Székelyhidi Zsolt te, hallod-e?

A világ mindig ugyanaz.
Mind a jelen, mind a jövő világa.
Mario Bellatin (Miklósi Laura fordítása)


Csak a múlt más.
Az eddig volt világa.
Ami eddig tart. Meg eddig. És eddig. Megint. És megint. Mindig megint.
Hát, Zsolt, te is éppen így jársz az ötven éveddel. Jártál. Járandasz.
Persze ez a te dolgod. Az enyém az, hogy beszéljek egy kicsit arról, ami szerintem fontos (volt, lesz) ebben az ötven évben.

Mert, jaj nekem, Zsolt, mibe keveredtem!
Képzeld, írnom kell rólad, kettőnkről szépeket, jókat, okosakat!
Hát hogyan is tudnék én ilyeneket írni? Rólad?
Köszönteni tudlak, meg örülni is veled, ünnepelni téged, ezzel rendben volnánk. De a többi!

Bármit mondok, kétszer olyan hosszan kellene mentegetőznöm elfogultságom miatt, véget nem érő tirádákkal untatnom téged és az olvasót, no meg magamat.

Hát éppen e különleges pillanatban hazudtoljam meg magunkat? Téged?
Fecsegjek sztorizva? Vagy sztorizzak fecsegve?
Amikor mindössze annyit mondanék, hogy alkotásban nincs barátság?

Én írok neked. Kell több? Nem, ez elég önmagában is.
Hiszen csak dolog van, munka, fúrás-faragás, csiszolás, fényezés, tökéletesítés, mű.
Csak szenvedély és alázat, ugyebár.

Szenvedély és alázat.
E kettő köt minket össze, Zsolt, elsősorban, igen.
Forma és tartalom harmóniája.
A költészet.

No, mégiscsak sikerült elszólnom magam! Jól leírtam ide a jó nagy szavakat.
Habár az alkalom is nagy, nem igaz?
Különben meg már leírtam őket, úgyhogy vállalnom kell ezt az irányt.
Az irányt, ami feléd mutat.

Szenvedély a formában, a gondolatban azért, hogy elérj a napsütötte falig.
Nem megalkudni, nem megtorpanni.
Csinálni, csinálni, csinálni.

Ehhez alázat kell.
Hozzáírni és kihúzni, újraírni – és eldobni, ha mégse az lett, aminek lennie kellett volna.
Ha nem az, ami.

Mert nem engedhetsz.
Mivel te az vagy, aki.
Nem engedhetsz a költészetből. A költészetedből.
Nem engedhetsz magadból.
Ezért tudunk együtt-működni.
Mert én sem engedek belőled.
Irgalom, barátom, Zsolt, nézd, jaj, készen is vagyunk!