„A megújulási vágy nálam alkati kérdés”

Székelyhidi Zsolt a kortárs irodalmi-művészeti élet egyik legszínesebb alkotója, akinek szöveg, zene, kép, fotó és performansz egyazon világ összetartozó részei. Az utóbbi időben leginkább a szöveg és a fotó határozzák meg a napjait. Műfajokról, az egyiktől a másikhoz vezető utakról és persze személyes ösvényekről is beszélgettünk az idén októberben ötvenéves költővel.

„Remek évek voltak”

– A sokoldalú alkotók között téged a „nagyon sokoldalúak” nemzetségébe sorolnálak: voltaképpen minden művészeti ágban megnyilvánulsz. Talán táncolni még nem láttalak... De ha a performanszokat veszem, akkor majdnem. Van valami családi örökség ebben a multimediális beállítottságban, vagy „magadtól lettél ilyen”? 

– Azt hiszem, anyukámtól örököltem, úgy általában véve, a művészet szeretetét. Rajz- és művészettöri tanár volt, aztán pedig saját galériát vitt sokáig, ahol főleg kortárs képző- és iparművészeknek, szobrászoknak szervezett kiállításokat. Kamaszkoromban egy utazási irodával közösen kitalálta, hogy buszos utakra visz gyerekeket az iskolából, ahol tanított. Bő tíz éven át cserébe az egész család ingyen nyaralt, és hát bejártuk szinte egész Európát. Rengeteg múzeumba jutottunk el, a legfontosabbakba. Templomokba, székesegyházakba. Mindenhova. Persze, gyerekként, én és a húgom már egy óra múlva kitikkadtunk a mérhetetlen tárlatokon, és fáradtan lerogytunk valamelyik kép vagy szobor előtt a felénél, de ő akkor is lelkesen mesélt a festőkről, korszakokról vagy épp a hozzánk legközelebb függő képről.

Apámtól a zene szeretetét kaptam, fiatal korában a debreceni Bika Szállóban az akkor népszerű „szív küldi”-vel léptek fel a zenekarával. Amolyan táncos, párkeresős estek voltak. Ő ritmusgitározott. Beatlestől kezdve Bee Geesig, Elvistől az Illésig mindent eljátszottak. Mesélte, hogy apukája (nagyapám) nem akart pénzt adni a gitárra, merthogy inkább hegedüljön, de apám szenes vagonok kipakolásából végül csak megvette a Jolanát.. A Szabad Európa rádióban hallgatták éjjel a számokat, és próbálták leblattolni az akkordokat, rájönni a szövegekre. Otthon esténként elővette a gitárt, és mindenféle vicces dalocskát elgitározott. Jó kis gyerekkor volt, a lehető legjobb.

– És Debrecenben telt ez a gyerekkor? Mert az életrajzodban látom, hogy ott születtél. Meddig maradtál a városban, és hova kerültél el?

Valóban, Debrecenben születtem, de tizennégy éves koromig Hajdúszoboszlón laktunk, előbb a Vörös Hadsereg útja 17.-ben, harmadik emeleten a panelban. Aztán a város szélén építettünk egy családi házat. A húgom, Napsugár ’80-ban született. Mi, gyerekek, állandóan nagypapáéknál lógtunk. A Szerencsi-villában laktak (kétszobás vályogház volt, kinti vécé, filegória), pont a fürdő szomszédságában. Egész nyarakat a fürdőben töltöttünk. Nagymama átfütyölt, hogy kész az ebéd. Papával sakkoztunk, légpuskával lődöztünk a kertben, tandembicajoztunk, pingpongoztunk. Nagy focista volt, az aranycsapattal is játszott. Később edző lett, és tesit tanított. Nagyi meg főzött, sütött ránk.

– Sokaknak rögtön Miskolc ugrik be rólad, hiszen a pályád sok ponton összefonódik a Spanyolnátha folyóirat történetével. Hogy vezetett Miskolcra az utad, és hogy ismerted meg az ottani műhelyeket?

– Gimnázium után a Miskolci Bölcsész Egyesület magyar szakán folytattam nagy lelkesen a tanulmányaimat 1993-tól. Aztán 1995-ben felvételt nyertem a JATE, ma Szegedi Egyetem média szakára, ezért otthagytam az Miskolci Bölcsész Egyesületet, ami csak oklevelet ígért az elvégzésekor, tehát eleve az volt a célom, hogy minél hamarabb átjelentkezem egyetemi képzésre. 1994-ben kopogtam be Vass Tiborhoz az Új Bekezdés Művészeti Egyesület alapítójához (a Spanyolnátha későbbi megalapítójához), hogy a magyar szakról ketten-hárman egy országos költőversenyt hirdetnénk – Költőkereső volt a címe –, és kértük szíves segítségét ehhez. Ezzel együtt Tibornak mutattam meg korai zsengéimet is, amit ő akkor át is nézett, kijelölt egy vagy két jó (jobb) sort, és hazaküldött, hogy dolgozzak még rajtuk. Több mint egy éven át törtem a fejem, mi legyen a többi sorral… A dolgok persze felpörögtek, nagyon jóban lettünk Tiborral és az Egyesület többi alkotójával, Kabai Lórival, Kabai Zolival, Urbán Tiborral, többek között. Az Új Bekezdéssel rengeteg fellépésünk volt, Vass Tibor már akkor nagy elánnal vágott bele az irodalomszervezésbe. 1995-ben mutattuk be az Egyesület által kiadott Időjelek művészeti folyóirat Négyzet című különszámát a keszthelyi Magyar Műhely-találkozón (ekkor kapta Tibor a Kassák-díjat is), amit előzőleg Tiborral a budapesti lakásunk tetőszobájában raktunk össze. Én akkor tanultam meg – nagyjából – könyvet tördelni, ez volt az első munkám. Remek évek voltak. Az első könyvem, a Hoz, amiért nagyon hálás vagyok Vass Tibornak, 1997-ben látott napvilágot az Új Bekezdés kiadásában. A Spanyolnátha később jött, gyakorlatilag egy évtizedig Budapestről tartottam a kapcsolatot Miskolccal, de az Egyesület időközben meg is szűnt. Én elkezdtem komolyabban zenélni, az irodalommal akkor keveset foglalkoztam. A második kötetemre 2004-ig kellett várni...

„Karácsony”

– Feltételezem – sőt, az alapján, amit hallottam-láttam, mondhatom is –, hogy ez a zenélés azért egyáltalán nem állt távol a költészettől. Hogyan jellemeznéd azt a stílust, amiben elmerültél, mi ennek a lényege? És persze az is érdekelne, hogy te melyik részével foglalkoztál a „zenecsinálásnak”.

Zongorázni magamtól tanultam meg, amikor a húgom kapott egy pianínót 1986-ban. Persze később magántanárhoz jártam, hogy az elméletet és a kottaírást, -olvasást is elsajátítsam. A zene és az írás párhuzamosan haladt végig. Már miskolci éveim alatt is irodalmi esteken zongoráztam. Mindig saját improvizációkat. Aztán kitaláltam magamnak a soundZcapa művésznevet, elkezdtem régi szintiket és orgonákat gyűjteni, és lassacskán több külföldi kiadó is kiadta a lemezeimet. Netről is letölthető vagy akár CD-formátumú kiadványok voltak ezek. Folyamatosan kísérleteztem, szóval, ha nagyon meg kellene jelölni valamilyen stílusirányzatot, akkor a kísérleti elektronikus zene lehetne a címke, angolul experimental electronica. Közben Kiss-Stefán Mónikával létrehoztuk a Chautauqua zenekart, és 1999 és 2004 között az akkor népszerű műfajt, világzenét csináltunk. Ő énekelt és fuvolázott, én írtam a dalok alapjait, a dobokat, a szinti- és egyéb szólamokat. Dobosokkal, kongásokkal, gitárosokkal és hegedűsökkel (pl. a virtuóz hegedűművésszel, Kézdy Lucával) játszottunk, rengeteg élő koncertünk volt. Nagyon élveztük. Született ebből az időszakból egy lemez is, az Of Your Eyes (2003). Meg kell említenem még a Sepoq zenekart is, ahol billentyűztem. Doom metált játszottunk, de kis egyszerűsítéssel lassú rock and rollnak is nevezhetjük a stílust. A Schlafwagen duó rövidebb ideig létezett, Schummer Gergővel tényleg elmentünk a kísérletezésben a végletekig, és már-már zajzenét csináltunk, de pontosabb lehetne az indusztriális ambient megnevezés...

– Ez a kísérletező hajlam íróként-költőként ugyanúgy megjelent nálad. Böngésztem első kötetedet, a Hozt, amelyben afféle töredékes gondolatnaplót vezetsz – ennek megfelelően egyedien is van tördelve. Vagy „avantgárdos” módon eljátszol a tagmondat- és szóhatárokkal, például: „Mint a nap, teste annyi tér”. Kezdettől „be vagy oltva” a konformizmus ellen?

– Ez a gyermekkoromig nyúlik vissza, első regényzsengémet például a műanyag katonáimról írtam, talán tízéves koromban. Már akkoriban, tizenegy-tizenkét évesen abszurd szkeccseken járt az eszem, és vicces verseket (na, meg vérkomolyakat is) írogattam. Aztán persze egyenes út vezetett a magyar szakig, amiért sokat köszönhetek anyunak, aki mindig támogatott a művészeti pályára állásban. A miskolci Új Bekezdés szuper táptalajként szolgált az új ötleteim kipróbálásához. Ahogy mindenki, olyasmit szerettem volna csinálni, amit előttem más nem igazán – az ismert klasszikusoktól mindenesetre nagyon el szerettem volna térni. Úgy láttam, hogy ha játékos, akár kedélyes irányba viszem el a dolgot, abból baj nem lehet, a felolvasásokon a közönség vevő volt rá, sőt, néha felkacagott, amitől én szinte biztosra vettem, hogy jó úton járok. A Hozban kipróbálhattam néhány „trükköt”. A benne lévő verseket magamban hallottam, és úgy alakítottam, mintha folyton performanszok, felolvasások futottak volna a fejemben. Az első köteteimnek ennek megfelelően az előadásokra szánt szövegek alkották a gerincét, és köréjük szerveződtek az egyéb költemények vagy épp a naplószerű jegyzetek. Közben megismerkedtem, Vass Tibi révén, a Magyar Műhely folyóirat épp akkoriban hazatelepült szerkesztőivel, Papp Tiborral, Nagy Pállal, Bujdosó Alpárral. Főként Tiborral alakult ki egy olyan jó viszony, ami szintén megerősített abban, hogy érdemes foglalkoznom ezekkel a határfeszítésekkel. 

 – Akkor most rögtön bocsánatot is kérek, hogy „leprózáztam” a Hoz verseit. Látszik, hogy én mennyivel inkább a megszokott sémákban gondolkodom. Viszont így mindjárt másképp olvasom a Zajtalanítást is, amit a Hoz folytatásának érzek. Jól értem, hogy ezeket a korai – na jó – prózaverseket beledolgoztad egy vagy több performanszba, ami meg is valósult? Hogyan képzeljünk el egy ilyen előadást?

Az évek alatt rájöttem, hogy bármihez is kezdek, alapvetően költőként viszonyulok mindenhez. A zenélést vagy néha akár a fotózást is így élem meg, miközben minden műfajnak, szakmának megvannak a meghatározó technikai elemei, formái. Az attitűd számít, azt hiszem. A kezdeti időkben a performanszoktól függetlenül írtam ezeket a szövegeket, tudva, hogy akkor hangulattól, helyzettől függően tudok válogatni majd. Vittem kinyomtatva, és előadtam, amit épp akkor odavalónak gondoltam. Később, főleg, amikor Berka Attilával elkezdtünk komolyabban együtt dolgozni, sokkal nagyobb hangsúlyt fektettünk az előkészítésbe. 2008-tól datáljuk az SPN Krút, ami tulajdonképpen kettőnk duója volt, és számos izgalmas, nagyon átgondolt költészeti performansz kötődik hozzá. Ez voltaképp a Spanyolnátha-időszak (az SPN is ennek rövidítése).

– Visszatérnék még azért arra a kérdésre, hogy milyen is egy ilyen performansz. Miben más, mint egy „sima” felolvasóest – nem definitíve, hanem szándékotok szerint. Nyilván a zene, a hangeffektek, esetleg speciális mozgások is hangsúlyos szerepet kapnak benne.

– Költészeti performanszoknak hívhatnánk őket. A dramaturgia, a mozgás, eszközhasználat, amivel többek egy „sima” felolvasásnál. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Összefűzzük a verseket, szövegeket, és cím nélkül, párbeszédes formában akár felolvassuk. Fontos, hogy olvassuk, tehát nem színészkedünk, hiszen nem is vagyunk képzett színművészek. Ezt betartottuk az évek során, nem tanulunk meg szövegeket. Viszont, ha a helyzet úgy kívánja, improvizálunk, hozzátoldunk szöveget az anyaghoz vagy épp kihagyunk szakaszokat, ha túl hosszúra nyúlna a dolog. Attilával gyakran már másfél hónappal az előadás előtt ötletelünk, kijelöljük az alapszöveget (például valamelyikünk új könyve, egy felkérés, írótábor) vagy a témát, amihez egyfelől új verseket írunk, másfelől átdolgozzuk a régieket. Van úgy, hogy vendégszövegek is hangsúlyos szerepet kapnak az előadásban. Ezeket természetesen kreditáljuk a végén. Bizonyos esetekben zenét vagy épp vetítést is alkalmaztunk, volt, hogy én zongoráztam, szintiztem, de egy-egy fontosabb előadáshoz megkértünk valakit, hogy írjon zenét vagy találja ki a látványt, a vetítést mögénk. Többször dolgoztunk együtt például Puskás Balázzsal, aki dubzenét írt a Radnóti-estünkhöz, vagy a látványtervező Bios többször dolgozott velünk a vetítésekkel. Máskor általunk tisztelt költőket kértünk meg egy-egy vendégszereplésre, Ladik Katalinnal, Petőcz Andrással, Szkárosi Endrével vagy Vass Tiborral is léptünk már fel.

„..amikor minden épp az elszemélytelenedésről szól, én igenis visszaszemélyesedem”

– Ezeket a neveket hallva felmerül a kérdés, hogy mennyiben érzed a művészeted az avantgárd irányzatok részének, és mennyiben tér el azoktól? A korábbi köteteid nagyon az avantgárdra emlékeztetnek, például a fotóanyag az Űrbe vagy a Vampomorf kötetekben, amikor a többek közt téged ábrázoló képek szerves részei a verseknek. Aztán, ahogy időben közeledünk a mához, mintha visszaszorulna a költészetedben (és a kötetek vizualitásában is) az avantgárd hatás.

– Az avantgárd korszak – ez mostanra már világos énbennem is – az első hat kötetemmel párhuzamosan zajlott, tehát a Hoztól a Vampomorfig, nagyjából. Akkor még nem volt teljesen világos, de a kísérletezés és a „megújulási vágy” nálam alkati kérdésnek látszik. Mintha megunnám azt, amit már egy ideje csinálok, és elkezdek új költészeti utakat keresni, másféle kifejezési lehetőségeket ismét. Furcsamód ez akkor, 2014 körül, épp egy visszahúzódást és egyféle klasszicizálódást vont maga után. Az életvitelem is változott, kicsit „lenyugodtam”. Amikor az Űrbe! kötetemben már fel-felbukkanó Virág lett a múzsám, körvonalazódni látszott egy szerelmeskönyv gondolata. Eltávolodtam a klasszikus értelemben vett avantgárdtól, és ez csak úgy megtörtént, miközben én azt gondoltam, hogy na, tessék, megint egy újítás, mit tudok csinálni a szerelmes versekkel, mi újat tudok mutatni azzal, hogy az ezredforduló után, amikor minden épp az elszemélytelenedésről szól, én igenis visszaszemélyesedem. Ha kell, elmegyek a falig a szerelmes verseimben. A szerelem mint örök téma, amihez nyúlni életveszélyes költőként. Mint amikor a naplementét fotózzuk, miközben tudjuk, hogy most mi egy gyönyörű giccset fogunk csinálni. Ez volt benne számomra az igazi kihívás. És persze, hogy el akartam mesélni Virágot mindenkinek.

Virággal

– Csurom című köteted verseit olvasva úgy érzem, ez messzemenően sikerült. Például amikor a teregetés hétköznapi műveletéből bontasz ki egy elemelt látomást, és így fejezed be:
 

A szárító fölött
átnyúlva
összeérünk,
egy nap múlva
a tér újra kirúgja magát.
Beszedjük a száraz
ruhákat, és együtt
hajtogatunk.
Összenézve
tudjuk, hogy
lesz mindig
mit térbe és időbe
ki-kiteríteni,
bevenni, hajtani.

Az olvasó vagy a kritika hogy fogadta ezt a klasszicizálódó váltást?
 

– Azt hiszem, aki olvasta, hallotta, mind szerette ezeket a költeményeket. Virág pláne! Én magam sohasem vagyok biztos abban, amit csinálok. (De hát ki az?) Hogy mennyire jó technikailag, versként megállja-e a helyét. Gondolkodom rajta, javítom, húzom-vonom. Ki tudná ezt nekem megmondani? A kritikusok? A barátok? Szerencsém is volt, mert Virágnak tetszettek a versek. Ez számított. Berka Attilának is tetszettek, akinek szinte mindent megmutatok, mielőtt egy kötetem végleg összeáll. A lendület aztán tovább vitt, és elkészült a Csurom után a Színült is. Mondhatni, a folytatás. Még izgatott néhány dolog, még le akartam írni pár aspektust. Meg hát benne voltam, és vagyok, a szerelemben. A könyvek borítói szinte egyformák, a verscímeket kézzel írtuk, a Csuromban én, a Színültben Virág. Sokat köszönhetek Turczi Istvánnak, aki a 2000-es évek óta végig kiállt és kiáll mellettem, támogatja ezeket a sokszínű elképzeléseimet, ezeket a verskószákat... Szóval a könyvek a Parnasszus Kiadó gondozásában jelentek meg, ahogy anno a Zajtalanítás is, és az Ami kék lesz, meg idén a Jelenések. Egyforma méretűek, alakúak. Egymáshoz kötődnek, folyamatban vannak. De a két szerelmeskönyv nagyon egy, nem vitás.

– Az idei Jelenések merőben új hangnak tűnik. A bibliai Jelenések könyvének egyes szakaszaira komponáltál egy egész kötetet, afféle apokrif költői átiratot. Kerestem a korábbi köteteidben a biblikus hangot, de inkább csak asszociatív jellegű képekre bukkantam. Mi késztetett, hogy a Szentírásból meríts, és miért épp a Jelenések könyve?

– A szerelmes kötetek után valahogy adódott, hogy visszataláljak magamba, forduljak befelé, és megnézzem, hogy az eltelt időben, amíg szinte végig kifelé figyeltem, mi történt legbelül. Ennek az elsődleges lenyomata volt az Ami kék lesz című könyv 2021-ben. Kapaszkodót kerestem, témát, amire felfűzhettem az elkövetkező időszak verseit, mert az világos volt, hogy valamilyen módon (vissza)zárt kötete(ke)t szeretnék csinálni, olyanokat, amelyek egyetlen dolgot járnak körül. Egy betegség szólt közbe 2021 őszén, amivel a kórházat jártam. Vakbélre gyanakodtak, de nem akartak műteni, mert nem tűnt nagyon gyulladtnak, ezért hát pár napig benn voltam, majd hazaengedtek. Megint fájt, megint benn voltam, hazajöttem. Ez ment november közepéig, akkor elhatároztam, hogy benn maradok, és megvárom, amíg megoldás születik. December elsején ki is vették, pont, amikor az Ami kék lesz bemutatója volt a Nyitott Műhelyben, amin én így nem vehettem részt. Ezalatt rengeteget olvastam, és egyik nap a kórterem ablakában megtaláltam az Újszövetséget. Ahogy mondani szokás, némi túlzással élve, pont a Jelenések könyvénél nyílt ki. Akkor mintha összeállt volna a kép, amit addig is akartam, egy koncepciózus, zárt könyv lehetősége az „én és a világ” apokaliptikusnak érzett és átélt kálváriámról, a kétségbeesésről, és az akaratról a megnyugvásra. Elkezdtem írni a verseket, közben rátaláltam azokra a kulcsmotívumokra, amikből az én kötetem fel tudott épülni. Ott van a család és benne az anya kivételezett, egyetemleges szerepe. A befogadás rítusa, amire ezer kifejezésünk van, az elnyelés, a hit (nemcsak vallási értelemben) megélése és a megszerzett tudás megemésztése, feldolgozása. Ezek mind, együtt, megrohantak és feltöltöttek. És megdolgoztattak. Másfél évig foglalkoztam a Jelenésekkel.

– Ha profán nyelvre fordítom a szentet, akkor mennyire van benned hit vagy bizakodás a civilizációnk jövőjét illetően? Mennyire osztod az egyre apokaliptikusabb víziókat? Abból a régebbi sci-fi-regényedből, a Jega Jadéból például mintha optimizmus csendülne ki.

– Azt hiszem, az ember nem fog kipusztulni. A csapásokat megússzuk. Biztosan nem mindenki, de lesznek Noék. A mai társadalom az elektromosságtól függ, az lesz a legnagyobb bajunk, ha valami miatt nem leszünk képesek áramot termelni. Nemcsak a komputerekre, a világhálóra gondolok. A vizet a háztartásokba áram juttatja el, a víztisztító rendszereken szivattyúk nyomják át a vizet. Tulajdonképpen ezzel mindent el is mondtunk. Az ember egyre inkább eltávolodik a természettől, de ez mit is jelent? Nem a tigrisek kihalása a tét. Hanem, hogyha bármi baj lenne az élelmiszerellátással vagy a vízzel, vagy megtámadnának minket, el fogunk bukni. Fogalmunk sincsen, hogy kell magról növényt csíráztatni. Vagy tyúkokat tartani. A rendszertől, a kábelektől függünk százszázalékosan. És ez mégsem jelentheti az emberiség végét. Optimista vagyok. Husztnak romvárán is sátorozni fognak majd emberek ezer év múlva. Persze, érdemes rákészülni, ha beüt a ménkű. Én biztosan nem az ABC-be megyek, hanem a Praktikerbe és a túraboltba. Fejszéért, meleg ruháért, gyufáért. Meg persze vízért. A Jega Jadéban, ami tényleg abszolút egy posztapokaliptikus jövőképet szeretett volna felvázolni, egy kislány fiatalkorát kísérhetjük nyomon egy idegen bolygón. Egyedüli túlélőként csak egy robot segíti őt az életben maradásban. Ez persze nagy előny, van erő, gép, logika, tudás. A regény egyébként Zöllner Marci barátom alapötletéből nőtte ki magát, és először képregényt terveztünk belőle, de aztán annyira belemerültem az idegen világ kitalálásába, hogy végül 360 oldalas űropera lett belőle. Marci rajzolta hozzá a képeket. Izgalmas időszak volt ez is, hajnalokon át gépeltem, ő rajzolt. Mire készen lettünk vele, a Kossuth Kiadó kiírt egy regénypályázatot. Megnyertük. Boldogok voltunk. Folytatásokat terveztünk. Végül maradt ez az egy regény.

Szifon, Virág, Zsolt

Elkapott pillanatok

– De azért, praktikeres fejsze ide vagy oda, te alapvetően városi ember vagy, nem igaz? Bemész nap mint nap a Corvina Kiadóba, esténként feltűnsz a fényképezőgépeddel az irodalmi rendezvényeken, kiállításokon, vagy épp a saját bemutatód, felolvasásod van, és kevés embert tudnék mondani Budapesten ezekben a körökben, aki ne vágná rá, ha a neved szóba kerül, hogy „hát, persze, a Székelyhidi”. Szóval nem annak a thoreau-i típusnak képzellek, aki kivonul a Walden-tóhoz...

– Persze, egyelőre még nem az elvonuláson jár az eszem. A Corvina Kiadóval jött el pár éve az a helyzet, hogy végre egész nap a könyvekkel, az irodalommal foglalkozhatok. Azelőtt a reklámszakmában dolgoztam, huszonvalahány éven át. Jó időszak volt, elsősorban addig volt nagy segítség, amíg valahogy ki tudtam szakítani a munka mellett, közben annyi időt, amennyi az íráshoz vagy egy-egy előadás kitalálásához és megszervezéséhez kellett. Kulisszatitok, bár nem meglepő, hogy néha direkt tovább dolgoztam valamilyen feladaton, látszólag, hogy közben a verseimet faraghassam. Szövegek voltak a képernyőmön, hihették azt is, hogy a munka leírása... Talán el is hitték néha. Mindenesetre, ha mostanság már kevesebb performanszt is csinálunk Berka Attilával, azért a nyári írótáborokon fel-feltűnünk, és bemutatunk valamit abból, ami éppen érdekel, foglalkoztat. Amit el szeretnénk mesélni a hallgatóságnak a mi sajátos költői eszközeinkkel. Egyébként pedig jövök-megyek, irodalmi estekre járok, és fotózom a kortársakat. Gyűlik róluk az anyag, elkapott pillanatok és beállított fotók is vannak. A költészet mellett most ez, a költőfotózás köti le a szabadidőmet elsősorban.  

– A költőfotókból már volt is egy kiállításod, amikor a képek mellé versrészletek kerültek, úgy emlékszem, Zsille Gábor válogatásában. Milyen kihívásokat tartogat ez a műfaj? Ha arra gondolok, hogy a régi tankönyvekben a nagy költők portréja csupa merengő komolyság, két ujjal megtámasztott áll… Te ezzel szemben élő események közben rögzíted az arcokat, mozdulatokat.

– Ugyan már több mint tíz éve rendszeresen fotózom költőtársaimat és barátaimat mindenféle irodalmi eseményen, de a konkrét ötlet, hogy Az év versei című antológiában szereplő költőket egy jeles alkalommal, a költészet napjához kapcsolódó Versmaratonon kapjam lencsevégre, 2019-ben fogalmazódott meg bennem. A Magyar Napló gondozásában megjelenő válogatáskötetet Zsille Gábor szerkeszti évről évre, és az ő odaadó segítsége, amit azonnal és szíves-örömest elvállalt, és a Magyar Napló munkatársainak fontos közreműködése nélkül az immár száz fölé emelkedő, fekete-fehér költőportrék nem valósulhattak volna meg ebben a formában, és ilyen rövid idő alatt. Azóta minden évben felállítom a kis fotósarkomat, és Gábor előzőleg összeírja nekem, éppen kit kell vagy érdemes lefotóznom, kiről nem készült még kép, vagy épp ki szeretne magáról újabbat, frissebbet viszontlátni. A legnagyobb kihívás talán az, hogy a nagyszabású, reprezentatív eseményre érkező költők nem feltétlenül készülnek arra, hogy róluk még egy időtállónak szánt portré is születni fog. Gyakorlatilag egy-két perc áll ilyenkor a rendelkezésemre, hogy őket úgymond felkészítsem a fotóra, és egyben elkapjam róluk azt a pillanatot, ami aztán mindenki megelégedésére szolgál.   

– A vizuális alkotással a portréfotózáson túl is foglalkozol. Például könyveket tervezel – másokéit, és ha jól tudom, a sajátjaid képi világának kialakításában is részt veszel. Mennyire tartod művészetnek például a tipográfiát vagy a borítótervezést, és mennyire technikai tudás kérdésének?

– A könyvkészítést, legalábbis úgy, ahogy én csinálom, inkább szakmának gondolom, nem művészetnek, amihez szerencsére mindenféle nyomdai és tipós gyakorlatom, tapasztalatom, programismeretem megvan, hiszen már huszonöt éve ebben dolgozom. Egy időben az SPN Könyveket szinte kizárólag én készítettem. Nagy öröm, hogy 2006 és 2008 közt, Kabai Lóri szerkesztése alatt a JAK-füzeteket tördelhettem. A mai napig én rakom össze a Prae folyóirat print számait, és rengeteg könyvnek a borítójához, tervéhez volt közöm. A Parnasszus Könyvek egy részéhez is örömmel odaírom a nevem. Mind évtizedes, közös munkák, szoros együttműködések. Saját könyveimet is én kalapálom össze, ami a technikai részt illeti, de az utóbbi időkben a könyvborítók és a hozzá kapcsolódó tipográfia, a közösségi oldalakon feltűnő posztok, videók mind-mind Virág érdeme. Remek szeme és meglátásai vannak, jól ismeri a trendeket, és hát nélküle és szakmai segítsége nélkül gyakorlatilag az új könyveim vizuális világa sokkal silányabb lenne. Magamat jó iparosként aposztrofálnám, ő viszont remek dizájner. Mindent átbeszélünk és én minden tanácsát megfogadom.  

– Most épp Varga Melindával készültök közös estre, amelyen a Melinda kétnyelvű kötetéhez készült aktfotóid állítod ki, és költőként-íróként is közreműködsz. Mennyiben új terep ez neked, mennyiben új irány a művészeti tevékenységeidben? 

– Nagyon örültem Melinda felkérésének, mert már évekkel ezelőtt foglalkoztatott a testábrázolás a fotókon. A több részből álló sorozat egyébként a selfie-készítés gondolatából nőtte ki magát. Nagyon sok fotómon saját magam szerepeltem, grimaszolva, elmaszkírozva. Ezek a képek az arc és általában a test felfedezésének különböző stádiumait tárják a befogadó elé. Logikusan következett az önfelfedezésből az akt. A Melinda erotikus verseskönyvében szereplő aktok ugyan női testet mutatnak, de a három sorozat címe – ÖnKépző, ÖnNagyító, ÖnÁlló – azt jelzi, hogy a fotók által saját testünk, saját énképünk megértése a lényeg. A fotózás, a zene számomra az önmegvalósítás és önkifejezés azon részévé vált, amit a versek, szövegek szintjén már nem vagy csak nehezen tudok megfogalmazni. A zene a szavakkal szinte leírhatatlan lelki állapotok kifejeződése, a fotó pedig, amellett, hogy sokkal funkcionálisabb műfaj, segít közel kerülni az adott alkotóművész személyéhez, lelkéhez, és talán az arcáról egy sokatmondó pillanat megörökítése közelebb vihet a művei megértéshez. Az ő verseiket olvasva újabb és újabb világok nyílnak ki számomra is, amelyek visszahatnak az enyémre, befolyásolnak.

Laik Eszter

Fotók: Székelyhidi Zsolt

Kapcsolódó anyag: Juhász Kristóf: Titkos testrészek tablója