Krétai ujjlenyomatok 6.
Kacskaringós úton, Szerpentina királykisasszony opálpikkelyes, rovátkolt hátán érkezünk a hegyi faluba. A település utcaszerkezete olyan, mint egy retró minilabirintus-játék, amihez már csak a Vaterán lehet hozzájutni. Ebédre érkezünk, tódul a nép, örül a személyzet, ebéd ötven főre, virul az üzlet, virítjuk a lóvét. A bejáratnál apró pohárhadsereg matt ezüsttárcán díszlikőr-indulóval fogad. Megiszom a likőr felét, semmihez sem hasonlítható íz, igazi különlegesség. Leülünk a lugasba, mert itt Görögországban minden kiülős terasz szőlővel van befuttatva. Szinte a szánkba lógnak az illatos fürtök. Én a magam részéről szeretem a szélső helyeket. Ujjé, épp van egy kétszemélyes asztal a margón, helyet foglalunk. Felnézek, felettem tömött kékség, szilvacsokroktól roskadoznak az ágak.
Nem eszem semmit, csak iszom. Gyöngyöző kancsóban pont jól lehűtött vizet szolgálnak fel. Két ok miatt tartózkodom az ételtől. A szállodánk ebédlőjében reggelire és vacsorára hoznak mindent, amit e szép sziget ételt-italt terem. S még annál is többet. Ha ránézek a kajaarzenálra, elkezdek magamban számolni, hogy hány ember is éhezik most a világban? Aztán azt mondom, ennyi és ennyi, de te most legyél hálás, hogy részed lehet ebben a sok finomságban. Szóval nem vagyok éhes, másrészt nagyobb étvágyat érzek ahhoz, hogy felderítsem a kis labirintusutcácskákat, és belessek egy-két nyitott ajtón.
A falut Lugasszőlősdnek nevezem. Minden házhoz egyéni ízléssel kialakított, szőlővel vagy más futónövénnyel befuttatott pergola dukál. Nem ám olyan méregdrága, felső kategóriás borzadmányok, amiket készen lehet kapni. Ezeken látszik az ónagynénik, ónagybácsik kezének nyoma, melyet tovább toldozgattak-foldozgattak a nénik és bácsik, aztán a gyerekek, most meg az onoka. Íze, illata, bája, egyénisége van minden egyes lugasnak, szívesen tölteném alattuk az estéimet. Sötétedés után, Dionüszosz átvágtatna a falun tigrisek húzta szekerén. Fején szőlő leveleiből font koszorút lengetne a szél, s züllött kíséretével beleénekelnék a szélbe, hogy sok van, ami csodálatos, de a tivornyázásnál és after partyknál nincs semmi csodálatosabb.
Lesz kedvenc lugasom, persze, hogy lesz. Az étteremhez közel, egyik sarkon fekete ruhás, idős asszony ül egy hokedlin. Mellette a terasz könyöklőjén kávéscsésze. Hát persze. Ez a kora délutáni szieszta ideje. Az asszony mozdulatlan, akár az istenek. Kár, hogy nem tudok görögül, megdicsérném dúsan virágzó kertjét, ami körbehűti organikus filagóriáját. A gyerekeire gondolok, akik szétszéledtek a nagyvilágban. Vagy nem. Vagy itt a sarki étterem az övék, még szegény férje alapította, amit aztán tovább vittek a fiai, és most már az unokák is beugranak nyaranta, ha hazajönnek vakációra.
Görögországban, nem tudom, miért, de érzem a generációk békés egymás mellett élését. Azt érzem, hogy nem vitatkozik annyit a fiú az apával, anyós a mennyel. Soha máshol nem látott békében sétál az unoka a nagypapával, nagynéni az unokahúggal. Bemegyek egy trafikba, ahol turistáknak való mütyüröket lehet kapni. No meg szép gézfehér nyári ruhákat. Az eladó hölgy nem rohan le azzal, hogy mit akarok venni. Mosolyog, és hagy válogatni. Próbafülke híján elvonulok a polcok mögé egy fehér gézruhával, és amúgy fapadosan felveszem a már rajtam lévő nyári ruhára. Tükör híján egy üvegezett szentképet veszek le az egyik polcról, és abban nézegetem magam. Túlsúlyos, elsőáldozó nagymama. Legalábbis ezt súgja a tükörként használt szent. Ha egy szent mondja, én minden további nélkül elhiszem neki. Köszönöm szépen, mégsem kérem, mondom mosolyogva. Egy fából faragott kagylót veszek, jó lesz ajándéknak. Aztán visszamegyek, és veszek még egyet. Aztán még egyet, de ekkor már mentegetőzöm, hogy nem vagyok hibbant, és megígérem, hogy tényleg nem jövök többször vissza. Csak mentemben eszembe jut mindig valaki, aki nagyon tudna örülni a szépséges fakagylónak. Erről tényleg nem tehetek. Görögül és magyarul mosolygunk az eladónővel, angolul köszönünk el.
A falut magas hegyek veszik körül, vajon milyen lehet itt lenni, ha megjön a tél? Amikor hótorlaszok zárják el az utakat, mert télen a hegyekbe kiadós havazás szokott érkezni. De még nyár van! Ezt látom minden szegletben, a fák fehérre meszelt törzse elegánsan és időlenül üzeni, hogy az emberrel barátkozni igenis jó. Az ember adja a meszet, a fa árnyékkal viszonozza figyelmességét. Egy kiskocsma előtt négy, feketébe öltözött éltes férfiember beszélget. Amikor közelebb érek, akkor látom, hogy egyikőjük pópa. Poharazgatnak csendesen és rendesen. Szerintem nem a fennálló rendszert szidják, mert feltűnően nyugodtan zajlik a beszélgetés, hosszú szünetekkel, és még hosszabb távolba nézésekkel tarkítva. Szerpentina királykisasszony pikkelyes hátán megcsillan a lemenő nap fénye, az órámra nézek, itt az idő. Indulunk. Hajrá, fogyjon az út, utastársak siessünk, le ne késsük a pazar vacsorát.
