Márki Sándor 1848–49-ről

A múltat még az Isten sem tudja megváltoztatni – mondják. Az idő végtelen óceánja elnyeli a pillanatot, s mi, időben véges, de képzeletünkben határtalan emberek, kihalászunk egy-egy roncsot, álmot, néha talán iránytűt – ez az emlékezés. Tágabb értelemben történelem, történetírás. Mindig, minden a jelenben történik. Szent Ágoston mondta, hogy a múlt jelene az emlékezés, a jövő jelene a képzelet (majd így lesz, majd úgy lesz, tervezgetünk... szintén a jelenben), a jelen jelene az átélés, a cselekvés. A történetírónak el kell választania a látszatot a lényegtől, látnia kell a fától az erdőt, de az erdőtől is a fát. Az igazságot széppé kell tennie, mint egy ünnepnapot, még akkor is, ha az fájdalmas. Ki szereti a szutykos menyasszonyt? Példát, irányt ad, hogy a megfoghatatlan, mégis örök remény zászlaja alá sorakoztassa az olvasót, a múltat a jelen táplálójává téve, hogy az lélekké, jellemmé emelkedjen. Egy-egy lépcsővé az Igazság és a Szabadság oltára előtt.

Tulajdonképpen Márki Sándorról beszélünk...

Kétegyházán született 1853. március 27-én, és Gödöllőn hunyt el 1925. július 1-jén. Kétéves korában költöztek Sarkadra. Apja, Márki János, az Almásy uradalom gazdatisztje, édesanyja Zay Julianna. Kilenc gyermekük született. Az 1849 után világra jött fiúgyermekek – Kossuthra és Petőfire emlékeztetve – a Lajos és a Sándor nevet kapták. Sándor keresztelője a sarkadi kastélyhoz hozzáépített, pici kápolnában volt. (Az Ady–Bay Középiskola sportpálya felőli, ma az iskolakönyvtárhoz tartozó „kiugróban”.) Ugyanitt gyónt meg Knézich Károly és Pöltenberg Ernő is Zay János plébánosnak 1849 augusztusában, Világos után. A kastély falai szinte lehelik a történelmet. Az épület kényszerű vagy éppen menekülő vendégei voltak még Nagy-Sándor József és Lenkey János honvédtábornokok, gróf Teleki Sándor, Petőfi barátja és Degré Alajos, a márciusi ifjak egyike. Az egyik nagybátyja, Zay Róbert negyvennyolcas huszártiszt, Márki János, az apja, nemzetőr volt. Ne csodálkozzunk, hogy a gyermek Márki Sándort úgy megragadta a szabadságharc legendás valósága, hogy soha többé nem engedte el. Találó rá a németországi születésű, tragikus sorsú Walter Benjamin, XX. századi filozófus, író magasztos gondolata: „Csak olyan történetíró képes az elmúlt dolgokban felizzítani a remény szikráját, akit egészen áthat az, hogy még a halottak sem lesznek biztonságban, ha az ellenség győz.”

A szabadságharc ötvenedik évfordulóját alapos kutatómunkával megírt, igényes és mégis olvasmányos kötet köszöntötte. Címe: A modern Magyarország. (1848–1896). Írták Márki Sándor és Beksics Gusztáv. Az 1848–49 kora teljes egészében Márki Sándor munkája. Stílusa annyira közvetlen, hogy Arany János Családi köre juthat eszünkbe. A részletek úgy illenek össze, mint vár falában a kövek, mint szivárványban a színek.

1. Az utolsó rendi (nemesi) országgyűlés Pozsonyban,

1847–1848:

A megyék „nem szoros értelemben vett utasításokat, hanem csak irányelveket kívánnak nyújtani, ezentúl nem akarván gátolni követeiket véleményük szabad nyilvánításában.”

Óriási szenzáció, V. Ferdinánd királyt (és osztrák császárt) hosszú percekig tartó taps, éljenzés köszönti, mert – fogódzzunk meg! – magyarul köszöntötte, mint magyar király, a magyarokat! Hűha! Ez aztán csuda! A trónbeszéd szokatlan terjedelmű, s mindenki úgy érthette, ahogy akarta. Íme: „Magyarország rendeit itt látni örvendek. Atyai szándékomat a királyi előadások mutatandják.” E tíz szóból álló beszédet őfelsége saját szájúlag egy papírról olvasta fel. Mi tagadás, megadta a módját... Ennyit a császárkirály szellemi állapotáról.

Még Kossuth is lelkesedik. „Lehetetlen kettőzött készséggel meg nem adni, amire a magyar király hű magyarjait magyarul szólítá fel: törhetetlen bizalmat felséges személye és atyai szándéka iránt.” A 17 éves Ferenc József főherceget még nagyobb lelkesedéssel ünnepelték a rendek. Mert ő szabadon mondta el a „kedves mátyárjáimhoz” intézett mondandóját? Vagy mert sejtették, hogy előbb-utóbb az ő fejére kerül Szent István koronája? Vagy a közismert magyar csodavárás, jóhiszeműség? Találgassunk.

A reakciós, udvarhű gróf Apponyi György már 1848 februárjában orosz beavatkozástól tart. De Wesselényi Miklós, sőt, Kossuth is aggódva gondol a kiismerhetetlen északi óriásra. Ferenc Károly főherceg (Ferenc József atyja) azt mondja, teljesítenék Kossuth kívánságait, ha nem volna a dolognak az a látszata, hogy az engedményeket a forradalom hatása alatt tették. Melyek Kossuth kívánságai? A választ megtaláljuk a 12 pontban, majd ennek nyomán az áprilisi törvényekben. Azaz: szabad ország, szabad emberek, szabad tulajdonnal. Senkinek esze ágában sincs az uralkodó ellen fordulni. Bécs lakossága is nekünk szurkol. „Magyarország szabadsága mindnyájunk szabadsága!” – zengi a császárváros. „Október 8-ig a szó szoros értelmében nem lehetett forradalomról beszélni, csak átalakulásról – írja Márki Sándor –, még ami idáig történt, azt nem a nép tette, hanem az értelmiség, az ország gyűlése és kormánya.” Mostantól „az egész nemzet szállt táborba, mert tudta, hogy az ő sorsa van kockán”. Mi történt március 15. és október 8. között? Megalakult a független magyar kormány, V. Ferdinánd szentesítette (elfogadta, aláírta) az áprilisi törvényeket.

2. Talpra magyar!

Miután Radetzky marsall legyőzte az olaszokat, és Prágában rendet rakott Windischgraetz herceg, az Udvar elég erősnek érezte magát, hogy megszegje adott szavát, és Magyarország ellen uszította a horvátokat, szerbeket, az erdélyi románokat és szászokat. Csak a kárpátaljai ruszinok („kisoroszok”), a magyarországi svábok és zömmel a szlovákok maradtak hűségesek az országhoz és törvényes kormányához. Nem mellesleg később sok ezer román is a Partiumból a magyar honvédségben harcol. Vannak még bizarr dolgok. Gróf Zichy Ödön, aki magyarellenes, lázító röpcédulákat csempészett az országba, és akit Görgey Artúr ezért felakasztatott – nos, az ő édes öccse, Zichy Pál, aki Görgey egyik legodaadóbb híve lesz. Egyik így döntött, a másik úgy. Ilyen az, ha merjük gyakorolni a szabadságot.

„Súlyt a lázadásnak az kölcsönzött, hogy Ausztria teljes erővel fordult a magyar állam, a magyar politikai nemzet eszméje ellen, melyben lázadást látott a magyarok által tagadott összbirodalom ellen.” Összbirodalom = Magyarország beolvasztása. Kossuth szerint eljött az a perc, amikor nem tanácsos többé a nemzet türelmével játszani. A király feloszlatja a frissen megválasztott országgyűlést, és meneszti a Batthyány-kormányt. Törvénytelenül, jogtalanul megtagadja azt, amit pár hónapja saját felséges kezével aláírni kegyeskedett. Az ország fölháborodott, mert szembe köpték. Erre van egy sebészi pontossággal metszett, ősi szavunk: galádság. Mi legyen? Megalakult egy kormányzó testület, az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB), Kossuth vezetésével, és harcba szólította a nemzetet: „Ha tönkre kell mennie a nemzetnek, az árulók hulláin át fog sírjába hanyatlani” – szólt és szállt a patetikus, megrendítő jelszó Kossuth toborzó beszédeiben. Ma már elképzelhetetlen, de az OHB tagjai nem fogadtak el fizetést. A távoli Háromszék – bekerítve, magára hagyatva – sikeresen ellenállt. A réz- és cintányérokat, a harangokat begyűjtötték, hogy ágyúkat öntsenek belőlük. „Még a gyermekek játéka is golyóöntésből állt. A legszebb jelenetek közé tartozik ez az egész világ történetében.” Gábor Áron rézágyúi adják meg a választ az ellenség pimasz ultimátumára. „Van ágyú, van puskapor, még egy koppintás hiányzik az ágyú mozdonyán. Pénzre nincs szükség, mindenki lássa el magát élelemmel. Erdély, a kisebbik haza elveszettnek látszott, de a becsület meg volt mentve.” S dörögtek a hídon a székely harangok – írja Kányádi Sándor A kökösi hídon című versében.

Magyarországot kilenc irányból támadja az osztrák hadsereg és csatlósainak hada. A válasz halálmegvető dac és higgadtság.

„S a nép kezdett tódulni a zászlók alá. A megyék több újoncot állítottak ki, mint amennyit kivetettek rájok. Az apa nem törte a fejét, mint szabadítsa ki fiát a katonasor alól. Apa, fiú, néhol tán az unoka is együtt akartak harcolni. Az iskolák többnyire üresen álltak, az egyetemen csak hadi tudományokat adtak elő, az orvosiakból csupán annyit, amennyi a csatatéren és a tábori kórházakban szükséges. December közepéig százezer katonája volt az országnak.”

Ott, a Tiszán túl vagyunk erősek. Ott az éghajlat és a terület velünk harcolnak, ott lakik a valódi magyar! – ezt Mészáros Lázár hadügyminiszter mondja. E százezerből ketten a sarkadi református lelkész, Veress Ferenc fiai, Veress Sándor és ifjabb Veress Ferenc, akiket az apa maga vitt Pestre, a honvédseregbe. S még legalább 400 sarkadi férfi áll be önként a hont védeni. Év végére a magyarok országa a Tiszántúlra és Erdély egy részére zsugorodott. De harcolni akart, és harcolni tudott, nem adta fel.

Eddig 1848.

Jön 1849. Az Osztrák Császárságot sokkolja, Európát föllelkesíti a tavaszi hadjárat elsöprő sikere. Négy nevet tanul meg a kíváncsi világ: Magyarország, Kossuth, honvéd és huszár.

De ez már másik lapra tartozik.