Titkos testrészek tablója

A Deák tér mellett keressük a Zsimbi Stúdió Galériát, egy régi, gangos bérház udvarán meg is találjuk: aprócska lakás, amit a hangversenyzongora és a kötetbemutatóval kombinált kiállításmegnyitóra összegyűlt kultúrnép még szűkebbre formál. Úgy zsugorodunk bele a térbe, ahogyan napjaink értelmiségi diskurzusa, az egész kultúremberi létezés horizontja zsugorodik össze a magaskultúra fennhordott tornyaiból az ilyen zugszalonokba. A tovatűnt polgári létezés éthosza és mítosza, több egykori úri szalonra való szellemiség sűrűl egybe meghitt házibulinyi agóra-buborékunkban. Csak ebben a házibuliban nem lesz senkiből YouTube-DJ, és az evés-ivás örömeinek szigorúan a szellemi örömök után hódolunk. Mindkettő bőséges, elvégre a zongorát használják is. Ráadásul nemcsak összművészeti, hanem nemzetközi a szeánsz, hisz Varga Melinda németül megjelent erotikus verseit üdvözöljük. A kötetben – aus meinem schoß entfaltet sich dein duft / testem hajlatából illatod kivirágzott – németül és magyarul is szerepelnek a versek, fordítójuk Hans-Henning Paetzke, az illusztrációkként szolgáló fotókat Székelyhidi Zsolt készítette. A galériában szerencsére többet is láthatunk a fekete-fehér aktsorozatból, mint a könyvben.

Sem az egész eseményről, sem Varga Melinda, sem Székelyhidi Zsolt munkáiról nincs értelme beszélni anélkül, hogy kicsit megcsócsálnánk a két, magát éppen valamiféle műfaji besorolásnak álcázó, hamiskás fogalmat: erotikus és akt.

Erotikusnak köznyelvileg a vágykeltőt mondjuk. Erotikus a vörös rúzs, a combfix harisnyakötővel, vagy egy búgó hang a telefonban. Ilyen értelemben Varga Melinda versei nem erotikusak – bár egyes sorok tagadhatatlanul izgatók, bizsergetők. Ellenben a versek az erotikáról szólnak, vagyis a vágyról. Tehát nem pajzán költeményekkel találkozunk, amikben priaposzi tagú szatírok tepernek le márványfenekű nimfákat holmi bukolikus bozótban. Találkozunk ellenben a költői megállapítással: nem található sem szerelem, sem nyugalom sem a férfiban, sem a tájban, olyan tájban, melyben szakadt télikabátot sem ér az éj, bőrre fagynak a szikár hajnalok.

Persze akad itt azért tüzelő nősténymacska is, aki-ami bizony vágyik, s a titkos megszólított szerelme forrófehér folyójának ízét érzi szájában. A megszólított, avagy az erotikus partner egyébként minden versben titkos – vagy inkább mellékes, személytelen. Maga a vágy, illetve a két test kapcsolódása az érdekes. Ez pedig első olvasásra a kötet egészére nézvést gyöngéd, mondhatni nőies – durvulást keresve sem találtam, ám maga az aktus olykor bátran, egyszersmind következetesen költői hangon részletezett:

„Azt álmodtam, ajkam phalloszod körül táncoltatom,
őrült ritmust írt merev férfiasságodra szám,
közben mellemet cirógattad, mézízű patak fakad
belőlem, s elmerült az ujjad benne.”

Szóval ba…ásra nem lelünk e könyvben, szeretkezésre annál inkább, eszembe is jut, milyen okos dolog lenne efféle verseket mellékelni kiskamaszok szexuális felvilágosításához. Hogy tudniillik miképpen is lehet dolgokról beszélni. Intimnek induló pillanatok nagy mumusa a nyelvi ínség, és a költői nyelv, anyanyelvünk legszebb, leggazdagabb regisztereként sok kínos pillanaton segíthet át. Már amennyiben bírjuk e nyelvet. De ez csupán a megfigyelő fantáziája. A költői fantázia nagyobb tájakat jár be – a táj, mint olyan áll ugyanis az egymást érintő testek állandó háttereként, vagy akár ellenpontjaként a versekben. Olykor a test maga is térképpé válik, avagy a vér vidul hajnallá. De többnyire elvesznek a testek a táguló horizonton, vagy épp a táj alá gyűrődnek, mint a bőr, amire a kolozsvári tél ege fagyott rá. Mintha gazdátlanul oldódna itt föl a test a tájban.

A most elmondottak a kötet három ciklusát jellemzik: Hullócsillagok buknak alá a tóba, Kifordított ég és Himnusz a vágyról. Külön kezelendő a külön kötetben is megjelent Tizenkét kagyló csillagjegyek erotikus jellemzőiről beszélő ciklus – de ennek láttatásához előbb Székelyhidi Zsolt fényképeiről kell szólnom.

Ezek a fotóművészetben klasszikusnak számító, lágy kontúrokkal, nagy kontrasztokkal játszó aktok. Soha nem látunk egész testet, mindig csak részleteket. A képkivágás brutális. A paszpartu és keret nélküli printeken a kellemes hajlatokat könyörtelen szigorral metszi el s tartja titokban folytatásukat a fehér fal. Nemcsak a testtájak nagy része rejtőzik előlünk, sokszor az is rejtély, mit és milyen nézőpontból látunk egyáltalán. A kezek, hogyne, a kezek egyértelműek. Talán túlzó is jelenlétük, különösen a feketére lakkozott körmöké. Persze fekete-fehér képen a vörös köröm nyílt kihívása is föloldódik, elmerül a sötétségben. Nehezen szabadulunk a torzószerűség érzetétől.

És hasonlóan torzószerűek a Tizenkét kagyló nőalakjai is. A csillagjegyek képviselőinek csak kevés vonása bukik föl a valóságrétegek hullámaiból, de azok markánsak, határozottak – elvégre ezek a versek útmutatóul (öregedő férfiszemmel látva sokszor elrettentésül) szolgálnak férfiaknak nőkhöz.

Bármennyi a költői, finom érintés, a figyelmes, simogató tapogatózás, alapvetően magányos megfigyelők botladoznak itt a jelenségek törmelékeiben. Az egész hátterének ígérete a versekben a már említett táj, illetve a csillagjegy-alakoknál a görög mitológia jólesően egyetemes tágassága. Az egész abban sejteti jelenlétét, hogy a képek szorosan egymás mellett vannak. Nincs megtagadva tőlünk, gyarló, erotikára vágyó, botladozva tapogatózó szemlélőktől, hogy a látott törmelékekből egészítsünk valamit. Hogy valamiképpen egyetlen, vágyunk titokzatos tárgyává nemesedő testnek láthassuk a titkos testrészek tablóját.

Binder Károly az est zárásaképp tangót játszik a zongorán. A tangó erotikus aktusként éppolyan ellentmondásos, mint a fényképeken a durván elvágott, kecses testhajlatok. Két emberi test összefonódik egy, a spontaneitást minden gesztusában mellőző, kiszámíthatatlan ritmusú, görcsös lüktetésben. Egyszer próbáltam tangózni komolyabban, Észak-Franciaországban. Ennek ott kultusza van: emberek százai foglalnak el piactereket, felöltöznek, ahogy nem szégyellnek, benyomják a zenét, aztán addig, ameddig csak bírják… Ahol én jártam, ott a tér macskaköves volt. Minden nő magassarkút viselt, az én jobb sorsra érdemes partnerem is. Ennyi megfeszülő vádlival ki lehetett volna forgatni sarkaiból a világot. És feszül az egész test, pattanásig.

A beteljesületlen vágy tánca szól tehát a zongorán, nyugtató érintés sehol. Nyugtalanul nézzük a képeket, izgatottan olvassuk a verseket: hol késik már a másik, vagy hol késik a mi látásunk a másik észrevételére, akivel vágyunk megoszthatnánk? A képek és a versek hosszú ölelésre vágynak. Ha a másik nem adja meg, hát megadja a táj: mi is megadjuk magunkat hát a tájnak, és elbotorkálunk a sötét pesti éjszakában, hadd öleljen. Aztán mindenki eldönti, hogy azzal öleli vissza, amit lát, vagy azzal, amit kapott.