Kaszáló színésznő, avagy ufó a Székelyföldön
Leművésznőztek a faluban a munkások. Gondolom, a szomszédoktól hallották, hogy előadásokat is tartok.
Aztán volt olyan karakán az egyik munkás, hogy megkérdezte:
– Milyen iskolát végzett maga, hogy művésznő lett?
– Színművészetit.
– Itt valahol a megyében? – méregetett csodálkozva.
– Nem, Kolozsváron.
– Kolozsvááárooooon?
Paff. Ilyen messze már nem tudott követni képzeletben, lehet, hogy sose utazott odáig. Pedig csak itt van, ehelyt.
Nem zavart. Szegény összezavarodott. Nem tudta, hogy tiszteljen-e, mert azt se tudta, miért kellene tisztelnie. Gondolom, neki csak egy fogalom volt a színészet, egy többismeretlenes egyenlet, amit sem ő, sem a családja, de lehet, hogy még az unokái sem fognak megfejteni.
Hogy történhetett meg, hogy egy ősi művészet kikerüli az emberi tömegeket? (Anyám fiatalkorában még minden faluban volt legalább egy műkedvelő színjátszó csoport.) Hogy lehet, hogy a művelt Európa nagy része nem részesülhet belőle?
Európa bölcsője, az ókori Athén még kötelezővé tette állampolgárainak a színházba járást. Shakespeare korában is biztosították a népnek a színházi szórakozást. Még a kommunisták is igyekeztek – igaz, saját céljaik miatt – bábszínházakba gyűjteni az aprónépet.
Az új kor nagy democsokráciájában (Arisztophanészt idézve) elvileg mindent szabad – de a színházig nem jut el az ember fia a nagy szabadságban.
„Művésznő” – így szólítottak. Pedig ilyet soha nem mondtam magamról! Ejsze bélyeg lett színésznek lenni? Nem értik, hogy minek kell színészkedni és kinek. Főleg itt, vidéken. S ha már színész vagyok, miért jöttem ide, falura? Itt nem vagyok hasznos.
Közben kiásták a földet a kapunk előtt csővezetés okán, és szóltak – persze utána –, úgy néz ki, hogy ma nem hagyhatom el a telkemet, mert a munkát csak holnap tudják befejezni. Teljesen eltorlaszolták földdel a kijáratot. Bezárt „művésznő” lettem. A karantént kinyitották a településen, engem pedig bezártak a saját házamba.
Jó, gondoltam magamban, akkor kaszálok, persze kézzel, amit még jó papómtól tanultam gyermekkoromban. Hadd tegyem hasznossá magam! Amúgy a karantén óta ezzel edzem a testem, mert itt nincs konditerem.
Nem könnyű megértetni a helyzetet, de ha egy székely faluban az utcán szaladnék sportolás céljából, azt hinnék, hogy vagy futóbolond vagyok, vagy medve elől menekülök, vagy azt, hogy jó dolgomban már nem tudom, mit kezdjek magammal, és ahelyett, hogy dolgoznék, hülyéskedek. Ezért suttyomban próbáltam a saját házam táján belül megoldani az edzést.
Az igazsághoz az is hozzátartozik – megsúgom a kedves olvasónak –, hogy a vírus alatt felszedtem pár kilót, és titokban azt remélem, hogy a kaszálással leadom, mert az egy komoly, izzasztó munka. Amit pedig senki sem ért meg: szeretek kaszálni, mert ezzel nagyapám emlékét idézem. Kiskoromban sokat versenyeztünk és mókáztunk kaszálás közben. A csúcs pedig az, hogy mindig ilyenkor, ilyen kemény munka végzése közben jutnak eszembe a legjobb gondolatok, például az ehhez hasonló írások is.
Szóval biztosan bonyolult vagyok, de az is biztos, hogy itt engem ufónak néznek.
Leskelődnek a mesterek a kerítésen keresztül, nem hisznek a szemüknek. Bekiabálnak élcelődve: – Nincs senki, aki levágja a füvet?
Fog a figura, visszakérdezek: – Hát én senki vagyok? S különben is szeretek kaszálni, azért csinálom!
Nem hiszik el. Tovább piszkálnak.
– Jó, jó, de ember kellene magácskának, akinek jól áll a kasza a kezében! (Megjegyzés: felénk az asszony nem ember.)
Mondom: – Az ember a városban van, csak este jön haza, és még neki is marad kaszálnivaló, van itt fű elég!
Tovább élcelődnek: – Hagyja az ilyen nehéz munkát az emberre, maga asszonyka! Miért töri magát? Én nem engedném, hogy magácska kaszáljon, az biztos!
Mondom: – Szeretek kaszálni, érti?
Nem hiszik el.
– Legalább lengetőssel kaszáljon, ne kézi kaszával idétlenkedjék! – tanácsolják.
Mondom: – Azzal lassabban megy, és nem szeretem a hangoskodó burrogását!
– Látszik, hogy maga egy fehérnép! – mondják, és ezzel el voltam könyvelve.
Még hogy művésznő…! Ezt már csak a bajszuk alatt mormolták menet közben.
