Meseállatokról és olvasásukról

Mind olvasunk meséket, illetve mesélünk – legyünk bár önfeledt vagy felnőni vágyó gyermekek, netán gyermekké lenni vagy gyermekünket elringatni, Uram bocsá’ tanítani vágyó felnőttek. Következésképp mindnyájunknak van otthon, a kis lelkünkben (vö. privát kultúrtörténeti mátrixunkban) egy egész állatfarmra, sőt: állatkertre való mesebeli jószágunk. Ezek akkor is ott futkároznak, táplálkoznak, üzekednek bennünk, ha ennek a hétköznapok mesterségesen mesétlenített, valóságnak csúfolt, groteszk haláltáncában épp nem is vagyunk tudatában.

Mindnyájunkban-mindnyájunkkal ott élnek a toposzok: ravasz róka, ordas farkas, buta, erős medve vagy olykor a rókánál is ravaszabb nyúl. Segítő, kívánságteljesítő állatok, csodatévő lények, vagy épp olyan jószágok, akik-amik antropomorf minőséget (minket) képviselnek egy didaktikus világban, mint a Tesz-vesz város avagy Ezópusz, La Fontaine és Heltai Gáspár fabuláinak egymásra rétegződő, szigorú pedagógiájú valóságszeletei. Apropó: észrevette már olvasónk, hogy a Tesz-vesz város sorozat mesterségeket bemutató kötetének (A te papád mit csinál? A te mamád mit csinál?) már első oldalán szerepel egy cipészmester? Miközben Scarry mester következetesen cipő nélkül ábrázolja Cicót a teljes menazsériával együtt...

Amy Timberlake Borz új lakótársa című meseregényét tartom a kezemben. Első pillantásra látszik, hogy a Scolar Kiadó nem az olvasással, és/vagy a meseirodalommal ismerkedőknek szánja az amerikai írónő – a fülszöveg szerint – 20 nyelvre lefordított kötetét. Ez a történet beavatott olvasóknak szól, vagyis annak a „korosztálynak”, amelyik már magabiztosan olvas önállóan, s adott esetben irodalmi kihívásokat keres valahol Pán Péter, Micimackó és Alice között. A korosztályt csak azért tettem idézőjelbe, mert nemcsak külön cikket, de egyenesen tanulmánykötetek tucatját érné meg annak a kifejtése, amit egyszerű paraszti ésszel is megfigyelhetünk: sok gyerek már óvodás korában önállóan olvas, sok kisiskolás a kötelező olvasmány mellett még két könyvet lapozgat pad alatt, mások meg még középiskolás korukban is úgy fogják a könyvet, mintha harapna (harap is, csak nem úgy, ahogy gondolják). És akkor még nem beszéltünk azokról a szülőkről, akik már önállóan olvasni tudó gyerekeknek is szívesen mesélnek, mert mindketten élvezik a közös mesélést. Ez egy igen szűk, ám kulturálisan jól beágyazott, adott esetben kényes ízlésű és ízlésének gondozásáért olykor a pénzt sem sajnáló réteg.

Magyarul a Borz új lakótársa élvezhető gyermeknek és felnőttnek egyaránt – a fentiek figyelembevételével. Jon Klassen kanadai író és grafikus illusztrációi is érett, „vájtszemű” meseolvasót-mesehallgatót kívánnak. A finom tusrajzok vonalkázásai és pöttyögtetései: akár a Micimackó eredeti illusztrációi némiképp fölturbózva, a monokromitást kihasználó fény-árnyék játékok drámaiságával. Micsoda markáns reflexeket csinál az az egy szál gyertya Borz és Szkunk első, meghitt reggelijénél! Vagy milyen magával ragadó dinamikája van Borz vetődésének Szkunk felé, a sötét előszobából a napfényes udvarra, mikor barátja épp egy menyéttel csatázik! Könnyen lehet, hogy illusztrátorunk a képregények adta ihletforrást sem vetette meg anno.

Amy Timberlake története két meseállat, Borz és Szkunk barátságáról szól: a morcos, magának való Borz váratlanul új lakótársat kap Szkunk személyében, aki egyrészt fölrúgja agglegény főhősünk mániás-rigolyás életrendjét, másrészt kedvessége megajándékozza egy új renddel, új életszemlélettel. Az új barát fényt és szint hoz egy beállt, megrekedt létállapotba. Ez persze csak a kritikus summázatában szól ilyen csúnya, felnőttes stílben. A mesében mindez jólesőn könnyed, olvasmányos – és mesei.

"Végül az asztalra került a fűszeres, sült hasábburgonya.

– Néha elvétem az ételek helyes sorrendjét, de szerintem reggelinél ez annyira nem is baj – szabadkozott zavartan Szkunk, aztán a saját tányérjával a mancsában ő is asztalhoz ült. – A reggeli a legjobb étkezés mind közül – tette hozzá.

Borz buzgón bólogatott.

– Pontosan ezért kell ilyenkor gyertyát tenni az asztalra – folytatta Szkunk – , hiszen a legjobb étkezéshez úgy dukál. Legalábbis akkor, ha van rá mód. Sajnos nem mindig van. Néha olyan helyen vagy kénytelen reggelizni, ahol egy szál gyertya sincs. Vagy éppen készlethiány van, és nem tudsz gyertyát szerezni. Ez annyira szomorú, főleg reggelinél."

Ennyiből már látszik: itt nem népmesei őskép-állatokkal, nem is fabulák toposzaival találkozunk, hanem a modernitás antropomorf lényeivel. Emberi figurákkal állatbőrben. A szereplők állatiságának jellemző jegyeit a szerző esetlegesen, teljes alkotói szabadságának egészséges tudatában hozza elő. Borz semmit nem mutat az állati borzságból mint rigolyás, műkedvelő geológus. Ő teljesen emberi. Szkunk à la bűzösborz állatiságából egyetlen elem van kiemelve, ám az hangsúlyosan, a társadalmi megvetettség, kívülállás jelképeként: hogy védekezésképp büdös váladékot spriccel bűzmirigyéből. A házba olykor becsöngető menyétpostás figurája ellenben a menyétség kizárólagosságában láttatik, mint fürge, sunyi, ragadozó tyúktolvaj.

Izgató élessége van annak, ahogyan tények ágyazódnak mesei környezetbe: a geológus Borz beszámolója ásványokról és kőzetekről afféle tudományos ismeretterjesztés modorában jelentkezik. Teszi ezt példásan indirekt módon, valóban meseágyban. Akkor lógna ki a lóláb, ha a könyv alcíme az lenne, hogy „ifjú geológusoknak” – de ennél jobb ízléssel bír szerző s kiadó is. És természetesen a fordító, Majoros Nóra, aki mindenki számára érthető, kedves nyelvezettel tomácsolja a művet.

Ugyanez a helyzet a többi motívummal is, mint az ukulele hangolása (ez szintén Borz kedvelt időtöltése) vagy az irodalomtörténeti áthallások a könyvrajongó Szkunk részéről:

"Szkunk a babzsákfotel szélére húzódott és felegyenesedett:

El kéne olvasnod neked is. A Vé Henrik két királyról szól, akik harcban állnak egymással. Igazából ez egy megrázó történet, de a Hosszú Mesék Éjszakájára pont ilyen való. Henrik király egészen érdekes dolgokat mond. Például azt, hogy a leggyorsabban akkor lehet megnyerni egy háborút, ha nem erőszakos és gonosz módszerekkel próbálkozol, hanem inkább kedves vagy és szelíd. Mit gondolsz? Én elbizonytalanodtam, és nem is tudom, mire véljem ezt a mondatot. Nem nagyon bízom ebben a Vé Henrikben. Elvégre ő is olyan király, aki mindenkit csatába visz, és a csatákról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy kedvesek és szelídek lennének. Kíváncsi vagyok a te véleményedre is. Mit gondolsz, Borz? – emelte rá a tekintetét Szkunk várakozóan.

– Ő… izé… – motyogott Borz. Nem szokott hozzá az ilyen kérdésekhez, különösen nem késő este, egy teljes doboz müzli elpusztítása után."

És e motívumon át jutunk a kötet legfölkavaróbb kérdésköréig: miféle mese lakik miféle mesében?

Avatott olvasónk nyilván jól tudja, hogy ennek a „mese a mesében”-stílnek a csúcsa eddig leginkább Michael Ende a Végtelen történettel. Borzék világa nyilván nem ennyire grandiózus, de ez itt nem is cél. Ez nem a fantázia végtelenjébe röpítő mese, inkább olyasféle, ami hétköznapjaink megéléseihez való közelségével gyógyítja hétköznapjaink sebeit. Borz és Szkunk világa reális világ, „reálmese”, melyben egy onnan nézvést is mesei világ képei szüremlenek át. Borz a maga világába zártan él egy olyan városban, melyben a könyvesbolttól a cukrászdáig minden a csirkékről van elnevezve, majd mélységesen meglepődik, mikor Szkunk megjelenik nála hadseregnyi csirke-barátjával.

És ezeknek a külön nyelvvel és kultúrával(?) bíró baromfiaknak a sajátos mitológiája, meseisége az, ami a könyvbarát Szkunkon keresztül beszivárog Borznak és a mese egészének a világába.

"Szkunk újra a könyvre tekintett. Olvasni kezdett, és ahogy a hangja betöltötte a szobát, a történet életre kelt Borz képzeletében. Így szólt a mese:

Kiscsibe szégyenében világgá ment. Elhatározta, hogy jóváteszi a hibáját.

– Addig vissza se térek, amíg valami olyan tettet nem hajtok végre, amellyel megváltoztatom a csirkék életét! – mondta.

Micsoda kaland vette kezdetét! Átvezetett az útja egy óriási seregélycsapat felhőjén, amely az avarból emelkedett fel az égre. Később úgy megzavarta a békák sokszólamú kórusa, hogy eltévedt. Hangyaseregek tűzvonalán kelt át, és nyirkos, dohos árkokban bujkált. Végül találkozott egy bölcs, zöld tollú papagájjal, aki megajándékozta egy varázsmaggal.

– Ha bajba kerülsz, csak edd meg ezt a magot, és meglátod, minden jóra fordul! – mondta.”

Afféle mesei kisreálba szüremlik be tehát a tündérmese, legendamese varázsossága. Mintha csak azt a végtelent üdvözölné időnként a szerző a kedves, fordulatos és olykor titokzatos, nyomozós hangulatú kis történetben, ahonnan az idők kezdetén minden mese érkezett. És legnagyobb szerencsénkre történik ez is, ahogy már említettem, indirekt módon, jó ízléssel. Minden jel arra mutat, hogy ez egy sorozat első kötete: kíváncsian várjuk a folytatást!

Amy Timberlake: Borz új lakótársa. Scolar Kiadó, Budapest, 2023