Az irodalom lényege a gondolatébresztés

Sándor Zoltán író, műfordító 1973-ban született a vajdasági Nagybecskereken, jelenleg Szabadkán él. 2003-tól a Magyar Szó napilap újságírója, 2013 óta az Újvidéki Rádió Szempont című kulturális műsorának munkatársa. 2000-től 2007-ig a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke, a 2004 és 2016 között megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat főszerkesztője. 1997 óta publikál. 2002-ben jelent meg első, Sár című verseskötete. 2003-ban kiadott, Az élő J. K. című novelláskötete óta prózát közöl. Szerb nyelvről fordít. 2011-ben Herceg János-díjat kapott.

– A magyar kortárs irodalomnak sajátos színe és íze a vajdasági magyar irodalom. Akkor is, ha olyan képviselőjéről beszélünk, aki már nem él a szülőföldjén, és akkor is, ha olyanról, aki máig a Vajdaságban maradt. Te az utóbbiak közé tartozol…

– Valóban meghatározó mind az életemben, mind az irodalmi tevékenységemben az, hogy vajdasági vagyok. És az sem elhanyagolható, hogy az is maradtam. Fontos azonban megemlíteni azt is, hogy muzslai, tehát nagybecskereki, azaz közép-bánáti származású vagyok. Ez azért lényeges, mert az a régió már a gyerekkorom idején, azaz a hetvenes-nyolcvanas években is szigetmagyarságnak számított, viszonylag távol éltünk a tömbmagyarságtól, amely Észak-Bácskát jelentette elsősorban. Mi például nem fogtuk a magyar televíziót, következésképpen én teljes mértékben a szerb adást néztem gyerekkoromban. Egy zárójeles megjegyzés ezzel kapcsolatban: óvodás voltam, amikor meghalt Tito. Másnap az óvónéni mindannyiunkat odaintett a tévé elé, mert egész nap Titóról szóló műsor ment, és mi mindannyian néztük, mind magyar kisgyerekek… Most már nem emlékszem, mennyit értettünk, mennyit nem. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy amikor bemondták a tévében, hogy Tito meghalt, azt kérdeztem apukámtól: most akkor megtámadnak bennünket az oroszok?

– Miért juthatott ez eszébe egy nagyjából hatéves gyereknek? Honnan jött ez a kérdés?

– Nem tudom, de arra emlékszem, hogy ez volt a kérdés. Valószínűleg a Tito–Sztálin-szakítás több évtizeddel később is oly erősen jelen volt a társadalomban, hogy még a legfiatalabbakat is megfertőzte. De bezárom a zárójelet, mert a lényeg, hogy olyan közegből érkezem, ahol a magyarság erős kisebbségben van, ennél fogva mindenki megtanul szerbül relatíve korán. Ez pedig egyrészt befogadóbbá és nyitottabbá tesz, másrészt viszont küzdésre kényszerít. Rögtön a legelemibbért, az anyanyelvért.

Onda Péter fotója

– Az, hogy az irodalom felé fordultál, ennek a küzdelemnek a része?

– Talán igen, de nem direkt módon... Kezdjük a legelején. A muzslai Tesla Mozival szemben állt a szülői házunk, és még most is emlékszem, hogy kedden, csütörtökön és vasárnaponként volt vetítés. Apukámmal, illetve, ha ő dolgozott, akkor nagyapámmal szinte mindegyik vetítésen ott voltunk. Nagyon korán, olyan négy-ötéves koromtól kezdve rengeteg westernfilmet, hongkongi akciófilmet és művészfilmet megnéztem, s már akkor beszippantott a történetek világa…

– A film azóta is fontos az életedben…

– Igen, ez egy örök szerelem. Nagy filmfogyasztó vagyok, filmkritikákat is szívesen írok, filmfesztiválokon is megfordulok… De visszatérve a gyerekkoromba: amikor megtanultam olvasni, jöttek a könyvek, könyvek, könyvek. A történetekhez attól fogva nemcsak mozgóképen, hanem bekötve is hozzájuthattam. A legtöbb gyereknek elmondták annak idején, hogy a könyv a legjobb barátod – én ezt szó szerint értettem. Tényleg nagyon korán elkezdtem falni a könyveket. És van egy harmadik dolog is, amit nem hagyhatok említetlenül, ha az eszmélésemről beszélünk. Ami összeköti a képet és a szót…

– Csak nem a képregényekre gondolsz?

– De igen. Az egykori Jugoszláviában a képregénynek nagyon komoly hagyománya volt. Ez a mai napig él, de akkoriban, kifejezetten a nyolcvanas években majdnem minden fiú gyűjtött valamilyen képregényhőst, mindenkinek megvolt a kedvence. A képregény pedig szintén nagyon sokban hozzájárult ahhoz, ami vált belőlem. A képregény többnyire egy egyszerű történet, de a nyolcvanas évek Jugójában kimondottan igényes alkotások is hozzáférhetőek voltak. Én gyakorlatilag ezek által tanultam meg szerbül, hiszen láttam a képet, olvasni pedig már tudtam magyarul, a szerb latin betűs írásmód és a magyar írásmód között nem sok különbség van.

– A középiskolát is szerb nyelven végezted, ugye?

– Igen, szerb nyelvű, villamossági középiskolába jártam, azért oda, mert nagyon jó voltam matekból és fizikából, ezért mindenki abba az irányba orientált. Nyolcvannyolcban nyílt meg a nagybecskereki villamossági szakközépiskolában a számítógépes szak. Szerbiában van egy úgynevezett Vuk-díj, amely annak jár, aki elsőtől nyolcadikig színötös az általános iskolában – nos, erre az említett szakra harminchárom Vuk-díjas jelentkezett, és mindannyiunkat föl is vettek. Csakhogy mi se tudtuk, meg szerintem a tanárok se tudták, hogy mi is ez, nem csoda, hogy olyan számítógép-technikusok is lettünk.

– Nem csoda hát, hogy nem számítógép-műszerészként keresed a kenyered…

– Nem bizony. Ennyi év távlatából úgy gondolom, hogy mégis abban az iskolában dőlt el végleg, milyen irányba fordulok. Mert az irodalomtanárnőm óriási hatással volt rám. Aki sokat követelt, de hagyta, sőt, elvárta, hogy mi, a diákok, ne magoljunk, ne fogadjuk el az ő vagy a tankönyv véleményét, hanem magunk értelmezzük az olvasmányokat, vitatkozzunk, érveljünk. Megtanított bennünket gondolkodni az irodalom kapcsán, pontosabban észrevétlen módon arra kényszerített bennünket, hogy gondolkodjunk – márpedig szerintem ez az irodalom lényege. Amikor irodalmat olvasunk, akkor információkat gyűjtünk, meg is tanulunk ezt-azt, de szerintem sokkal fontosabb, hogy a hősök által, a jó karakterábrázoláson keresztül azonosulni tudunk olyan szereplőkkel is, akikkel vagy egyetértünk, vagy nem, de akár igen, akár nem, átéljük a nézőpontjukat, az ő szemszögükből látjuk a világot – és ez csodálatos! Hús-vér emberek belső vívódását, párbeszédét, döntéskényszerét, helyes lépéseit és baklövéseit követve nyomon empatikusabbá válunk. Ilyen módon fejleszti az olvasás az érzelmi intelligenciánkat, ezért tartom fontosnak, hogy minél több szépirodalmi művet olvassanak az emberek. Mert fontos a tudásgyarapítás, a tanulás meg a szórakozás, mégis azt gondolom, hogy az olvasás legfontosabb funkciója az érzelmi intelligencia fejlesztése, ami által könnyebben tudunk azonosulni másokkal. A világban és az életünkben a legtöbb baj éppen abból ered, hogy mindenki mondja a magáét, és nem tud azonosulni a másikkal, képtelen megállni és megpróbálni a másik szemszögéből is megvizsgálni a problémát. Pedig, ha megtenné, talán ráébredne, hogy a másiknak is lehet igaza. Részben vagy egészében.

– Ezek után mégsem irodalom szakra mentél tovább, hanem jogra…

– Magyar szakra nem mertem jelentkezni, mivel középiskolai szinten szerbül tanultam az irodalmat. Viszont már fertőzött voltam. A tanárnőnk már elsőben mintegy száz huszadik századi világirodalmi művet ajánlott nekünk, ezeket nem volt kötelező elolvasni, ám én zömét elolvastam. Charles Bukowski, Margaret Atwood, John Dos Passos, William Faulkner, Kafka, Herman Hesse, George Orwell, Salinger, Henry Miller és így tovább. Pedig Bukowski például akkor még messze nem volt az a kultuszíró, amivé később vált. Magyarul még ki sem adták. A kilencvenes évek elején aztán a szerb kultúrkörben elképesztő népszerű lett; amikor kilencvenkettőben bevonultam katonának, a Nők című regényét az egész kaszárnya olvasta…

– Kilencvenkettő háborús év…

– Igen, keményen az. Kilencvenkettő-kilencvenháromban töltöttem sorkatonai szolgálatomat, előbb katonai rendőri, később pedig ejtőernyős osztagban… Az ország hivatalosan ugyan nem volt háborúban, ennek ellenére a hadsereg egyes különleges alakulatai részt vettek a bevetésekben. Elsősorban hivatásos katonák, olykor azonban sorkatonák is. Szerencsére engem nem vittek a frontra, ettől függetlenül eléggé megterhelő és kihívásokkal teli időszak volt ez a számomra, mert, ugye, sose lehetett tudni, mikor történhet valami előreláthatatlan, és mikor kerülhetünk sorra. Tizenévesen mellbevágó látni és hallani a parlamenti képviselőt, ahogyan dörgedelmes beszédében elmondja, hogy nincs jugoszláv (ebben az esetben: szerb és montenegrói) katona Boszniában, te pedig tudod, hogy néhány nappal korábban egy riadó során varrtad fel az ingedre a Boszniai Szerb Köztársaság Hadserege emblémát. Nagyon kijózanító tapasztalat, amely után egy életre fenntartásaid lesznek mindenféle tekintéllyel szemben. Erről még nagyon sokat beszélhetnék, de ennyi most elegendő. Utólag, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy a kilencvenes évek szörnyűségei nagymértékben meghatározták a világnézetem.

– Miután leszereltél, még nem az egyetem következett, ugye?

– Nem, valóban nem. Ezerkilencszázkilencvenháromban szereltem le, tombolt az infláció. A szüleim olyan két márkát kerestek havonta. Ezt úgy értem, hogy amennyiben a fizetésnapon elköltötted, akkor úgy 2–3 márkát ért a bérük. Másnap már semmit. Akkoriban Szegedre jártunk át ezt-azt árulni, a bevételen bevásárolni. Ilyen körülmények között, kilencvennégyben jelentkeztem a jogi karra. Az igazat megvallva a filozófia szak is felmerült bennem, nagyon érdekelt és nagyon foglalkoztatott a bölcselet, a mai napig így van ez, ám végül gyakorlatias megfontolásból maradt a jog.

– Egyetemistaként kerültél kapcsolatba az újságírással. Hogyan történt?

– A kilencvenes években jogot tanulok, s közben próbálkozom írásokat elhelyezni a Képes Ifjúságban, ami egy népszerű lap volt akkor a Vajdaságban. Tóth Lívia volt a főszerkesztője. Akkoriban került a laphoz irodalomszerkesztőnek az Új Symposion volt főszerkesztője, Beszédes István költő. Kilencvenhetet írtunk, amikor ezek az új, fiatal, agilis szerkesztők szerveztek egy újságírótábort, amelyen többek között részt vett Szabó Palócz Attila, Tóbiás Krisztián, Erős Ervin, Simon Vilmos, Mészáros Zoltán, aki később történész lett – és én is. A tábor után és részben annak köszönhetően kezdtem publikálni, főként rövidebb tárcákat. Kilencvennyolcban jelent meg Szabadkán a Simogasd meg az árnyékot című antológia, alcíme szerint Ifinovellák, benne az első J. K.-novellám. A következő évben látott napvilágot a Tetszőleges irány című versantológia, amelyet a Képes Ifjúság adott ki és Beszédes István szerkesztett. Abban az évben az a kötet nyerte a Sinkó-díjat, amely egy vajdasági, fiatal szerzőknek adható díj. Abban az esztendőben tehát nem egy szerzőnek osztották ki az elismerést, hanem ennek a válogatásnak. Emlékszem, hogy a két tiszteletpéldányomat a postás a NATO-bombázások idején hozta. Az akkori helyzet miatt nem is szerveztek bemutatót a kötetnek.

– Az egyetemi életedet mennyire befolyásolta a háború?

– Előző évben hallgattam le a negyedik évemet, és megélhetési okokból dolgozni kezdtem otthon, Muzslán egy állateledelgyártó üzemben és kiskereskedésben. Maradt néhány vizsgám, amelyeket nem tettem le, közben viszont egyre többet írtam. Aztán egyszer csak Szabó Palócz lett a Képes Ifi főszerkesztője, és ő szólt nekem, hogy azon a vidéken, ahol élek, nincs munkatársa és tudósítója a lapnak. Zárójelben jegyzem meg: akkor már egyébként a helybeli Sziveri János Művészeti Színpad vezetője voltam. Így kerültem előbb a Képes Ifibe, aztán nemsokára a Magyar Szóhoz. Azóta is ott vagyok. A jogot csak később fejeztem be, de mióta megvan a diplomám, azóta is újságíróként keresem a kenyerem.

– Mennyire nehéz összeegyeztetned a napilapos újságírást a szépírással?

– A média a tényszerűségre alapoz, a szépirodalom pedig elemel. Én személy szerint inkább a véleménypublicisztikai műfajokat művelem újságíróként: tárca, jegyzet, kritika. Ezekben persze szintén fontosak a tények, de az érvek legalább annyira, miközben valamilyen jelenségre reflektálok. A publicisztika és a szépirodalom hangoltsága tehát egészen más. Ám ettől függetlenül én vagyok az újságíró is meg az író is. A filmrajongó is. A zeneszerető ember is. Ez mind bennem van. És még nagyon sok minden más. Éppen ezért szoktam mondani, hogy az identitás rengeteg tényező ötvözete. Szerencsémre valahogy megférnek egymás mellett ezek a szerepeim, sőt, súgnak egymásnak, akár az újságíró is súghat a szépírónak, például, hogy itt van egy érdekes történet, amelyet publicisztikai műfajban nem lehet annyira érdekesen feldolgozni, viszont születhet belőle egy novella, s akkor egészebb és teljesebb lesz...

Irodalmi est Csókán

– Lehet, hogy rosszul éreztem, de a legújabb köteted, az Apátlanok kapcsán sokat súgott az újságíró a szépírónak…

– Ez tagadhatatlan, de ebben az esetben is igaz, hogy sok felől mazsoláztam össze egy-egy történetet. Rengeteg apró-cseprő motívumot szemezgettem innen-onnan, csipegettem akár a gyerekkoromból, a múltamból, abból, amit hallottam, amit láttam. Bevallom, az a fiú, aki az egyik novellában rugdossa a labdát a falhoz, majd utána védi a visszapattanót, én vagyok, de abban a történetben mindösszesen ennyi vagyok én. És akadnak szép számmal olyan mozzanatok, amelyek az újságírói létemben gyökereznek…

– Fontos megjegyeznünk, hogy az Apátlanok a 10. köteted…

– Igen. Halmozom a jubileumokat. Ez a könyv ugyanis a zEtna kiadó sorozatának, a Vulkáni Helikonnak az 50. kötete, amely az 50. születésnapom előtt jelent meg, és amúgy valóban ez a 10. könyvem...

– És Fekete J. Jóska szerint 20 éve írsz…

– Pontosabban 20 éve jelent meg Az élő J. K., ami az első prózakötetem volt. De előtte, kettőezer-kettőben megjelent egy verseskönyvem.

– Számomra ez amúgy meglepő volt, én mindig prózaírónak ismertelek. Felhagytál a verssel? Mi lett a versíró Sándor Zoltánnal? Egyáltalán versíró Sándor Zoltán volt, vagy költő Sándor Zoltán?

– Versfaragó, talán ez a pontos kifejezés. A politika, mondják, kiöli az emberből a lírát, vagy legalábbis a verseket. Belőlem az újságírás ölte ki. Évekig a belpolitikai rovatot szerkesztettem napi szinten, és az bizony nagyon más, mint a költészet. Mindazonáltal azt gondolom, vagy legalábbis úgy érzem, hogy a lírai hangomat néhol sikerült átmentenem a prózába. Nem állítom, hogy van olyan novellám, amely egészében lírai, de sokban akadnak kis lírai betétek.

Kötetbemutató Zentán

– A 10 könyved közül tehát egy verseskötet volt, egy esszéket tartalmaz, a többi viszont próza… Egyet, az eMese címűt szokták regénynek titulálni, de szerintem a J. K.-kötetek is olvashatók regényként…

– Igen, attól függ, hogy a regényt hogyan értelmezzük. Tudjuk, ma már nem szükséges, hogy legyen négy lába ahhoz, hogy ne boruljon fel. Megállhat már háromlábon is. Sőt, meglehet, egy is elég neki.

– Nagyon fontos dolog ez a kérdés szerintem az olvasó szempontjából, mert bármilyen olvasásszociológiai kutatást nézünk, az derül ki belőle, hogy kereskedelmi szempontból mindenképpen a regény az, amit leginkább olvasnak az emberek…

– Ismerem én is ezt a statisztikát, ettől függetlenül még mindig közelebb áll hozzám a kispróza, mint a regény. Hemingwaytől elolvastam Az öreg halász és a tengert, s belefutottam a vitába, hogy az regény vagy elbeszélés. Lényegtelen, gondoltam, és elolvastam az összes regényét. Először szerbül, utána magyarul. A tizennyolcadik születésnapomra a nagynéném adott pénzt, hogy vegyek magamnak kabátot, és én megvettem a Hemingway válogatott műveit, volt egy szép díszkiadás szerb nyelven. Aztán elolvastam az elbeszéléseit, és megállapítottam, hogy jobbak, mint a regényei. Kafkával is így vagyok, ott A per, ott az Amerika, ott A kastély – mind kiváló, főleg A kastély, azt nagyon szeretem, de nekem Kafka mindenekelőtt mégis novellaszerző. De említhetem a Nobel-díjas Alice Munrót is, aki pazar elbeszéléseket ír, 30–40 oldalban egy teljes életregény benne van, Borges novelláiról nem is beszélve… Ezzel nem azt mondom, hogy én nem olvasok regényeket, mert az igazság az, hogy sok regényt olvasok, de igyekszem a rövidprózát és verseket is forgatni. És persze esszéköteteket, társadalomtudományi szövegeket úgyszintén. Saját novelláim esetében a köteteimet igyekszem mindig felfűzni egy-egy vezérfonalra. És sokszor egyesek számára ez valóban elég kritérium ahhoz, hogy valamit regénynek tekintsünk. Számomra nagyon fontos, hogy egy kötet kompakt egységet képezzen, ám attól még lehetőleg maradjon változatos. Az a lényeg, hogy legyen egyféle íve. A J. K.-kötetek esetében az állandó hős az összekötő kapocs, úgy hiszem, azok többek, mint novellafüzérek, de kevesebbek, mint regények. A Föltámad a szél közös „hős”-e a falu. A Térdről a világ egy hiperrealista kötet, látlelet a kétezres évek utáni világunkról, a helyszínek is többnyire felismerhetők. A gonosz átváltozása ugyancsak a naturalista vonulatot erősíti, bár néhol némi misztikum is fölsejlik benne. Az Apátlanok esetében a saját egyéni hangukon megszólaló elbeszélő hősök vallomásossága képezte az egyik vezérfonalat. A másikat pedig az erőszak, ami a legtöbb novellában jelen van. Mert elfogadjuk azt vagy sem, az erőszak különböző megjelenési formái – fegyveres, politikai, családon belüli, iskolai, verbális stb. – képezik a társadalom legfőbb mozgatórugóit. Az erőszak a legfontosabb, s talán az egyetlen erő, ami tényleges társadalmi dinamikát fejt ki. Nem kis kihívás tehát megtalálni az emberségest az embertelenségben.

Kötetbemutató Szabadkán

– A szociológiai érdeklődés jellemző rád mint íróra is…

– Egyértelműen. Túl szkeptikus alkat vagyok azonban ahhoz, hogy nagy megállapításokat tegyek, inkább csak eltöprengek a felmerülő lehetőségeken. Ebből kifolyólag engem elsősorban a különböző nézőpontok kérdése foglalkoztat. Legyen szó eszméről, ideológiáról, vallásról, vagy akár bűnről és bűnhődésről. Hogyan látunk bizonyos kérdéseket különböző szemszögből, változik-e a látnivaló, ha módosítunk a látószögön. Azt szeretném, hogy az elolvasottak után az olvasó változtasson a perspektíváján, aminek következtében talán a megalapozottnak és cáfolhatatlannak hitt álláspontja is megváltozik. Nem annyira az elolvasott történet kapcsán, hanem a hétköznapi életében.

– Köszönöm a beszélgetést!