Itt maradok

Az első nap még nevettünk azon, hogy háború van. Néztem, ahogy hatalmas autók húznak át a városon Ukrajna minden megyéjéből, Magyarország felé. A fiam és a lányom már évek óta külföldön dolgoznak, én, a férjemmel, maradtam. A szüleim meghaltak, testvérem sosem volt. Nekünk már elég a kevéske fizetés, a gyerekek is támogatnak, és a kert is megterem némi zöldséget. Az első napokban az árak az egekbe szöktek, de ez nekem nem okozott gondot, mindig volt tartalékom, engem erre neveltek. Láttam, ahogyan hozzák a különböző segélyszállítmányokat, kamionszámra, nap nap után. A harmadik reggelen már nem mehettek ki a hadköteles férfiak a határon, csak azok, akiknek sok pénze volt. Pár ezer dollár a megfelelő helyre, és kinyílik Európa. Aztán keresni kezdték a férfiakat, a férjem egy hétig nem járt dolgozni, ha jött valaki, én nyitottam kaput. Később meg kerülőutakon járt, sikátorokban, ahol biztosan nem szúr szemet senkinek. A város lakossága hetek alatt cserélődött le. Addig minden második ember ismerős volt, jöttek szembe iskolatársak, barátok, aztán csak azt vettem észre, hogy már nincs, akinek köszönjek, és nekem sem köszön már senki. A munkatársaim közül is sokan szedték apró vagyonukat, és mindent hátrahagyva, rémülten indultak Magyarország felé. Nem is értettem, miért teszik, hiszen Kárpátalja olyan messze van a fronttól, soha nem ér el minket a háború. A betelepedők egyre sokasodtak, és egyre fogytak a helyi lakosok. Az utcában rengeteg ház vált eladóvá. Akik jöttek, nem akartak kertes házat, inkább a panellakásokat keresték, így üresen maradtak a porták. Gazdagok és gőgösek voltak a jövevények, és sugárzott róluk, hogy nem szeretik a magyarokat. Véleményüket egy percig sem rejtették véka alá. Én hamar megszoktam az új helyzetet, még a légiriadó hangját is, bár az volt a legkellemetlenebb. Eleinte, amikor megszólalt, összerezzentem, mivel azonban egyszer sem történt semmi, a félelmem is elmúlt. Mind több fiút elvittek, és olyan pletykák kaptak szárnyra, hogy sok a halott, de haza nem hoztak senkit egy jó darabig. Aztán jött az ősz, s vele elérkezett az áramszünet. Néha tizenhét órán keresztül nem volt áram. Azt mondták, találat érte az elosztórendszert. Olyankor gyertyát gyújtottunk – már akinek akadt otthon, mert a boltokban nem lehetett kapni. Emlékszem, régen is megesett ilyen. Reggel és este jött az áramszünet, úgy harminc éve – de ez most más. Akkoriban nem voltunk ennyire kiszolgáltatva az áramnak. Nem volt telefon, ritkán néztünk tévét, automata mosógép sem volt, sőt, sok helyen még porszívó sem.  Hétvégén mentünk Magyarországra, és hordtuk át a gyertyát, az áramfejlesztőt, a ceruzaelemet. Akik árammal fűtöttek, elmentek ismerősökhöz, rokonokhoz. Most már árammal működik még a víz, a fűtés is. Szinte minden. Ha néha bekapcsolják egy-két órára, akkor takarítok, mosok. Fával fűtök, és különböző elemes lámpákkal világítok. Vízzel töltöm meg a vödröket, lavórokat, nagy fazekakat, amikor van áram, annyit engedek, amennyi két napra elégnek bizonyul. Bosszantó, hogy hónapokon keresztül így tengődünk, de ezzel is meg lehet tanulni együtt élni. A gyerekekkel naponta beszélünk, bár az áramszünetek ideje alatt az internet elment, így ennek is megvolt a maga nehézsége. Az, hogy őket kényelemben és biztonságban tudtuk, mindennél többet ért. Az áramszünetben talán az a legrosszabb, hogy a fagyasztószekrény nem működik. Persze, néhány óra áramszünet miatt még nem olvadnak ki a fagyasztott termékek, de amikor több mint tíz óra telik el áram nélkül, akkor attól kell rettegnem, éppen hány kilónyi hús romlott meg. Így, ha kellett, ha nem, elkezdtük kiüríteni a fagyasztót. Gyakran elhívtam a munkatársaimat, vagy a férjem az övéit enni, s olyankor mindig bánatos politizálásba és részeg békevágyba torkollt az este. És olyankor a gyerekek ölelésére, de legalább a látásukra is jobban vágytam. Persze áram nem volt, nem tudtam hívni őket, vagy ha mégis, akkor biztosan épp dolgoztak. Három műszakban melóztak ugyanannál a cégnél. Jó testvérek, és most együtt vannak kint, egy idegen országban, aminek a nyelvét is alig beszélik. Büszke vagyok rájuk, és fáj a szívem értük. A városból sorra fogytak az ismerősök, férfiakat az utcán alig lehetett látni. A fiatalok nagy része elköltözött. Lassan, ahogy telt az idő, mentek az idősebbek is. Mi, a férjemmel, maradtunk. Műveljük a kertet, tyúkokat tartunk, és télen, a hosszú estéken a kandalló előtt a régi dolgokról beszélgetünk. A temetőn látszik talán a leginkább, hogy lakosságcsere történt. Soha nem volt ennyi elhanyagolt sír. Mindenszentekkor sincs, aki kivilágítsa. Néhány asszony hazajön, de egyre kevesebben, és a halmokat ellepi a gaz. A tévében még mindig azt mondják, hogy százötvenezer magyar van Kárpátalján, de már akkor sem voltunk annyian, amikor 2014-ben elkezdődött a kivándorlás. Napról napra újabb menekültek jönnek, magyar szót már alig hallani. Már a híreket sem olvasom, tudom, hogy nem mond igazat senki. A katonatemetések mindennaposak. Az új katonasíroknak külön parcellát nyitottak. Az idegenek nem illeszkedtek be, inkább elkülönülnek, és ha módjuk van rá, éreztetik a felsőbbrendűségüket. Az életem egyhangú lett, bár sosem volt izgalmakkal teli, de mára csak a munka és a kert maradt. Amióta az áramellátókat megjavították, minden szolgáltatás helyreállt, de most, hogy itt az újabb ősz, megint félek, félünk. Egy éve is így kezdődött, légiriadó, találat, áramszünet. A gyerekek hívtak, hogy menjek én is hozzájuk dolgozni, de én már nem megyek sehová, és a férjemet sem hagyhatom. Ő még hadköteles, ki sem mehet az országból. Örülök, hogy eddig nem találtak rá. Ez is csak annak köszönhető, hogy a harminc évvel ezelőtti lakcíme van meg a hadkiegészítő parancsnokságon. Néhány ismerős visszaköltözött, azt mondják, nem bírják idegenben. El is hiszem, én sem bírnám. Még látogatóba sem szeretek menni hosszú távra. S ha belegondolok, nem is annyira rossz itthon, hiszen itt még nem lőnek, a boltokban van minden, és amióta az új gyárakat megnyitották, még munkalehetőség is akad. A fizetés nem sok, de mindig ügyesen beosztom, és a gyerekek támogatásával kicsit rendbe is hoztam a házat. Nem mehetek. Idegenben még ennyim sem lenne, idős vagyok az albérlethez, munkásszállóhoz, és senkinek a nyakára nem akarok költözni, nem arra neveltek. Gondozom a sírokat, rendben tartom az örökölt házat, és reménykedem, hogy egyszer vége lesz. Sokan vannak az ismerősök között, akik hétvégi feleségek. A férjük valahol a határ túloldalán él, ők meg mennek hétvégenként látogatóba, de az nem élet. Nyugtatom magam mindennap, hogy az idő múlásával egyre közelebb kerülünk a békéhez. Nem is értem, és talán senki nem érti, hogy miért volt erre az egészre szükség. Senki nem bántott itt senkit, jöttek-mentek a rendszerek, az országok, a nyelvek, eléltünk egymás mellet, sok vegyes család is lett, most meg mindenki a másik ellen fordul. A dédszüleim magyarok voltak Magyarországon, a nagyszüleim már a csehek alatt születtek, így mondták. A szüleim és én a Szovjetunió gyermekei vagyunk, az én gyermekeim már Ukrajnában jöttek világra, pedig a házunk mindig ugyanott állt. Magyarul beszéltünk mindvégig, bár nagy nehezen megtanultuk, hogy az állami nyelvet is beszélni kell, de nem hagytuk el a házat, a földet. Lehet, hogy az én gyermekeim már nem térnek vissza, számukra emlék lesz csupán a szülőföld. És annyi marad az enyém, az a két méter, amibe elhantolnak. Mégis van ebben valami megnyugtató, valami folytonosság. A földet, amin az otthonunk áll, dédapám vette, kicsi vályogházat épített rá. Minden generáció bővített valamit rajta, gondozta, szépítette. Néha gondolok arra, hogy szeretnék unokát, szeretném elmesélni neki a családunk történetét, de a gyerekeim még hallani sem akarnak róla, pedig itt volna az ideje. Azt mondják, ilyen világba nem kell gyermek. És én már nem tudom, lesz-e valaki, aki a síromra majd tesz egy szál virágot, és hogy az a sír milyen országban lesz épp…