Rímszótáram margójára

A tiszta rímeket olyannyira kedvelő nyugatosok közül Kosztolányi Dezső talált rá először a ’legerősebb’ és a ’merő seb’ szavak szép egybecsöngésére. Mégpedig egy Maupassant-vers fordítása közben:
 
Guy de Maupassant: A paraszt Vénusz
 
„Ő ülve nézte ezt egy vén fa mellől,
vad büszkeség szállt szemgolyóiból,
és leste onnan, hogy ki győz s mikor.
Aztán felé rohant a legerősebb,
at aeca csupa vér volt és merő seb:
s a vén fa árnyán a gyepágyba háltak,
és úgy szerette őt, mint a vadállat!”
 
 
Kappanyos András 2003-ban tartott előadást  Kosztolányiról Rím és értelem címmel, abban hivatkozik az ’erősebb’ és a ’merő seb’ rímpár eredetére, amit Somlyó György ismertetett meg a modern líra kedvelőivel. Somlyó figyelmeztetett, hogy ezt az összecsöngést nem csupán Kosztolányinál, de Tóth Árpád lírájából, mégpedig saját költeményéből is ismerhetjük:
 
Tóth Árpád: Gyopár
 
„Bölcsebb lettem s erősebb,
De a szivem merő seb,
Csodákért vívni kár –
Már hetyke ölre véled
Nem szállok én ki, Élet,
Jobb, hagyjuk abba már!”
 
                            (1923)
 
Kosztolányi tíz esztendővel később újra használta e rímpárt! Visszavette csak a szabadalmát? (Nincsen az összecsengésekre copyright, ellenkezőleg: rímszótárak íródtak a századok alatt. Először az izoláló nyelvek készítették el egymásra rímelő szavaik tezauruszát, ám mára már az úgynevezett ragasztó nyelvek egybecsengő szópárai, hármasai, sőt egész bokrai is folyamatosan bővülnek a költők és a slágerszövegírók segítségére. (Francia rímszótárról volt tudomásom, de a hazai Rímkeresőnek csak a közelmúltban vettem hírét.)
 
Kosztolányi Dezső: Ének a semmiről
 
„Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem
s elnyúlok az üres sötétben,
a mélyen-áramló delejben.
 
Annál, mi van, a semmi ősebb,
még énnekem is ismerősebb,
rossz sem lehet, mivel erősebb
és tartósabb is, mint az élet,
mely vérrel ázott és merő seb.”
 
                            (1933)
 
Sokak után Tóth Éva ragyogtatta föl azt az egyszerű törvényszerűséget, amelynek köszönhetően oly gazdagok lehetnek a költőink! „Nyelvünk agglutináló jellege miatt a magyar rímrendszer kimeríthetetlen.” Vannak rímek azonban, amelyek helyett nem kell újat kitalálni, hiszen egyszer már összecsendültek, hangzásuk szépségén változtatni szükségtelen, és a költemény szenzusát is meghatározza használatuk. Kosztolányi  Ének a semmiről című költeménye után ismét úgy 10-11 esztendő telt el, s a háborús Budapesten tanítványa és csodálója, Márai Sándor újra használta, visszhangozta az ő, no meg Tóth Árpád hívó és válaszrímét:
 
 
Márai Sándor: Hetvenkettő
 
„Mint a varázsló, ki hisz is, nem is
Elhagyták ember is, meg Isten is,
Súgva, mormogva, ismételve, félve
Fel suttogja vad igéit az égre
Így mondhassam el én is titkomat
A szó elszáll, a hús meg elrohad
De ami szónál, anyagnál erősebb
Megérintett, s lelkem, testem merő seb
Mint a bélpoklos, kin a Jel világít
Úgy jelölt meg örökre e világ itt
Láttam a titkot, s nem hallgathatok
A bűn füstje elfödte a napot
A túlsó partra láttam, a sötét fény
Igézetébe, hol a láng lobogva
Kel és elalszik, Sátán csipkebokra –…”
 
                                      (1944 Karácsonyán)
 
A szétlőtt Budát csak lassan építik újjá. Márai Sándor elhagyja a Vérmezőt, a Logodi utcát, a Mikó utca vadgesztenyefáit, mind a hetet. Vajon milyen lesz a 20. század második fele? Lesz-e költő, aki újra megpendíti e két rím húrjait. Szomorú történelmünk egyik jelensége, hogy újra leíratik az ’erősebb’ – ’merő seb’, amely szavak egymást echózzák.
 
Túl az óceánon élt már Márai Sándor, a dél-kelet-alföldi tájon – a határszélen, Gyulán – pedig Simonyi Imre. Leveleztek. Simonyi  szinte udvarolt (monográfusa Csibra István szerint) Márainak, ám a Szindbád hazamegy, a Gyertyák csonkig égnek vagy a San Gennaro vére című regények szerzője tartózkodóbb volt. A két magányos alkat között ezek a posták mégis igazi kötéseknek bizonyultak. Számomra kapcsolatuk egyik legfőbb bizonyítéka az a rímpár is, amelyet Márai Sándor után Simonyi aggatott csengettyűk gyanánt verssorai végére. Sőt, a gyulai költő nem csupán párrímet használt, hanem egész rímbokorral ékesítette föl költeményét:
 
Simonyi Imre: 
Megnyugtató szolid adalékok egy majdan megírandó „Gyula város történetéhez”
 
„Volt akkor itten az erősek
közt egy-két-három még erősebb.
És volt akit csak eszelősnek
véltek – fejjel falnak menőnek.
         Ám volt itt oly eszelős
         ki épp  a t t ó l  volt oly erős.
         S mind egyformán  voltak merő seb
         az erősek és az eszelősek.”
 
Simonyi Imre fenti verse 1978-ban látott napvilágot, az Élet és Irodalom  december 2-i számában. 
Természetesen sohasem lehetünk egészen biztosak abban, hogy – Arany János szavával élve – az ihlet percében eszébe jutott-e Tóth Árpádnak, Márainak vagy Simonyinak az, hogy előttük leírta-e már valaki az összecsengést. Akár úgy is érezhették, hogy maguktól, mindenkitől függetlenül oldották meg az ’erősebb’ szó szülte rímhelyzetet. Tandori Dezsőt idézve: „ez kinyomozhatatlan”. Viszont Böszörményi Zoltán már kurziválta e két szót egy versében, így jelezte, hogy nagyon is tudatos az ismerős rímpárra való költői rájátszása. A költeménybe beemelt ’erősebb’ – ’merő seb’ rím – eredendően – komor jelentése és hangulata megváltozik az új kontextusban. A költő így tesz elszánt-szép kísérletet a klasszikusok versbéli stigmáinak gyógyítására. 


Böszörményi Zoltán: A vers új magja
 
Elvetettem!
Új barázdában a vers magja.
Létem sós talajába vetettem el
az új csodát.
Készítem már,
készítjük, igen,
az új máglyákat,
heves tüzek villogó viharát.
 
Még nem szép, ami lángol,
az igazi nem világol,
szíthatunk a múltból
az új kohók alá ezer tüzet,
mégsem elég a rím,
a merész forma,
a metrum igyekezete?
 
Fiatal a század.
Az ezred még fiatalabb,
lázító kedvünk
felhozza-e a mélyből
az elásott kincseket?
 
Erősebb világot teremtsünk,
mely nem lesz merő seb
míg az új hazát keressük,
és nem az új vigaszt.
Gyújts bennünk vers új tüzet,
óriás máglyát,
örökégő forradalmat.