„A csipszestasakban rejtőző sötétség”

aztán hallgatja a brekegést a fűtőtestekből
(apoi ascultînd orăcăitul broaștelor din calorifere)

nehezen alszik el
lelkifurdalása van
mert nem mesélt a nejének
a betegségről amiben szenved

nagyon rövid álmot lát
amelyben elmondják neki
hogy a Világ amúgy is egy rossz Ötlet

hallja hogy nyüszít a kutya
kiviszi és kint köd van

megáll a küszöbön
azokra gondol akik 1967-ben haltak meg és születtek
arra az időszakra amikor senki nem tudott már semmit
a heavy metal zenéről
a földönkívüli civilizációknak küldött unalmas üzenetekre
az összes dalra amely úgy kezdődik hogy
I woke up this morning
és last time I saw you
a kezdet és a vég alfa és ómega
és ha in the space between talán szubatomi szinten
ott a vibrálás és aromák közepette
még lehet beszélni olyasmikről mint a nyomor
a túlzsúfoltság a miazma

vagy ott van ez ahol nincs
sem fájdalom
sem elszomorodás?

és mind így tovább
cigarettára gyújt
és érzi ahogy egyre inkább elborítja
egy hatalmas spekuláció

aztán a konyhában
egy csupor kávéval maga előtt:
Uram, Te ismersz engem,
változni már nem tudok.

önarckép 48 évesen
(autoportret la 48)

Tudom, a cím lopott,
de olyan banális,
hogy talán nem is vevődik észre.
Úgy választottam, mint autót a gonosztevők
rajtaütésük megtervezésekor,
közhelyest, hogy aztán nyomuk vesszen vele a forgalomban.

De, ezt leszámítva, úgy érzem,
túlárad az őszinteségem.

Tegnap este azt mondta nekem egy nő,
hogy soha többé nem szexel velem,
és ez a legtermészetesebb vallomásnak tűnt. Mindegy.
Lehet, hogy bezárult a világom,
mert mindig szerelmet mondtam, amikor nem volt.
Úgyhogy idővel minden elfogadhatóvá vált.

Azt azért el tudnám képzelni, hogy még fiatal vagyok,
megajándékoznám magam ezzel a gondolattal,
hogy rövidnadrágban sétálok egy parton,
koszos hely, szemét mindenütt és feszülő zsinór,
amely láthatatlan horgászokat köt össze láthatatlan halakkal.

Pontosan ez a hely ötlik az eszembe,
amikor valaki kimondja, hogy part.
Elképzelhetném azt is, hogy
vidám színekbe öltöztem,
és hogy a vízen egy sötét színű szárcsa,
mint egy fekete lyuk, szálakba
görbíti a fényt. De nem teszem.

Végső soron a dolgok nem változtak nagyon sokat.
Akárcsak egykor, a Marsra tartó űrhajókról beszélünk,
és mégis a csipszestasakban rejtőző sötétséghez érünk
folyton fogunkkal tépve fel a csomagolást.
De lehet, ez véletlen egybeesés csupán,
az irónia, amely csak úgy kézügyben van nekem, hogy kitölthessem az űröket,
az egyszerű út, amelyen már nem létező emlékek felé mehetek.

Mert hogy valójában soha nem is léteztek?

Lehet, hogy a nagy emlékek elnyelik a kicsiket,
és csupán puszta villogás marad körülöttük.
És alig egy-egy bojtorjánhal, amint annak maradékán hízik,
amit akkor éreztem,
amikor nem kellett volna éreznem semmit.