász”, aki elé a székely testvérek rumos kukoricával etetett medvéket tereltek trófeának...

Afrikáról született könyvem egyébként pont jókor íródott. Éppen Afrika-intézetet akartak nyitni Ceaușescuék, a Nyugatnak ugyanis már nem volt szándékában, hogy továbbra is komolyan támogassa a szovjet úttól eltérő politikát folytató román rendszert. A díszes kiadásból – melyet természetesen senki el sem olvasott – ötven-ötven példányt kapott szinte minden afrikai vezető, törzsfőnök.

– Temesvári Golgota című trilógiádban feldolgoztad a romániai forradalmat, melyről sokan úgy tartják, az egyetlen igazán hiteles regény e tárgyban. Mit gondolsz, miért épp Temesvár lett a központja a történéseknek, illetve szerinted lehetett-e volna az eseményeknek más, jobb, messzehatóbb kimenetele, mint ami végül is történt?

Azért Temesvár lett a tűzfészek, mert Ceaușescu így tervezte: le akart számolni belső pártellenzékével, Iliescuékkal, le akarta őket tartóztatni, likvidálni, de nem így alakult. Lehetett volna épp más kimenetele a forradalomnak, csak akkor másoknak kellett volna lenniük az eseményeket irányító embereknek, akiknek tényleges hatalom volt a kezükben – katonaság, párt és a többi...

– Temesváriként nem vágysz-e vissza a szülőföldedre?

– Emlékeiben visszatérek olykor, de álmaimban és a valóságban már nem...

– Nagy témáddal, a rovásírással hogyan volt lehetséges Ceaușescu Romániájában foglalkozni?

–  A rovásírással alapvetően, komolyan már Magyarországon kezdtem foglalkozni, mégpedig a Gondolat Kiadó felkérésére. Volt előzménye, ez igaz, 1981-ben jelent meg az Albatrosz Kiadónál A rejtélyes írások könyve, ebben az írás születését és a legkülönfélébb ősi írásokat vettem szemügyre. Amikor a Gondolat Kiadó felkért a rovásírásról szóló kötetre, mindennek utánanéztem a témában – így született meg végül egy kétezer oldalas mű, de mivel a kiadó kihátrált mögüle, ezt már az Irodalmi Jelennél Böszörményi Zoltán jelentette meg.

– Az említett, A rejtélyes írások... című könyvedről ezt írtad: „Könyvünk azzal foglalkozik, ami általában ezekből a könyvekből kimarad: ősi, kőkorszakbeli jelrendszerekkel, proto-írásokkal, merész feltevésekkel, kétséges és vitatott megfejtésekkel, valószínű és bizonyított hamisítványokkal. Az igazán merész eredményeket azok a tudósok érik el, akik bátran rákérdeznek tudományuk közhelyszerű elveire.” Tudnál pár példát mondani arra, amikor te kérdeztél rá bátran a műveidben ilyen elvekre?

– Persze. A rovásírással kapcsolatban általános vélemény volt, hogy ezt a magyarság a középkorban kezdte el alkalmazni. Kiderítettem, hogy ez sokkal korábbi folyamat volt. Geológusok ugyanis felfedeztek egy szibériai barlangban egy feliratot, és a 15 jel közül 13 azonos volt a Nikolsburgi ábécével. Ha ez véletlen volna, párját ritkítaná. Rájöttem a megoldásra, hogy a felirat magyarul van. Meg is találtam azt az ábécét, amellyel magyarul olvasható. Vagy egy másik példa: egy rovásszövegben szó van az iránytűről. Csalás volna? Nem. Kiderült, hogy Mátyás udvarába egy Benicassa nevű olasz hajós olyan térképeket hozott, amelyeken rajzolt iránytűk jelzik, merre van észak és dél. A rovásversben ez szerepel: „Iránytű. Így tartsad.” Tehát a Benicassa-térképeket ismerő rovásköltő láthatott egy ilyen bemutatót. Eddig mindkét esetet kétellyel szemlélték, de a rovásírás rácáfolt a kétkedőkre. A rovás határai térben és időben sem azok, amelyeket korábban tudni véltek.

– Íráskutatással kapcsolatos hozzáállásod szokatlannak számít a bölcsészek köreiben – nem egyszer értetlenségből fakadó, méltatlan elhallgatás vagy ellenkezőleg: plagizálás volt a reakció. Több olyan publikációról is tudsz, amelynek te vagy az eredeti forrása?

–  Aki valami igazán újat alkot, azt másolni is fogják. Jelezve vagy jeltelenül. Váljék egészségükre.

– A rováskrónikák kutatásával kapcsolatban mely eredményeidet emelnéd ki az elmúlt évtizedekből, mely felfedezéseid tartod a legjelentősebbeknek?

– Az előbb említettem is két ilyet: A Nikolsburgi ábécé egy szibériai barlangban, s az iránytű egy rovásversben. De ehhez mérhető az is, hogy Kova Áron hogyan tanította a magyar történelmet II. Lajos királynak. A király megtanulta, hogy ne szaladjon el a török elől, de azt nem, hogy ne egy patakmederben lovagoljon, ha jő a szökőár. A vége Mohács lett...

– Legutóbb megjelent, A remény peremén. Covid-kórház című regényed életműved fontos mérföldköve. Összefoglaló-visszatekintő jelleggel írtad?

–  Ezt a regényt bizonyítéknak szántam arra, hogy nincs olyan erő, amellyel elszigetelhetnének egy közösségi embert. Ha fizikailag nem is lehetséges a kapcsolattartás, de lélekben a barátságok hálója – ennek a regénynek az esetében a költői barátságok hálója – az egyetlen, amely megmenthet az elmagányosodástól.

– Nagyon szép megállapítása a regénynek, hogy feleséged, Csisztay Gizella nélkül talán át sem vészelted volna ezt a veszedelmes betegséget. Úgy tudom, nemcsak a magánéletben, de az alkotótevékenységben is „harcostársak” vagytok...

– Ez így igaz. Most ő mentett meg engem. Remélem, máskor én leszek az, aki az olajágat viszi a nagy pusztulás után, mint ama bibliai galamb.

– Mit jelentenek számodra az erdélyi közélet kiemelkedő alakjai: Böszörményi Zoltán, Gazda József, Sántha Attila, Szőcs Géza, Tőkés László...?

– Mindegyikük közeli barátom – Szőcs Gézáról már csak múlt időben szólhatok –, s remélem, ők is így gondolnak, gondoltak rám. Böszörményi Zoltán különösképpen az, hiszen ifjú költőként kopogtatott be Temesváron a Facla Kiadó szerkesztőségébe azzal a kéréssel, hogy ki szeretné adni a verseit, ha jók. Elolvastam őket, s elmondtam, mi a helyzet, mik a szabályok, na meg, hogy miként lehet őket kijátszani. Aztán amikor megjelentek volna a versei, egy utócenzor elkapta. Megtudva, mi történt, jeleztem neki, hogy meneküljön. A könyvei a zúzdába kerülnek, őt figyelmeztettem, fusson, hogy ne jusson maga is a könyvei sorsára. Sikerült neki a nagy ugrás, a regényemben meg is örökítettem: a Covid-kórház legendái közt ő marad mindörökre „a monacói telefonáló”... Szegény Szőcs Géza nem vált ily telefonálóvá, mert őt elvitte a vírus vagy egy héttel az én megbetegedésem előtt. Örvendjünk hát annak, ha élve kerülünk ki minden ilyen megpróbáltatásból. S ha ez sikerül, hát jöjjön egy újabb nyolcvan év... Hiszen jót cselekedni soha nem elég. S túlélésre csak akkor van esély, ha van egy remény. Még ha a peremen is. De remény...

– Hogyan bírod erővel, hogy minden évben rendezvények sorozatán (Magyar Művészeti Akadémia, Kőrösi Csoma Sándor-konferenciák Kovásznán, Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, Kurultaj, Magyarok Országos Gyűlése, Magyarok Világszövetsége stb.) vegyél részt és tarts előadásokat?

– A nehézséget nem az odaillő gondolataim összegyűjtése, elmondása okozza. Inkább az, hogy nehéz és számomra már fárasztó dolog eljutni távolabbi helyekre, majd visszautazni. Hatszáz-nyolcszáz témám van, amelyekről örömmel beszélek. Megírni azokat persze nehezebb – a terjedelmi korlátok miatt a részletes kifejtést lehetővé tevő húsz-harminc oldalt rendszerint tízre kell csökkentenem, ami igen nehéz feladat.

– Melyek a további, megvalósítandó terveid?

– Nemrég a türk feliratok újszerű olvasataival kezdtem foglalkozni Szergej Kizlaszov anyaga alapján. Még két könyvem készül: folytatom Somogyi Antal rováskrónikáinak feldolgozását. Egy fontos kérdésre keresem a választ: miért vándoroltak a magyarok ősei, és útjuk során merre jártak? Úgy látom, arra vitt az útjuk, amerre találtak a magyar ábécéhez és nyelvhez kapcsolódó rovásokat.

*

Kapcsolódó anyag:

Záhonyi András beszélgetése Mandics Györggyel a Magyar Művészeti Akadémia Keddi kaleidoszkóp estjén 2019. május 21-én.