Mindannyian találkoztunk már segítő állatokkal a meseirodalom végtelenjében: táltos paripák, aranyszőrű bárányok, aranyhalak, gyertyás szarvasok, csizmás kandúrok, csodatévő kismalacok és a legváltozatosabb szárnyas, lábas, uszonyos jószágok akadhatnak utunkba vándorlásaink és próbatételeink közben. No de ki hallott már igazságos dögkeselyűről, jószívű krokodilról, vagy segítőkész százlábúról?

Mind olvasunk meséket, illetve mesélünk – legyünk bár önfeledt vagy felnőni vágyó gyermekek, netán gyermekké lenni vagy gyermekünket elringatni, Uram bocsá’ tanítani vágyó felnőttek. Következésképp mindnyájunknak van otthon, a kis lelkünkben (vö. privát kultúrtörténeti mátrixunkban) egy egész állatfarmra, sőt: állatkertre való mesebeli jószágunk. Ezek akkor is ott futkároznak, táplálkoznak, üzekednek bennünk, ha ennek a hétköznapok mesterségesen mesétlenített, valóságnak csúfolt, groteszk haláltáncában épp nem is vagyunk tudatában.