Valami a semmi és a minden között

A semmi és a minden távlatában nehéz identitásunkat mederben tartani: meddig tartok mint ember, s hol kezdődik a fa? Kinyilatkoztathatom-e a nem emberinek a fájdalmát? Nyújtózkodhatok-e az ég felé? A 2018-as Szégyenhez képest Muszka Sándor legutóbbi kötete, az Idegen állat az emberként létezést nem az elkerülhetetlen halál felől fosztja meg kitüntetettségétől, hanem a semmi és a minden tágasságában. A két véglet dialektikájában egyik fél sem kerekedik felül. Muszka „a semmi ellen a mindent” (Séta) hívja, ugyanakkor a minden kellemetlen szegletén elborzadva azt kérdezi, hogy: „Ugye ez itt még nem az a genny, a kín, / ugye ez itt már a semmi”. Talán ennek az oszcillációnak a végigkövetésével oldható fel legkönnyebben a versek tömörségéből adódó meg-megbicsaklás és a kötet hangulaton túli értéke.

Szeretem a rövid verseket. Az Idegen állatban a tömörség általában a versek javára válik, hozzájárul a látomásszerű képvillanásokból születő apokaliptikus hangulat megteremtéséhez (Fény, Roham, Másnap, Ő, hogy csak pár olyan verset említsek, amelyekben hatékony a tömörség). A hétköznapi önmagaságból kiragadott, eksztatikus megszólalásmód általában jól hömpölygő képfolyamokat tár elénk, nem bicsaklik meg az utazás, a verseknek sikerül próféciaként vagy látomásként működniük. Öt esetben viszont összezavarodtam olvasás közben. Az Ismeretlen és a Jelen furcsa központozási, illetve nyelvi megoldásokkal él: az Ismeretlen utolsó két sorában a vesszőt fölöslegesnek érzem („Gödröket kapar a fagyos agyagba, / feltámadóknak”). Ez a potyavessző nagyon megakasztotta az olvasást, még akkor is, ha a szöveg az írásjelektől függetlenül összeáll, és képes hangulatilag belehelyezkedni a kötet egészébe s hatni. A Jelen középső két sora („Üresség árnya, / kihez beszélek”) derékba töri a verset, túl tömörnek tartom a fogalmazást; többet töltöttem a részlet nyelvtani elemzésével, mint kellett volna, s így többszöri olvasásra is elmaradt a vers utolsó két sorának hatása („– Kinevet a világ.– / Öltem.”). Sajnálom, hogy ez a vers számomra nem fejtette ki a benne lappangó hatást, mert a kötet igazán megérdemli a világ legütősebb zárlatát. A Játékai, A fákhoz, a Tilos a fáknak az előző két versnél még jobban megakasztotta a révülést. A Játékaival képtelen voltam a cím függvényében kezdeni valamit (pedig a szövegtest maga izgalmas). A Tilos a fáknak és A fákhoz a kötet több más verséhez kapcsolódva a szubjektumpozíciók elbizonytalanításával játszik, azonban úgy érzem, hogy ebben a kettőben túl összekuszálódnak a szálak. A fákhoz cím felől nehezen értelmezhető a drótkerítés és a kés („most érnek a drótkerítéshez, / kést adj, éles kést.”), az utolsó két sor viszont már „talál a címhez”, úgyhogy azok működnek is. A Tilos a fáknak ugyancsak a címen és az első pár soron csúszik el: nehezen hiszem, hogy a fáknak kényes talpa lenne („Nem léphetünk vízmosásokba, / felsérti kényes talpunk a kő”). Az utolsó előtti sorban az első személyű megszólalásmód megszűnik, nem ránk, hanem „rá” tör a rothadás („A föld mélyéről tör rá a rothadás. / Eljön érte az ember”). Ez a két jó sor elhomályosodik a versegész felől: ha csak nem valamilyen furcsa, definiálhtatatlan, fáktól és emberektől független létezőt képzelünk a szöveg mögé, eldönthetetlen, hogy a kommunikáció melyik oldalán állnak a fák – a ’mi’-ben vagy az ’ő’-ben. Márpedig a cím eléggé határozottan affelé tereli a figyelmet, hogy a fáknak valamilyen nagy szerep jut a versben – talán az, hogy eljön értük az ember, talán más.

Muszka Sándor az antihumanizmusban keresi az emberséget és az emberiességet. A Szégyen és az Idegen állat felől úgy tűnik, hogy az emberi tapasztalat központjában a biztos identitás folytonos keresése, a magunkban hordozott rothadástól és úgy általában a testtől való szabadulás vágya áll. A szomorkás felvetés ellenére Muszka Sándor utóbbi két kötetét mégsem nevezném pesszimistának. Az ember csak egy dobozba zárt dobókocka, amely addig rázkódik a minden és a semmi között, amíg teljesen fehérre kopik, és érdektelenné válik meghatároznia magát. Ebből a szempontból az optimizmus és a pesszimizmus dichotómiája lényegtelen: az Idegen állat nem támaszt reményeket a létezés teljessé válásával kapcsolatban, ugyanakkor nem is darálja be maradék életkedvünket egy nyomorpornó gépezettel. A nem emberi és emberi létezők fájdalma a „s ha nem, annyi” kijelentésre épülő székely sztoicizmus felől válik egyszerre érzelemmé és tudássá – valamivé a semmi és a minden ellenében. Az egész kötet (de talán az Állatok ciklus a legtöményebben) azt az érzékenységet közvetíti, amit életemben disznóvágásokkor tapasztaltam a legintenzívebben: paradox módon a haldokló állat közelsége egyszerre tesz együttérzőbbé az egyetemes szenvedéssel, és mutatja meg az érzékelhető világon túl forgó kerekeket, az időt, a mindent, a semmit, a mostot és a sohát, tompítva egy kicsit a kétségbeesést.

Muszka Sándor költészetében van valami ősi, valami, ami nem görög és nem római. Mintha folyton az igazi isteneket keresné, a névteleneket, akik még azok, amik: fák, égitestek, folyók, titokzatos lények, akik szerelmüknek hívnak. A próféta kinyújtja kezét, de bálványai „az űr kongó hangján” nevetnek vissza rá (Isten). Földi kapaszkodóink elporladnak, a fentiekről pedig folyton lehull a lepel, s rájövünk, hogy a minden mellett ott a semmi. Csak az idő és az árny sebezhetetlen (Idő, Kívül az időn). A versek elégikus hangulata mindegyre az óangol és az északi germán költészetet juttatta eszembe. A sebezhetetlen idő jelzős szerkezet nagyon hasonlít az óangol wyrd seo mære / swiþe formulára (a híres / hatalmas sors); az Árvák bölcsessége („Nem oldja semmi fel hallgatásuk, / nincs más út / igazabb”) a Wanderer és a Hávamál gnómáit zengi újra magyarul egy olyan korban, amikor számot kell vetni a szavak súlyával – irodalmárként elég arra gondolnunk, hogy a posztmodern kijátszotta a gondtalan szópakolás kártyáját. A 20. századból ránk hagyományozott nyelvet nehéz megszabadítani önmagától. Mi azt már nem birtokoljuk, viszont az még birtokolja a mi megszólalásainkat. Az Idegen állat az oralitás korába nyúl vissza. Üdítő volt az első ciklusban úgy olvasni a kommunizmusról és a rendszerváltásról, hogy abból valami egyetemes tükröződött: a profetikus hangnem képes nem történelemként láttatni az eseményeket, hanem lappangó lehetőségekként, amelyek az emberiség létezése során folyton ott vannak a minden és a semmi között, várva, hogy valaki átemelje őket a valóságba.

Az ilyenfajta valamikkel (szenvedés, elnyomás, lelki üresség) szemben fordul Muszka Sándor költészete hol a mindenhez, hol a semmihez; a kötet záróakkordjában az ember egyedül marad bűneivel, létezésének legnyersebb bizonyítékaival – a világ nevet, pedig ő ölt („– Kinevet a világ. – / Öltem.”). Az Idegen állat becsapja olvasóit: a cím elhiteti, hogy az állatok az idegenek, holott kiderül, hogy mi vagyunk azok, akik képtelenek vagyunk saját emberi mivoltunkkal dűlőre jutni – mi vagyunk az idegen állatok, nem ők.

Muszka Sándor: Idegen állat. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2022.