Tökéletes megbocsátás
„A bűn egész értelme az, hogy viseljük. Mit használ egy bűn, ha egyszerűen lerázhatjuk? Ha alaposan tudatában vagyunk bűnünknek, viselnünk, cipelnünk kell, vele kell élnünk, egyek vagyunk vele.” C. G. Jung szerint a bűn vállalandó, nem testálható át másra. Bűnösségünk felismerése egész személyiségünk alakulása, formálódása miatt fontos, a bűnhődés folyamatának előfeltétele pedig bűnünk elfogadása.
Nyilvánvaló azonban az is, hogy bűneink nem egyforma súlyúak. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint vannak bocsánatos, és vannak halálos bűnök. Bocsánatos bűneink az egyház állásfoglalása szerint gyónással orvosolhatók, míg a halálos bűnök Isten szeretete ellen irányulnak, így azok feloldása a földi élet során lehetetlen. A hét főbűn pedig: büszkeség, kapzsiság, harag, irigység, bujaság, falánkság és lustaság. A „bűn” a görög hamartia (elvéteni a célt), paraptóma (elrontani) és opheiléma (tartozás) szavak újtestamentumi megfelelője: általános értelemben bűnnek nevezzük valamilyen írott vagy íratlan törvény, szabály, szokás megszegését. A bűn relatív értékkategória, amennyiben a melléje rendelhető bűnhődés lélektani folyamatban ábrázolódik. „Az ember, amíg a testet hordozza, nem lehet meg könnyebb bűnök nélkül. De ezeket a könnyebbeknek mondottakat ne vedd semmibe. Ha semmibe veszed, amikor mérlegeled, rettenj meg tőlük, amikor számlálod őket! Sok könnyű egy súlyosat alkot: sok csepp tölti meg a folyót, sok apró szem tömeget alkot” – fogalmaz Szent Ágoston. Kérdéses persze maga a nézőpont: az egyén saját belátása vagy a környezet felől értékeljük-e a bűnöket, ha az íratlan törvény megszegését vesszük alapul? Ki mit tart bűnnek, ki kit tart bűnösnek? S hogy mennyire relevánsak ezek a kérdések, jól mutatja, hogy mindenkinek képességbeli tudása van önmaga vagy mások bűneinek felismerésére.
Nincs könnyű dolga tehát az embernek. Ahogyan Jung fogalmaz: cipelnünk kell magunkkal a terheket, mert talán soha nem érezhetjük azt, hogy istenigazából megbűnhődtünk. Hiszen az ember gyarló, esendő, bűnös világban él, épp ezért rárakódik a bűn szennye. „A bűn az nem lesz könnyebb, / hiába hull a könnyed. / Hogy bizonyság vagy erre, / legalább azt köszönjed” – József Attila fogalmazta ezt meg Tudod, hogy nincs bocsánat… című versében.
A bűnt nemcsak a vallás határozza meg, szociokulturális fogalom is. A bűn mint kulturális kategória szerint lehetünk Ádámok és Évák, Antigonék, Rómeók és Júliák, Raszkolnyikovok és Szonyák, Ágnes asszonyok, Kárász Nellik, Kurátor Zsófik, és még sorolhatnánk: az eredendő bűntől a gyilkosságig a bűnnek sokféle árnyalata található meg az irodalomban. A bűn tematikája egyidős az írásbeliséggel, és a kor jogi szabályrendszere szerint minden időben egyszerre állandó és változó is a megítélése. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Kant metafizikai-morálfilozófiai büntetés-teóriáját sem, melyet 1784-ben ekképp fogalmazott meg egy előadásában: „A büntetés általában az a fizikai rossz, amelyben valaki a morálisan rossz miatt részesül. Minden büntetés vagy figyelmeztető vagy bosszúálló jellegű. Figyelmeztetőek azok, amelyek a végből deklaráltatnak; hogy ne történjen meg a rossz. Bosszút állóak azonban olyanok, amelyeket azért deklarálnak, mert a rossz megtörtént. A büntetés tehát eszköz a rossz megakadályozására vagy megbüntetésére (megtorlására). Minden hatósági büntetés figyelmeztető jellegű. Vagy azért, hogy a bűnöző embert figyelmeztesse, vagy azért, hogy másokat e példa által figyelmeztessen.” Állandósága az egyénben lezajló pszichológiai folyamatokkal írható le, amit személyes bűnanalízisnek is nevezhetünk: mi az én bűnöm valójában? Mások bűnösnek találnak vajon? Ha igen, mivel vezekelhetnék? Hiszen annyi jót tettem helyette, mellette. Ez vajon ellensúlyozó erővel bír? Az alázat az, amivel, ha el tudom fogadni saját bűnösségem, létrejön a szeretet tere és ideje, amelyben már talán lesz alkalom a megbocsátásra is. Elsősorban önsorstükör ez, melyben megláthatom saját arcomat, de az ember a valódi arcát soha nem láthatja meg. „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” – szól a József Attila-i maxima.
Reményik Sándor Nem lesz kit ütnöd című versében ekképp hangzik a büntetés imperatívusza: „Ha van még nékünk számadásunk: / Itt vagyok: végső szem a láncban, / Őrült májusban józan, száraz ág. // Üss Uramisten, amíg bírod – / Utánam nem lesz kit ütnöd tovább.” A versben a bűn földi „jutalmáról” esik szó. Nagy Gáspár híres költeményében, a Jegyezvén szalmaszállalban így fogalmaz: „...mindig és mindig: / bűnökben édesült, iramult napok / habjaiban fuldokló emberek, / egy szalmaszállal, tudjátok-e? / talán a menthetetlent mentitek.”
Igen gyakori, hogy bűneink számbavétele betegágyunkon történik. Hívő és nem hívő egyaránt elgondolkodik azon, hogy miért kapta ezt a „büntetést”: a betegséggel együtt járó szenvedést. „[É]l a fájdalom de viselhető / stigmák a nagy és kisbűnök helyén / tisztuló seblánc domborul / a test fölszántott mezején” (Nagy Gáspár: Kórházi éjszakák és nappalok). Kassák Lajos A bűn dicsérete című szonettjében így ír: „Ó, áldassék a bűn, e józan szédülés, / szörnyű sorsunkban te vagy az átmenet, / És te vagy az első nagy megkönnyebbülés.” Végezetül álljon itt Pilinszky János egyik publicisztikai írásából vett idézet – ő több írásában is foglalkozott a bűn és bűnhődés témakörével. Pilinszky úgy látja, egyaránt zsákutca, kétféle véglet a büntetésfogalmat a betegség felől közelíteni, illetve csupán jogi kategóriaként tekinteni a bűnre, mert „rendszerint mindkettőből hiányzik a szeretet”. „El kell jutnom a fölismerésig, hogy bűnömmel a szeretet ellen vétettem. S e fölismerés neve: egyszerre tökéletes bánat és tökéletes megbocsátás, mivel nincs külön bánat és külön megbocsátás Isten mindent fölülmúló szeretetében, e szeretet kegyelmének tökéletes egyidejűségében.” (Pilinszky János: Bűn és megbocsátás)
