Egy bárdstrófa jellegzetességei

Az ír nyelv, pontosabban annak közvetlen őse az óír, az ógörög és a latin után Európa legrégebbi írott nyelve, ha az etruszk töredékeket és a korai rovásemlékeket nem számítjuk. Nyelvemlékei már az 5. századtól, irodalmi szövegei pedig a 6. század második felétől kezdve maradtak fenn eredetiben vagy másolatban. Nem csupán prózai szövegek, hanem versek, sőt verstani leírások is! Az íreknek fejlett írásbeli kultúrájuk volt, hangsúlyos verselésük gazdag eszköztárból merít. Mindez már önmagában megér egy kis visszatekintést, azonban az ír és a magyar nyelv hangzásbeli, részben tipológiai hasonlósága miatt e vizsgálódás további tapasztalatokkal gazdagíthatja a leíró és az alkalmazott magyar verstant. Ilyen hasonlóságok például: szó eleji hangsúly, a szavakban változatosan, kötetlenül elhelyezkedő rövid és hosszú szótagok, a hosszú magánhangzók jelenléte hangsúlytalan szótagokban is, továbbá a hosszú mássalhangzók megléte. A tipológiai hasonlóság: az ír nyelv részben ragozó, toldalékoló, akárcsak a magyar.

Történeti háttér

Az írek a keletről érkezett kelták egyik jelentős nyelvi és etnikai csoportja, ők a Krisztus előtti I. évezred második felétől kezdve élnek az ír szigeten, egyes történészek szerint még ennél is korábban érkeztek. Az ír sziget területén több, egymással rivalizáló királyság létezett majdnem a késő középkorig, és ezek mindegyike művelt arisztokráciával, fejlett ír nyelvű írásbeliséggel büszkélkedhetett. Fennmaradtak például teljes törvénykönyvek, uralkodók és dinasztiák dicsőségét hirdető terjedelmes költemények. A kereszténység 5. századi felvételét követően tehát nem szorult háttérbe az anyanyelvi műveltségük a latin nyelvű előnyére. Ennek néhány fő oka: erőszakmentesen és ír nyelven történt a térítés, nem külföldi nyomás hatására; az Ír-sziget, ókori nevén Hibernia soha nem volt a Római Birodalom része, tehát a latinnak a kereszténységen kívül nem volt más hagyománya. Ez a saját gyökerű kultúra addig virágzott, amíg a 12. századi egyházreform teljesen át nem alakította az addig az ír gyökerű tudás és irodalom fellegváraiként működő kolostorokat; amelyet csak tetézett a normann hódítók érkezése 1169-ben, akiket az egyik tartományi királyság hívott segítségül. Az ír nyelvű irodalom és kultúra még mintegy 450 évig élt és virágzott az udvari költők, a bárdok verseiben. Ennek a korszaknak az 1601-es kinsale-i csata vetett véget, amelyben az ír (gael) arisztokrácia döntő vereséget szenvedett az angoloktól, és 1607-ben jelentős részük el is hagyta az országot az értelmiség egy részének kíséretében; azaz a saját kultúrájuk mecenatúráját korábban biztosító ír nemesség elpusztult vagy külföldre menekült. Ez olyan vérveszteséget okozott, amelyet az ír kultúra és nyelv a mai napig sem hevert ki. A 19. század első felére az ír már csak a szegényebb rétegek nyelve volt, és az írek az angolok gyarmati fennhatósága alatt éltek 1922-ig, az Ír Szabadállam megalakulásáig. Ma, a 21. század elején az ötmilliós sziget lakosságnak már csupán egy százaléka használja mindennapi rendszerességgel az ír nyelvet (Foster, 1991).

A 6. és a 17. század között a költészetnek nagy presztízse volt. Nemcsak a versek formakultúráját szabályozták, de azt is, hogy a különböző rangú költők milyen versformákban alkothattak. Az Arany János költeményéből ismert (walesi) bárd csak egyike volt a különböző rangú költőknek, akik előadhattak (zenei kísérettel) költeményeket, és bizonyos formákban maguk is verselhettek. (A walesiek is kelták, az írek közeli rokonai.) A 12. századig az ír költők közt a legmagasabb rangúak a filik voltak, akik sokszor propagandisztikus műveikkel a világi, illetve az egyházi hatalmat szolgálták; például ők voltak hivatottak megírni a dinasztia történetét. Több ilyen filinek csak ilyen megrendelt, dinasztikus költeményei maradtak fenn, viszont azok gyakran korabeli kéziratokban, hűen megőrizve az akkori nyelv és a gazdag eszköztárral rendelkező verselés állapotát. Az eredeti és másolt kéziratokból nem csupán a verselés szabályait ismerhetjük meg, hanem azok segítségével rekonstruálni lehet a pontatlanul másolt és a részben hiányos szövegeket (Pődör, 1999).

A verskultúra társadalmi elfogadottságáról és presztízséről a következő, írott törvénykönyvekben is részletesen szabályozott jogi eljárás is sokat elárul: ha egy adóst az egyébként hatékony bíróságok segítségével sem lehetett a tartozás kiegyenlítésére rávenni, akkor a sértett gúnyverset írathatott róla. Ez mint végső megoldás jöhetett szóba, tehát a gúnyvers volt a legfelsőbb bíróság intézménye (Kelly, 1988, 137–139)!

Nemcsak a filiktől maradtak fenn azonban korai versek. Az írek az 5. században, tehát európai viszonylatban korán vették fel a kereszténységet, ezért sok ír szerzetes rajzott szét az öreg kontinensen. Latin nyelvű kódexek lapjain, főleg bibliai szövegek mellett a margón ott találni az eleven, esztétikailag remek kis lírai verseket, amelyeket e szerzetesek saját kedvtelésükre írhattak.

A korai (ó- és közép-) ír nyelv legfontosabb jellegzetességei

Az ír nyelv az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik; távolabbi rokonai egyes indiai nyelvek: a szanszkrit és a mai hindi, a szláv és a germán nyelvek meg az albán; a közelebbiek pedig a többi kelta nyelv: a skót gael, a walesi, a breton és a már kihalt gall. Hangkészlete rövid és hosszú mássalhangzókból áll; nincs mindegyik mássalhangzónak hosszú párja. Egyes rövid-hosszú párok fonémaértékűek, tehát jelentés-megkülönböztető szerepük van. Fontos sajátosság még, hogy az összes mássalhangzó létezik palatalizált, illetve nem palatalizált változatban is, és ezek mindegyike fonémaértékű. Például: modern ír „cat” /kat/ –’kát’, ’macska’, és „cait” – ’káty’, ’macskák’ (a palatalizált mássalhangzót az ír szótárakat követve egy aposztróffal jelölöm); vagy „leabhar” – ’ljáur’, ’könyv’, és „leabhair” – ’ljáir’, ’könyvnek a …’ (egyes szám birtokos eset). Igen fontos sajátossága még e nyelvnek, hogy különböző fajtájú szó eleji hangváltozásokkal fejez ki számos grammatikai viszonyt. Ezek közül a két legfontosabb az úgynevezett aspiráció és a nazalizáció (vagy eklipszis). A szó eleji hangváltozások viszont nem számítanak az alliteráció szempontjából, tehát az eredeti szótő első hangját kell figyelembe venni. Így például a később elemzett versekben teljesen szabályos az alliteráció a clíara /k/ és a chéin /x/ szavak között, hiszen a szó eleji /x/ csak a /k/ aspirált változata; és teljesen szabályos alliterációt találunk még a buide /b/ és a mBérla /m/ szavak között, hiszen itt a szó eleji /m/ a /b/ nazalizált alakja.

A szótagokat meg lehet különböztetni hosszúságuk szerint, akárcsak a magyarban, hasonló prozódiai elvek alapján. Mind a rövid, mind a hosszú szótagok a szavakban bárhol előfordulhatnak, tehát a szó elején, közepén és a végén is. Ezek szerint a korai ír nyelv alkalmas lehetett (volna) az időmértékes verselésre, eddig azonban még nem sikerült találni vagy kimutatni időmértékes formákat a fennmaradt szövegekben. Ennek talán az lehet az oka, hogy az íreknek volt saját kiforrott szabályrendszerű hangsúlyos verselésük, és mire elérte volna őket a klasszikus ókort felfedező reneszánsz, addigra az angolok gyarmatává váltak gazdaságilag és kulturális értelemben is. Az angol nyelv pedig nem a legideálisabb az időmértékes verselésre, ők nem közvetíthették az íreknek Homérosz és Horatius formavilágát. A modern ír költészetben (1600 után) viszont ki tudtak mutatni időmértékes eredetű, de hangsúlyváltó verslábakat az úgynevezett dalköltészetben, ami a populáris regiszterbe tartozik (Blankenhorn, 2003).

A hangsúly az írben a szó első szótagjára esik. Ez alól csak néhány kivétel van, de azok külön figyelmet érdemelnek: néhány összetett határozószó, amelyeknek első tagja eredetileg elöljárószó volt (ansin, ’ott’), illetve az úgynevezett összetett igék deuterotonikus (azaz másodhangsúlyos) alakjai (do-beir, ’ő ad’). Hangsúlytalanok az egyszótagú szavak közül a határozott névelő (határozatlan nem létezik), a birtokos névmások, az elöljárószók, a kötőszók, a kopula különböző alakjai, valamint az igéket megelőző (kérdő, tagadó és tagadó-kérdő) partikulák, ezek jellemzően grammatikai viszonyjelentést hordoznak, nincs önálló jelentésük. Az egyszótagú névszók hangsúlyosak. Az ír tipológiai szempontból részben flektáló, részben pedig izoláló nyelv, zömében rövid, egy-két szótagos szavak alkotják a szöveget, és a grammatikai viszonyokat részben különálló szavakkal, prepozíciókkal fejezik ki. A ’feketerigó’ fogalmát például az egy szótagból álló lon (vagy a két szótagból álló lon dub) jelöli, ezért erős a stílusértéke, gyakran használt szó. Mindebből logikusan következik a verselésük alapkaraktere: a rövid, tömör, hangsúlytalan és hangsúlyos szavak változatos hangsúlyelosztást tesznek lehetővé a szövegben (verssorban). A hangsúly az értelmileg fontos szavak első szótagján van, ez ad biztos fogódzót a hangsúly azonosítását illetően. Azonban a szónál nagyobb egységek, például a szintagmák és álszintagmák szintjén nem domináns az ereszkedő lejtés, épp ellenkezőleg, a prepozíciós szerkezetekből adódóan a lejtés gyakran emelkedő. Ezek a tényezők együtt nagyon változatos hangsúlyeloszlást tesznek lehetővé a versekben. Változó vagy állandó szótagszámok mellett is biztosított a ritmikai dinamizmus. A monotónia megtöréséhez nem szükségesek az ír nyelv természetével ellenkező hangsúlyáthelyezések (mereven kimért ütemezés vagy egyáltalán az ütemezés) és a zavaró kivételek; az értelmi hangsúlyozás egybeesik a ritmikai hangsúlyozással, és egyben változatos. Lásd részletesebben a versek elemzésénél.

A mondat szintjén az ír nyelv jellegzetesen ereszkedő lejtésű, tehát a legfontosabb információk általában a mondat elejére kerülnek, akárcsak a legtöbb európai nyelvben, beleértve az írrel nem rokon magyart is. Az ír nyelv szórendje azonban kötöttebb, mint a magyaré. Lényeges különbség még a többi európai nyelvhez képest, hogy a mondat elején jellemzően az ige áll (tehát alapesetben az ige a kiemelt mondatrész); a domináns szórend: ige, alany, tárgy (V-S-O). A versekben azonban ez az alapszórend esetenként megváltozik, és mondatok szintjén a verssor egészének az íve lehet ereszkedő és emelkedő. A lejtés változatosságának és kiegyenlítettségének egyik bizonyítéka, hogy egyaránt gyakori a végrím és az alliteráció. Az erős végrím tartalmilag is kiemel, tehát az emelkedő lejtést segíti. Az alliteráció viszont mint szókezdő kiemelt elem az ereszkedő lejtést erősíti.

A korai ír és a magyar nyelv, illetve verses ritmika ilyen általános összevetése már két lényeges tanulsággal szolgál. Az egyik, hogy ráirányítja a figyelmünket a magyar nyelv és verselés változására. A magyar nyelvben megjelent néhány hangsúlytalan elem (a határozott névelő, a kötőszók, egyes névmások, mint a vonatkozó névmás, illetve egy-két ritka, sajátos elem: a „mint” elöljárószó”!), és így lehetséges az emelkedő lejtésű grammatikai szerkezet, ezek azonban nem elég sokfélék ahhoz, hogy erre igazán új nyelvi és verses ritmika épüljön. A névelő inkább csak megzavarja a magyar nyelv makacsul minden szinten ereszkedő lejtését. Magyar nyelven nem a legtermészetesebb a korai íréhez hasonló hangsúlyos (szótagszámtartó és szótagszámváltó) verselés, viszont lehetséges, így a műköltészetben is teret nyerhetne. A magyar hangsúlyos verselés a hangsúlytalan elemek megjelenése és a szókészlet képzéssel való jelentős bővülése előtt volt igazán eleven és változatos: a tagoló vers változó szótagszámaival és változó pozíciójú cezúráival volt dinamikus. A kötött szótagszámú, ütemező magyar hangsúlyos versek monoton ritmikájúak lehetnek, mert a szavak és a szókapcsolatok egyaránt ereszkedő lejtésűek. Kivételek természetesen vannak, már történetileg is. Arany János ilyen hangsúlyosan emelkedő verstípust figyelt meg A magyar nemzeti vers-idomról című tanulmányában, csak nem választotta el tipológiailag a magyaros hangsúlyos verselésen belül. „A folyamba / tekintettünk // És alattunk / és felettünk // És bennünk is / a menny volt, // Szivünkben szent / tűz lángolt.” (Kisfaludy Sándor; idézi: Arany János, 1884, 286.) A hangsúlyokat dőlt betűkkel jelölte Arany. Ez külön verstípus: hangsúlyos, nem ütemező, nem rögzített pozíciójú hangsúlyokkal és főhangsúllyal. Az emelkedő lejtése azonban nem tud kibontakozni a kevés hangsúlytalan elem, illetve szószerkezet segítségével. A magyarban, ahogy az írben sem, nincs hangsúlyosan emelkedő és kupolás szó, csak szószerkezet.

A másik fontos tanulság tehát a magyar verstipológia terén fogalmazható meg. Nem minden hangsúlyos vers ütemező; a korai ír tipikusan sem az. Lehetnek átfedések is, de a korai ír vers általában „csak” szótagoló: szótagszámtartó vagy szótagszámváltó. A tagolás az értelmi hangsúlyok segítségével történik, és mivel a szintagmák szintjén nem mindig ereszkedő a lejtés, nem általánosan jellemző az ütemezés, ami pedig valami kezdő hangsúlyhoz köthető  – az „ütem egy” a zenében is (fő)hangsúly. Mindezek függvényében a magyar hangsúlyos verselés általam javasolt tipológiája a következő: 1. szótagoló verselés (szótagszámváltó, illetve szótagszámtartó, ereszkedő és emelkedő szólamokkal: szintagmákkal, álszintagmákkal) – ez jellegzetesen ír, de a magyarban is előfordul; 2. tagoló verselés (változó szótagszámmal és egyben folyton változó pozíciójú cezúrákkal, csak ereszkedő szólamokkal: szintagmákkal, álszintagmákkal) – ez jellegzetesen régi magyar; 3. ütemező verselés (álladó és váltakozó szótagszámmal, de mindkettő rögzített pozíciójú cezúrával, csak ereszkedő szólamokkal: szintagmákkal, álszintagmákkal) – jellegzetesen magyar.

A korai ír hangsúlyos típusú verselés

Mielőtt félreértésre adhatnék okot, röviden érvelni szeretnék amellett, hogy szerintem a korai ír verselés miért hangsúlyos típusú. Azt lehetne mondani rá, hogy szótagszámláló, ami részben igaz, de nem világít rá a lényegre, ugyanis vannak szótagszámtartó és szótagszámváltó altípusok, és a szótagszámláló névből az állandó szótagszámúakra gondolunk. A régi típusú korai ír verselés rímtelen, és lehet szótagszámváltó vagy szótagszámtartó, mindkettő kötött számú hangsúllyal (azaz hangsúlyszámláló). A sorban vagy a félsorban meghatározott, de soronként akár különböző számú hangsúlyos szótagnak és így szónak kell lennie, amelyek sorbéli pozíciója azonban nem rögzített; tehát a sor meg a félsor kezdődhet hangsúlyos és hangsúlytalan szótaggal/szóval egyaránt. Ebben a típusban gyakori a betűrím, ami szintén a hangsúlyos tagolást erősíti.

Az újabb típusú korai ír verselés már állandó szótagszámú és rímelő. Erre ugyanaz érvényes, mint a régi típusúra, hogy a soron belül bizonyos számú hangsúlyos szó és szótag fordulhat elő, a változó lejtésű szólamokból adódóan bárhol. Itt azonban nem rögzített a hangsúlyok száma, mert azoknak a soron belüli mennyiségét amúgy is behatárolja a kötött szótagszám. A ritmikai lüktetést, ami fontos minden vers esetén, itt is a hangsúlyos szavak, szótagok biztosítják, és ez még akkor is lényegi elem, ha a hangsúlyok száma, pozíciója nincs meghatározva. A kötött (vagy a régi típusúban bizonyos határok közé szorított) szótagszám adja azt a keretet, amelyen belül változatos lüktetés alakítható ki. Az újabb típusú korai ír versekben is gyakori a betűrím. A hangsúlyozást a végrímek és belső rímek is erősítik, hiszen a rímszavak kiemeltek hangsúly és értelem szempontjából is. Fokozottan kiemeltek, hiszen a rímszavak kezdetének (a hangsúlynak) is meg kell felelniük egymásnak. A rím az első hangsúlyos magánhangzóval kezdődik, az azt megelőző szókezdő mássalhangzóknak különbözniük kell, és csak azonos szótagszámú szavak rímelhetnek egymással. Tehát az összecsengések is hangsúlyokon kezdődnek. Van olyan eset, hogy a válaszoló rím egy vagy két szótaggal hosszabb, de ez külön szabály és versforma (debibe), erről külön lesz szó példákon bemutatva. A lényege az, vagyis az adja ennek a rímformának az érdekességét, hogy hangsúlytalan szótag felel a hangsúlyosra.

A korai ír rímelő verselés főbb szabályai[1]

A legrégebbi ír versek a 6. századtól maradtak fenn. Ezek szerzőit általában nem ismerjük, de többnyire a kolostorokban másoló szerzetesek közül kerültek ki, akik a kódexek margóira másolták rövid, lírai költeményeiket. A formáik igen változatosak, ritmikájuk egyenesen következik az ír nyelvnek a fentiekben leírt jellegzetességeiből. Előfordul bennük végrím a sorok és a cezúrák végén; jellemző az alliteráció, és szótagszámuk lehetett kötött, illetve bizonyos határok között ingadozó.

Ezzel párhuzamosan alkottak a filik is (kb. a 12. századig). Ebből a periódusból főleg a dinasztiák történetét dokumentáló versek maradtak fenn. Ezek a művek esztétikailag nem annyira jelentősek, verstani szempontból viszont értékesek. Rögzített a szótagszámuk és a cezúra helye (ahol van), egyes formákban előírás a betűrím. A rímelés bonyolult, szabályozott és változatos. A sorvégi rím már a következő sor belsejében (!) találkozhat válaszoló párjával – ez egyes formákban kötelező is (ír néven: aicill). Létezik még a belső rím, ami abban áll, hogy két egymás követő sor belsejében található szó rímel egymással.

A legtanulságosabb a rímelő szavak viszonyainak részletes kidolgozottsága. Megkülönböztetnek rímet és asszonáncot, de ezek a fogalmak mást jelentenek, mint a magyarban. A tiszta rím esetén ugyan meg kell egyezniük a magánhangzóknak, ám a mássalhangzóknak magyar szempontból nézve csak asszonánci rokonságban kell állniuk. Viszont a mássalhangzó-megfeleltetések köre erősen szabályozott. Pontosan meghatározott, mi csenghet össze mivel. A középkorban a fonetikai jegyeik alapján az ír tudósok hat csoportra osztották a mássalhangzókat: zöngés zárhangok (b, d, g), zöngétlen zárhangok (p, t, k), zöngétlen réshangok (pl. f, x), zöngés réshangok és likvidák (pl. v és nazalizált v, l, n, r), hosszú, zöngés folyékony mássalhangzók (m, ll, nn, rr), és az s. Természetesen ezek közül mindegyiknek van palatalizált, illetve nem palatalizált változata is, és palatalizált mássalhangzó tiszta rímet csak egy másik, a saját csoportjába tartozó palatalizált mássalhangzóval alkothat; illetve egy nem palatalizált mássalhangzó csak egy másik, a saját csoportjába tartozó nem palatalizált mássalhangzóval alkothat. A másik lényeges meghatározó tényező a rímelő szavak szótagszáma. Először is, a rím az első hangsúlyos magánhangzóval kezdődik. Továbbá nem akárhány szótagszámú szó rímelhet akárhány szótagszámúval. Fontos, hogy önálló értelmi egységekként kezelik a rímelő szavakat. A rímelő szavakat a magyarban elvileg elkülöníti az ütemezés, de sosem számoltak komolyan azzal, mi következhet mi után (mi lehet hívó-, és mi válaszolórím). Az írek figyeltek a rímelő szavak értelmi és ritmikai dinamikájára, egységére. A magyar verstan is ismeri például a mozaikrímet, de csak mint érdekességet, hogy „jé ilyen is van, lehet!”, de nem alapvető kérdés, hogy hol és főként miért fordulhat elő. Egyes versformákban a mozaikrím csak belső szerkezeti összefüggésekben fordulhat elő, például belső rímként, tehát nem az értelmileg erősen kiemelt sorvégeken! A mozaikrím kizárólag értelmi tagolás szerinti megkülönböztetés, tehát az íreknek fontosak voltak az egymással összefüggő értelmi egységek, ritmikai alapon az értelmi egységek. Ennek ismeretében érdemes jobban átgondolni a magyar alkalmazott verstanban a rímelést, mert a magyarban is az értelmi hangsúlyok egybeesnek a ritmikai hangsúlyokkal, tehát érdemes lenne a rímelő szavakat önálló egységekként kezelni értelmileg is.

A korai ír asszonáncban (úaitne) a magánhangzóknak nem kell megegyezniük, csak azonos hosszúságúaknak kell lenniük. Ez magyarra lefordítva például: „tőr–kél”. A rím két tagja közti rokonságot az összecsengő (rokon) mássalhangzók adják, valamint az értelmi-ritmikai tagolás: az azonos a szótagszám és a hangsúly.

Az értelmi tagolás olyan jelentős tényező, hogy a sorokat az elemzők két szótagszámmal jelölik meg. Az egyik mutatja a sor szótagszámát, a felső indexben lévő második az utolsó (prototipikus esetben a rímelő) szó szótagszámát. Például: 82, 73, 51.

A két leggyakoribb rímképlet a páros rím (aabb) és a félrím (xaxa). Ez mégsem teszi egyhangúvá formailag a verseket, mert a belső rímek, az acill-rím és az alliterációk dinamikussá és változatossá teszik a szöveg összecsengéseit.

A korai ír rímelő verselés jellegzetesen strófikus. Egy-egy strófa formája legalább annyira pontosan meghatározott, mint egy klasszikus időmértékes versszaké. Adott a sorok szótagszáma, a sorok száma, a metszetek, a sorok rímelése (pl. xaxa), van-e bennük belső rím, aicill-rím, debide (vágórím) vagy alliteráció. Még az is meghatározott egyes formákban, hogy az alliterációnak versszakokat kell összekötnie.

A fenti, bonyolult szabályokból kiderülhet, hogy a középkori ír tudósokat mennyire foglalkoztatták a verstani szabályok. Több verstani traktátus maradt fenn a 13. századot megelőző korból, amelyeknek azonban még ma sem létezik fordítása, kritikai kiadása is csak néhánynak. Ezek a traktátusok elsősorban az adott metrum nevével és a szótagszámokkal vannak elfoglalva, az egyéb verstani elemeket (rímeket, alliterációkat) általában csak szemléltetik a példáikon keresztül (Breatnach, 1996: 66, 68).

Ismeretlen szerző, 9. század: Hírmondó

(forrás: Murphy, 1956, 19982, 160, fordította Deák-Sárosi László Pődör Dóra nyersfordításának felhasználásával)

Hírem mint
szarvashang
hóval kél,
volt nyár pang.

Dúl a szél,
napom vak,
íve szűk
hullám-lak.

Szépet rejt
páfrány s arc,
vadlúd sír:
szokott harc.

Dérrel már
szárny se bír,
más se száll,
mint e hír.

Ismeretlen szerző (9. század): Az írnok az erdőben

(forrás: Murphy, 1956, 19982, 4., fordította Deák-Sárosi László Pődör Dóra nyersfordításának felhasználásával)

Fák sora figyel felém,           72
rigó rikkant énnekem,          73
irkámon száll pajkos szél,    71
két trillán kél énekem.          73

Kakukk köszönt kedvesen,  73
bent, e bokor-erődben,       73
kegyes az Úr hozzám, hol    71
zeng a toll, az erdőben.       73

Az utóbbi versforma „nagy rannaigecht” néven ismert, és több változata létezik. Az eredeti versszak összes formai elemét nem is sikerült teljesen megőriznem, mert ott még a rímelő szavak szótagszáma is rögzített, az eredetiben: 71A71A72B71A. A fordításban jelöltem azokat a rímeket, amelyek így vagy kissé más formában megvoltak az eredetiben.

Ehhez a formához nagyon hasonló a fürtös bárd versszak, amelynek sor- és rímképlete: 73a73A73a73A. Az alábbi költemény a Leinsteri Kódex (Book of Leinster) diplomatikai kiadásának I. kötetében található, magyar fordítása még nincs. A szöveget írásjelekkel és hosszúságjelekkel Liam Breatnach professzor (University of Dublin, Trinity College) látta el (Breatnach 1996, 65–77.). A forma, a metrum Gerard Murphy 1961-ben megjelent, korai ír verstanról szóló könyvében is megtalálható, a 42-es számú típus.

Casbairdne chas chumaide,             73a
is brass má ros binnige;                   73A
nocho chóir a cammfige                   73a
dar cend n-óir iss indile.                   73A

A sorok hétszótagosak, a rímelő szavak háromszótagosak, a nagy A tiszta rímet, a kis a asszonáncot jelent. A sorok végén tehát négyes bokorrím található, mint például a Gyöngyösi- vagy Zrínyi-versszakban. Vannak benne soron belüli, úgynevezett belső rímek és alliterációk. A „fürtös” elnevezés a kiegyenlített arányú végrímekre és belső rímekre utal, mert azok tulajdonképpen párhuzamosan futnak a strófa függőleges szerkezetében. Ez a bárdok strófája. Tudni kell, hogy bárdok már a kolostori filik (tudósköltők) korában, tehát a 12. század előtt is léteztek. Ők akkor inkább csak előadók voltak, de könnyebb formákban maguk is verselhettek. Ez a strófa a látszat ellenére egyszerűbb – még ha nagyon is hangzatos – forma, hiszen nincs benne a sor végét a következő sor belsejével összekötő, elegáns átkötő, fonatos, úgynevezett aicill-rím.

Ez a bárd-strófa minden különössége és érdekessége ellenére nagyon jól szólna magyarul, akárcsak a „nagy rannaigecht”. Kár, hogy Arany János a 19. század közepén, amikor A walesi bárdok című balladáját megírta, még nem ismerte a kelták, vagyis az ír, a skót gael és a walesi nyelven írt bárdköltészet formáit, mert ha nem egy idegen, emelkedő lejtésű skót angol versszakban, a Chavey Chase-strófában verselte volna meg a bárdok történetét, hanem például „fürtös bárd versszakban”, az megújító módon hathatott volna a magyar hangsúlyos verselésre is.

Irodalomjegyzék

Best, R. I. – Bergin, Osborn – O’Brien, M. A. (szerk.): The Book of Leisnter, Vol. I., Dublin, 1954.

Blankenhorn, Virginia: Irsih Song-Craft and Metrical Practice Since 1600, New York, 2003.

Breatnach, Liam, Poets and Poetry, In: Progress in Medieval Irish Studies, szerk. McCone, Kim és Simms, Katharine. Maynooth, 1996, 65–77.

Carney, James: Medieval Irish Lyrics, Dublin, 1967, 19852.

Foster, R. F. (szerk.): The Oxford Illustrated History of Ireland, Oxford, 1991.

Kabdebó Tamás (szerk.): Tört álmok – Ír költők antológiája. Budapest, 1988.

Kelly, Fergus: A Guide to Early Irish Law, Dublin, 1988.

Murphy, Gerard: Early Irish Lyrics, Dublin, 1956, 19982.

Murphy, Gerard: Early Irish Metrics, Dublin, 1961.

Pődör Dóra: Twelve Poems Attributed to Fland Manistrech From the Book of Leinster (Tizenkét, Fland Manistrechnek tulajdonított költemény a Leinsteri Kódexből), kiadatlan PhD-disszertáció, University of Dublin, Trinity College, 1999.

Dolgozatom megírásában az angol nyelvű szakirodalmon kívül (pl. Gerard Murphy: Early Irish Metrics, Liam Breatnach: Poets and Poetry = Progress in Medieval Irish Studies) elsősorban Pődör Dóra nyelvész, filológus kutatásaira támaszkodtam. Ő az óír és középír szövegeket eredetiben képes olvasni. Doktori disszertációját (PhD) ó- és középír nyelvészetből és verstanból írta a dublini Trinity College-ban.: a 11. században élt filinek (tudós költőnek), Fland Manistrechnek a Leinsteri kódexben fennmaradt verseit elemezte filológiailag és metrikailag.

[1] Ez a fejezet Gerard Murphy Early Irish Metrics (Dublin, 1961) című könyve alapján íródott, a teljes kismonográfia szövegét használja, így nem jelölök oldalszámokat.