,,Ég a földdel össze(f)ér”

−  Az indulásod fontos eseménye volt a Szélnek feszül a táj című antológia és a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad, de magyarországi fórumokon is hamar bemutatkozhattál. Mennyire volt nehéz „kilépni” a vajdasági magyar irodalmi-kulturális közegből?

− Nem foglalkoztam a közegek kérdésével, így egyszerű és természetes folyamatok voltak. Írtam a verseket, amelyek a kezdetekkor kamaszos hévvel kívánkoztak ki belőlem. Kíváncsisággal, nagy érdeklődéssel olvastam a vajdasági és a Kárpát-medencei irodalmi folyóiratokat (már ami a kezembe került…) és amelyik szimpatikus volt, hozzájuk elküldtem az írásomat. Persze, nagyon ösztönzőleg hatott rám az itthoni érdeklődés. Az például, hogy a Magyar Szó Kilátó irodalmi rovatának szerkesztője rendszeresen kérte, várta tőlem a szövegeket, nagyon sokat jelentett alkotói szempontból. Ahogyan a muzslai Sziveri Színpad azóta is fontos közeg számomra, időnként összedolgozunk, együttműködünk, érdekes szerkesztői, recenziós feladatokat kapok abból a sajátos, (alkotói lét-)küzdelmeket folytató és derekasan megálló közegből. Aztán a szegedi (irodalmi, alkotói) barátságok, a SzegediLap portál, majd éppen ezen fórum, az Irodalmi Jelen felől érkező bizalom és lehetőségek. Rövid, ám számomra meghatározó ideig vajdasági helyszíni tudósításokat, interjúkat készítettem a Jelen számára és az alkotásaim is teret kaptak, s kapnak azóta is. Szép egyensúlyt éltem meg mindezáltal, aztán közben itt volt a zentai zEtna, az internetes folyóirat, amely folyamatosan biztosított megmutatkozási lehetőséget, versek, kéziratkezdemények terén is. Az Innensemerre szigetecske című kötet kéziratát még a megjelenés előtt ,,bemutattuk” Zentán, egy izgalmas beszélgetés, vetítés formájában. Az ilyen jellegű, nem szokványos alkalmakat, megnyilatkozási lehetőségeket, amelyek szinte performanszok, mindig is inspirálónak tartottam. Hasonló volt az is, hogy a tornyosi (sajnos már nem működő) Mosoly versénekes csoport zenés előadást készített a verseimből. Kónya Sándor versénekes megzenésítései adták mindehhez az alapot. A csókai zenész akkoriban több mint egy tucat versemet megzenésítette. A Mosoly-csoport ezzel az összeállítással fellépett a budapesti Versünnep fesztiválon. Úgy hiszem, mindez (az egyéb művészeti ágak felől is érkező) mindjárt kezdeti, őszinte érdeklődés sokat jelentett a közegek közötti átjárás, de az alkotói folyamatok, az alkotói önbizalom szempontjából is. Később aztán a veszprémi Vár Ucca Műhely folyóirat, majd az otthoni Művészetek Háza szavazott olyan jellegű bizalmat nekem, amely egészen a legutóbbi könyvem kiadásához vezetett. Emellett sokadik éve ér az a megtiszteltetés, hogy beválogatják több versemet is a Magyar Napló által kiadott Év versei antológiába. Mindez maga után vonja, hogy részt vehettem a budapesti Versmaratonon, ami nagy élmény, és mindig örömteli lehetőség számomra. Aztán mára folyamatos, hogy a Vajdasági Előretolt Helyőrség hasábjain is alkalom nyílik nyitni egymás felé, szerte a Kárpát-medencében. 

− Viszonylag későn, harmincon túl jelentkeztél az első köteteddel, pedig folyóiratokban rendszeresen és a kezdetektől fogva szerepelsz. Tudatosan alakítottad így a pályád, vagy ebben a körülmények játszottak szerepet?

− Utólag visszatekintve idő kellett, amíg összegyűlik, letisztul bennem egy kötetkoncepció. Fiatalabb koromban jellemző volt rám a türelmetlenség, és nagyon szerencsésnek érzem magam, áldásosnak gondolom a helyzetet, hogy nem idő előtt, valamilyen külső, sürgető ,,kényszer” vagy tényező határozta meg az első kötet alakulását. A szegedi Areión Egyesületnek (úgy is mint kiadónak) köszönhetően úgy és olyan formában jelent meg a Kollázs, ahogy azt terveztem. A különösen ,,közeli” könyveknél fokozottan fontos, hogy milyen gondozásban részesülnek. Az első kötet úgy tíz év verstermésének velejét tartalmazza, olyan szövegeket, amelyek átjutottak mindenféle szerkesztői szűrőn. Tömör, (komoly-)játékos, külalakra is kifejező lett, több véleményező gondolatai is helyet kaptak a kötet-füleken, úgyhogy a legjobbkor, a legjobban alakult. Ma is jó érzéssel gondolok vissza a folyamatra, a megjelenést követő bemutatókra, nagyon ünnepélyes volt az egész, ahogy egy elsőnél illik… 

− Sikerült tehát megzaboláznod a türelmetlenségedet, s még a kamaszos hév sem kényszerített ki belőled egy idő előtti kötetet… Ez a türelem és tervezőkészség azóta is jellemez, ha nem tévedek. Tudatosan alakítod, építed az alkotói énedet?

− Intuíciók mentén, tudatosan. Igyekszem odafigyelni a szellemem, pszichém jelzéseire, felismerni az időt, amikor megújulásra van szükség az alkotási folyamatokban. Az a véleményem, hogy a művészetekben, az alkotás során nem szerencsés másokhoz mérni magunkat, hanem éppen ezekre a sajátos belső ívekre, időkre kell koncentrálni és magunkhoz képest fejlődni, magunkat egy kicsit meghaladni mindig, amikor annak szükségét érezzük. Az a tapasztalatom, ha így teszek, alkotok, akkor ennek hatása van, ez visszhangra talál a külvilágban is.   

− A lírádat erősen meghatározza a genius loci, nevezetesen a Nyugat-Bácska, azon belül is Doroszló. Pedig a háború, ha nem is a szó szoros értelmében, de erősen megtépázta azt a környéket is, sokan kényszerültek távozásra, az etnikai arányok fölborultak. Te mégsem mentél el, ragaszkodsz a szülőföldhöz. Honnan meríted az inspirációt, honnan ez az erős kötődés?

− Gondolom, hogy a jellememből is fakadhat, nagyon erősen tudok ragaszkodni, mindenhez és mindenkihez. Akár azon túl is, hogy értelme lenne, vagy indokolt volna. A hely szellemével nem ez az eset áll fenn, mindig újabb és újabb rétegei mozgatnak meg ennek a tájnak, közegnek. Ezzel nyilván nem vagyok egyedül, hiszen az akadémikus írónk, Herceg János és a neves vajdasági költő, Fehér Ferenc is inspirációra lelt itt. Ezek a nagy szellemek hosszabb-rövidebb időre, de lakhelyül választották a települést, amelynek erős a szakrális jelentősége és energiája is. Doroszlón található a Vajdaság Csíksomlyójaként is emlegetett Szentkút, Mária, Keresztények Segítsége Egyházmegyei Kegyhely, a gyógyító vizet, a kutat övező természeti környezet is különleges, elmélyült séták, belső átalakulások helye és tanúja. Az etnikai arányok valóban fölborultak. Ezek a folyamatok megküzdési helyzeteket ,,provokálnak”, egyénből, közösségből egyaránt. Kihívások, amelyekkel komolyan szembe kell nézni, a megmaradás érdekében. Egy valóságshowból vett sallangot használva (ide különben is valóságosan jobban illik) mondhatnám: ,,itt a lét a tét”. Igaz ez Nyugat-Bácska legtöbb szórványtelepülésének helyzetére is. Ezek a folyamatok alakítják, edzik az itt élő közösség jellegét, az emberek jellemét. Alapvetően befogadó, régmúltjában is több nemzetiségű közegekről beszélünk, ezek egy része hagyományőrző település, tehát tartja magát ahhoz a szellemi örökséghez, amely nemcsak a nyelvben, hanem a népszokásokban, a megőrzött népviseletben is megmutatkozik, megnyilvánul. Errefelé élik a hagyományokat. Mindez hat rám alkotói szempontból is, erős ingerek érnek, hiszen a közösségi szerepvállalás és az újságírói munka folytán napi szinte benne vagyok a közösségi történések, mozgások sűrűjében. A ,,kint” (mint közösségben) és a ,,bent” (mint alkotói magányban) közötti egyensúlyozás olyan feszültséget szül az életemben, amely tartós ihletforrás és él(tet)ő energia egyben. Mondják is az ítészek, hogy az első kötettől kezdve, az Innnensemerre szigetecskén, a Homo labilisen, a Falvédőszövegeken keresztül a Sajátfaluig, minden eddigi könyvemen, így vagy úgy, de érzékelhető a hely szellemének hatása. Életérzések, képek, hangulatok, hiányok és a hiány betöltésének szándéka… Mondok, mutatok egy példát az életérzést illetően, nézzük meg együtt ezt a faluképet:

Gyakran sétálok erre, ez a dűlőút a doroszlói temető felé van. Sáros földút, amely gazdag, zsíros, bácskai földre visz, dolgos, józan gondolkodású parasztemberek járnak ki oda elvégezni a munkát. Figyelnek az időjárásra, a termőföld jelzéseire. Kénytelenek így tenni, mert ellenkező esetben a termés látja kárát, a föld előbb-utóbb megtorolja a nem megfelelő gondoskodást. Adok-kapok, tiszta sor. Józan képlet. A pocsolyában visszatükröződnek a fák ágai és az égbolt. ,,Ég a földdel össze(f)ér”. Számomra ebben a kimerevített pillanatban benne van a lényeg: ember és táj, közös(s)ég és ember kölcsönhatása, amely megbecsülésen alapul. Az is természetes, hogy nem mindig valósul meg ez az idill, de még törekszünk az egyensúlyra és ez a szándék mindent elmond a megtartó erőről, amely hosszabb, rövidebb külföldi kilengések után engem is hazahívott – hazajöttem, mert hazavártak, életre szóló emberi kötelékek, sorstársi szövetségek és a közeg, amely a nagyvilági viszonyok érzéketlenségével ellentétben senkit és semmit nem hagy elkallódni vagy parlagon, mert tényleg, a szó szoros értelmében mindenfajta jószándékú erő és energia számít.  Ösztönösen érezzük és éljük mindezt.   

− Nemcsak költőként, de újságíróként és rendezvényszervezőként is erősen kötődsz Doroszlóhoz. Nem okoznak konfliktusokat benned a különböző énjeid? Hiszen egészen más a költői létezés mint az újságírói lét vagy a rendezvények szervezése…

− Számomra ezek a létezések és tevékenységek kiegészítik egymást. Az újságírói és a művelődési munka során annyi inger ér, amely jótékony hatással van az alkotói folyamatokra. Persze néha mindez versenyfutás az idővel, egyensúlyozás az energiákkal, de a legtöbb esetben ezek a helyzetek olyan feszültségeket generálnak bennem, amelyek motiválnak, kihozzák belőlem, előhívják bennem a mondanival(l)ót. Főleg igaz ez bizonyos témákra, amikor például a legutóbbi, a Sajátfalu című kötet verseit írtam, akkor különösen jól jöttek ezek a közösségi ingerek. Mostanában elmélyültebb, befelé-fordulóbb, filozofikusabb témákon dolgozom, kíváncsi vagyok, ezek esetében hogyan működik majd az eddigi dinamika. Mindenesetre egyensúly van talán, olyan szempontból, hogy amiket a szövegekben problematikaként megfogalmazok, azok ellen a való, a mindennapi életben próbálok cselekvően tenni is. Alapvetően a közvetlen közegem, az állandóság biztos alapot ad számomra, a sorstársi barátságok segítik az alkotói megéléseket, az életet.  

Léphaft Pál karikatúrája

− A verseid személyes hangvételűek − az „alanyi költő” meghatározás bizonyos olvasatban tökéletesen illik rád −, mégis közösségi vetületük van, nem is beszélve a többször említett közösségi munkádról… Hogyan képzeljük ezt el, hogyan él együtt az a Timi, akinek a versében ő maga az alfa és az omega, azzal, aki felelősséget érez önmagán túl sokakért?

− Azt gondolom, hogy mi, beleszületve a kisebbségi-, szórványlétbe, kezdettől fogva természetesnek érezzük ezt a fajta felelősségvállalást, hogy úgy mondjam, közösségtudatosságot. Tudniillik sosem vehetjük készpénznek a dolgokat. Mindig alaposan meg kell küzdeni mindenért, jogokért, kötelességekért, lehetőségekért egyaránt. Nyugodtan mondhatom, általános létérzés az itt Vajdaságban is (ami talán kisebbségi létben élve mindenütt a világon) hogy mindig duplán, kétszer olyan sokat és jól kell teljesíteni. Mindez természetesen, amellett, hogy több energiát vesz el, ugyanakkor hozzá is tesz az egyén jelleméhez, személyiségéhez. Szinte közösségi létformává vált mindez, így, ennek köszönhetően is, nagyon jótékony és konstruktív tud lenni egy-egy kisebbségi vagy szórvány- közeg.Talán így jobban lehet értékelni, amit az ember, a közösség közösen (!) harcolt ki magának. Szokták tőlem kérdezni, kis faluban élve nem hiányzik-e a kulturális pezsgés. Tulajdonképpen, ami hiányzik, azt rendszerint megteremtjük, megszervezzük magunknak. Ez a képesség pedig a közösség alulról szerveződő jellegét őrzi meg, ami szerintem szintén nagyon lényeges körülmény a fennmaradáshoz. Hol és hogyan él mindebben az alanyi költő? Hát termékenyen, egyensúlyoz egy határmezsgyén, ahol a belső érzések és a külső történések csatateret produkálnak, az ingerek folytán szöveg-lövedékek durrannak el a lét-térben. Aztán elül a zaj, és csend borul a belső tájra. Kezdődhet az aktív figyelés. Minden összevetve és alapvetően én legbelül mégiscsak szemlélődő, analizáló alkat vagyok. Amikor azt megélhetem, az a legkomfortosabb számomra. 

− Gonosz kérdést szegezek neked: akár irodalmi, akár egyéb eszközökkel lehet tenni a szórvány erodálódása ellen? Lehet jövője bármely szórványnak?

− Nem gonosz, inkább merész kérdés ez… illetve, nem (,,csak”) beszéd tárgya, nemcsak beszélünk róla, hanem igyekszünk tenni (is) a megmaradásért. Gyakran kérdezik tőlem, miként egyeztethető össze az alapjáraton derűs személyiségem a komor és éles verseimmel. Hát úgy, hogy az ember azzal, hogy kimondja, megfogalmazza, hogy beszél egy-egy problémáról, szavai visszahatnak saját magára is, a szavak és a gondolatok tetteket generálnak, cselekedni egy csak pozitív irányba, olyan szándékkal és módon érdemes. Tehát, ha én, mint egyén, jótékonyan gondolkodom és beszélek, akkor az a közösségre, a környezetemre is pozitív hatással lehet. Mindezzel bizonyára nem mondok újat, de mégis olyan ritkán vezetjük ezt a folyamatsort végig magunkban… Kérdezhetnénk, hogyan lehetne elég az ,,üdvösséghez” mindez. Azt tapasztalom, hogy amikor nem a mennyiség dilemmája, hanem a minőség és a kitartás kihívásai vezérlik a legtöbbünk cselekedeteit, akkor valahogy az erő képessé lesz megsokszorozódni, összeadódni. Egyszóval, ha mi nem mondunk le magunkról és egymásról, akkor hiszem, mert biztató eredmények nyomán hihető, hogy van, tehető, hogy legyen jövőnk. 

− Az utóbbi időben a prózaíró-én is fölébredt benned − tervezel prózakötetet?

− Nálam talán inkább arról van szó, hogy bizonyos témák kibontása terjedelmesebb formát igényel. A kisprózáknak is, amelyeket a Falvédőszövegek című kötetben közlök, meglehetősen lírai a hangvételük. Elhangzott olyan vélemény, hogy szinte hosszúverseknek nevezhetők. Ettől az olvasattól sem zárkózom el. Számomra a lényeg, hogy a mondanival(l)ó eljusson az olvasóhoz, hasson, a forma kérdése pedig maradjon komoly játék, élje meg benne nyelvünk (akár általam) a maga pontos és mágikus életét. Időnként feltörnek bennem témák, amelyekből jó volna történeteket írni…várom, hogy az újságírói, a szervezői munka mellett legyen időm és alkotói energiám kibontani ezeket. Ha sikerül, akár egy (próza)kötetnyi is megvalósulhat majdan.

− Nemcsak prózát, de filmet is írtál már… Hogyan kerültél a mozgókép közelébe?

− Izgalmas alkotói kaland volt. Goretić Péter neves rendező, operatőr akkoriban próbálgatta szárnyait a filmkészítés területén. Bennem pedig éppen akkor is munkált egy sztori… Szerencsésen találkoztak az alkotói szándékok, olyannyira, hogy szinte együltünkben megszületett a forgatókönyv és a fiatalok tájainkról való elvándorlásának problematikáját boncolgató film ötlete sokaknak nagyon megtetszett. Az ,,ügyünk” mellé álltak tapasztalt filmesek, professzionális színművészek, de a nyugat-bácskai magyar közösségek tagjai, a színjátszók meg Doroszló lakossága is. A faluban forgattuk le a Menni vagy nem lenni című kisjátékfilmet (Megtekinthető itt: https://www.youtube.com/watch?v=o9fobJE9Kew), gyakorlatilag nulla költségvetéssel, pusztán a közreműködők jószándékának köszönhetően. Maga a megvalósítás folyamata adott egy releváns választ a filmben feltett kérdésekre…Minek távozna az (alkotó) ember onnan, ahol ilyen mértékű közösségi energia és összefogás tapasztalható még…!? Ez a konzekvencia azóta is (m)értékadó számomra. A Menni vagy nem lenni című filmet követte még Goretić Péter felvételi vizsgafilmje, a Fehér föld című rövidmozi, amelyben főszereplőként vettem részt. Izgalmas időszak volt, Péter később még több alkalommal forgatott Nyugat-Bácskában, a szülővárosában, Zomborban is, és úgy tudom, a mostanra (el)ismertté vált, Budapesten élő filmes tervei között szerepel további itteni alkotómunka. Merem állítani, mindehhez bennem, de az itteni közösségek további tagjaiban is mindig együttműködő partnerekre talál majd.    

− A közösségért való tenni-akarásod újabb lépcsőfoka, hogy immáron a Magyar Nemzeti Tanácsban is tevékenykedsz….

− Nagy megtiszteltetés, hogy az általam szolgált közösség tagjai, az illetékesek méltónak találtak a feladatra. A Magyar Nemzeti Tanács jogkörébe tartozó tevékenységi területek − az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás, a nyelv- és íráshasználat − mind olyan feladatokat, kihívásokat vonnak maguk után, amelyek nagymértékben meghatározzák a szórvány-, a kisebbségi lét további alakulását a vajdasági magyarságot illetően.

− Számos feladat talált és talál meg, hogyan lavírozol ezek között, mik az alkotói terveid, min dolgozol éppen?

− Az alkotási folyamatok terén fontos számomra az időnkénti megújulás. Pontosan érzi az ember, amikor új téma, vershang vagy hangulat jön. Ennél nálam általában kulcsszerepe van az olvasásnak is. Át tudnak lendíteni egy-egy ilyen átmeneti fázison, időszakon az inspiráló olvasmányélmények. Elsősorban olvasóként, és nem alkotóként állok hozzá ezekhez. Egyszerűen átadom magam az élménynek és az észrevétlen előrevisz. Egyébként így van ez gyerekkorom óta. Hiszem, hogy nálam mindennek az alapját ezek az életkezdési, olvasói vagy mesehallgatói tapasztalatok adták. Dédanyám olvasott nekem meséket, tanított verseket és népdalokat, egészen kicsi koromban. Később már magamtól ,,faltam le” a szüleim, majd a helyi könyvtár polcairól a magyar meg a világirodalmi klasszikusokat, a képregényeket, a krimiket, egyszóval mindenevő voltam az olvasásban. A nyári szünidők fülledt napjait legszívesebben ezzel a tevékenységgel töltöttem, vagy különböző történetek konstruálásával, eljátszásával, amelyben társaim az utcabeli, falubeli barátnőim voltak. Mindezek az alapélmények határozták meg az íráshoz való későbbi elköteleződésem és a szókincs kialakulását, a nyelvi eszköztárat is ekkor alapoztam meg. Egyszóval ,,tudni kell” olvasni, ahhoz, hogy aztán magunk is úgy írjunk, ahogyan érdemes és hiteles. Jelenleg szintén egy megújulási fázisban vagyok. Változnak a témáim. Nyilván a helyet, ahol élek, a közeget, amelyben mozgok, ezután sem lehet majd teljesen kizárni, de azt érzem, hogy a legutóbbi, a Sajátfalu című kötettel lezárult egy tematika bennem. Univerzálisabb témájú, ugyanakkor lélekközelibb versek íródnak most. Ha nagyon tömören kellene összefoglalnom, hogy milyen hosszú-rövid/rövid-hosszú szövegek ezek, akkor (amennyire egyelőre átlátom) azt mondhatom: nagyító alá vagy képletes gombostűhegyre kerül az ember, a ,,te”, az ,,én”, a ,,mi” − gyerekként, fiatalon, középkorúan, az öregség felé, majd elmúltan − együtt lélegezve, küzdve-lihegve a környezettel, az állatvilággal, a természettel. Azt remélem: lírai fejlődéstörténetek, magunkról egymásnak.