Vonattükörben mosolygó Isten

Zakatol 

Patinás templomtornyok, 
Kósza fecskék, lassuló tájak, 
az ajtók a jobb oldalon nyílnak. 
Gyereksírás, ajtócsukódás, 
ásít a vagon,
mozdulatlan lelkek 
emberré fáradnak. 
Túl hangos csengőhang, 
szia, mondjad csak, hallgatlak. 
Újabb fecske, 
szülővárosom, Nagy-Eged hegy  
szürkülő felhők átfedésben felette, 
eső kerekedik, átzakatol rajtam. 
Zongoraszó és gabonakör
vonattükrében mosolygó Isten. 
Egy újabb fecske, 
lehunyom a szemem. 

A gondolatgörbe 

Mint egy kósza gondolat 
vagy hirtelen felismerés, 
természeten átvágó 
hangos zakatolás, 
nyílegyenesen fordul meg. 

 
Eszembe jut

Ahogy szempilláit számolom azután.
Ahogy érzem a verejtékező szerelem illatát. 
Ahogy nézem lecsukódó szemét, sima bőrét. 
Ahogy magamra nézek, és elszörnyedek, 
Ahogy megpróbálom elengedni az életet. 
Ahogy megijed, azt kéri, ne tegyem. 
Tudom, hogy érti, de addigra már rég véget értem. 

2022.09.19. – vonaton Budapest felé