Fortélyos félelem

A szombatnak vége. Éjfél elmúlt. A mozgalmi kirándulás résztvevői a már csak parázsló tüzek mellett, köpenybe, takaróba tekergőzve alszanak. Várják a másnapra ígért fontos előadót. Csak két ember beszélget még halkan.

– Tibor, te hogyan lettél kommunista? – szegezi Dérynek a kérdést József Attila.

– Én? Én csak belekeveredtem – felelte Déry, miután tudomásul vette, hogy ma éjjel nemigen fog aludni. József Attila híres volt hajnalig tartó, késhegyre menő vitáiról.

– Azt lehet? Azt hittem, ehhez tanulni kell. Rám az Állam és forradalom hatott. Tizennyolc voltam, mikor a kezembe került.

– Lenin? Szép. Kezdetnek jó volt, mi? Csak a proletárdiktatúrát nem értem. Ha hatalomra kerül a munkásság, már nem elnyomott, már nem proletár. Akkor hogy van ez?

– A proletár állam diktatúrája.

– De ki vezeti azt az államot?

– Az élcsapat. A párt.

– Akkor az a párt diktatúrája? Ki ellen?

– Az egész világ ellen. Marx azt mondja: az eddigi filozófusok csak magyarázni próbálták a világot. A mi feladatunk, hogy megváltoztassuk.

– Változtatni? – kérdezett vissza Déry.

– Cselekedni! Tudatában lenni a fejlődés törvényének.

– Na igen. Csak a világ nem akar változni. 19-ben sem akart.

– Ez már egy másik világ!

– Most is csak egy kicsit több kenyeret, jobb munkát, emberi lakhatást, életet szeretnének.

– Még nem elég öntudatosak – vágta ki magát Attila.

– Te tanítod őket. Értik, amit magyarázol? Kérdezd meg őket, mi a fontosabb nekik: a családjuk, a gyerekeik vagy az osztály. Boldogok akarnak lenni. Ennyi. Csak egy életünk van.

– Olvastam, az egzisztencialisták is az egyénből akarnak kiindulni. Ahogy Freud is.

– Döntsd el, miben hiszel: az osztályöntudatban vagy a tudatalattiban.

– Te nem vagy kommunista!

– Na látod, én mondtam – felelte békítően Déry.

– De hát 19-ben?

– Fiatal voltam. Dühös az öregekre. Szabadságot akartam, hogy magam is szabad lehessek. A többi jött magától. Szakítottam osztályommal.

– És 34-ben Bécsben?

– Véletlen ott voltam.

– Véletlen?

– Kerestem önmagam.

– És?

– Családomból kitagadtak, itt azóta se fogadtak be igazán. Talán mert túl marxista, túl zsidó vagyok.

– Én proletár vagyok! – emelte fel jobb kezét égre nyújtott mutatóujjal a költő.

– Te is fiatal vagy, és dühös. De vigyázz, túl művelt vagy, túl sokat gondolkozol. Téged se igen fogadnak be, láthatod.

– Mit tegyek, hogy elfogadjanak?

– Békülj meg a sorssal. Hiába akarsz elvegyülni. Kiváltál. Légy költő. Annak születtél.

– Várj csak: Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat. / Légy, ami lennél: költő. / A fű kinő utánad.

– Ez az! Többet érsz, mint az egész Nyugat! Mit neked Babits meg társai!

– És az eszme?

– Nem elég proletárnak lenni, annak is kell látszani! Te mindig elegáns vagy: vasalt ing, divatos nyakkendő, tiszta cipő, jó kalap. Gyanús.

– Játsszam meg magam, mint Illyés?

– Figyeli a széljárást. Sikere van itt is, a Nyugatnál is, a hatalomnál is. Ügyes.

– De ha így gondolkozol, miért vagy itt?

– Éva miatt. Szerelmes vagyok belé. De ő nem akar vállalni egy burzsuj ivadékot. Fél.

– Mitől?

– Hogy őt is lehagyják. Kikiáltják ellenségnek. Könnyen megy.

– Így lettem én… fasiszta. Hallottad? – mondta némi habozás után József Attila, majd hirtelen hangot váltott. – Figyelj csak! Retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény. / Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény.

– Fortélyos félelem. Nagyszerű! – mondta lelkesülten Déry.

– Mindenki fél valamitől. Egyik a másiktól. Pedig bízni kellene egymásban. Értem, hogy a te Évád is fél. Nyilván érzi, hogy most minden kis erőre szükség van.

– Lehet. Aludjunk!

– Te tudsz nyugodtan aludni? Katasztrófa felé rohanunk.

– Ne állj a vonat elé. Elgázol – húzta magára Déry a kabátját, és már aludt is. József Attila is lefeküdt, de még sokáig bámult égő szemmel az éjszakai, csillagos égre.