SZATHMÁRI ISTVÁN

Meglátok a könyvhéten egy magas, délceg alakot, olyan donkihótés figura – van az egész megjelenésében valami… patinásan avítt polgáriság? Kopott délcegség? Egyre tűnékenyebb, de annál jólesőbben méltóságteljes régimódiság? Apponyi Albert gróf ilyen a régi fényképeken. Őszszakállú szikárság. Futok, kiabálok:

– Szathmári István!

Évek óta nem beszéltünk, de kevés szót váltunk, valahová igyekszik, nekem meg még akkor kezdődik az igazi munkanap, föl vagyok pörögve; írt-e könyvet, amiről kritikát írhatok, túl régen jelent meg, nem aktuális, a francba. Az elkövetkező napokban tucatnyi könyv landol nálam, ami aktuális – ez a szemét Krónosz hogy eltéríti a tudatot egy régi barátról, a kíváncsiságomról meg a türelmemről!

Három hónap sem telik el, és halálhírét olvasom. Súlyos betegség. Nem látszott betegnek. Hatvankilenc éves volt. Pont olyannak láttam, mint huszonpár éve, mikor először találkoztunk. Nyugalmat és megérkezettséget árasztott. Szomorúság, melankólia? Az mindig is körüllengte. Annyira még a tapintatlan munkamánia sodrásában is élesek szoktak lenni az érzékeim, hogy meglássam a másikban a ki nem mondott fájdalmat, szenvedést. Hát vagy én voltam süket és vak, vagy István önuralma, méltósága, példaadása volt emberfeletti.

Olyan egyenesen ment, és olyan tisztán beszélt, mint aki most készül megírni még három méter könyvet. Ha jól látom, hét könyve jelent meg, novella, elbeszélés, regény. Nekem két novelláskötetet adott – hol lehetnek, melyik dobozban, az utóbbi húsz év országjáró költözködéseinek melyik viharos pontján lapoztam fel őket utoljára?

Szathmári István volt első fölfedezőm, vagy mentorom, ha úgy tetszik. Huszonsok (vagy tízmillió?) éve a Zöld Kakas középiskolában érettségiztem, kőbányai alapítványi suli volt, akkoriban a tandíjon kívül az volt oda a belépő, hogy valahonnan már ki legyek rúgva. Na most a viharos, szex&drugs&rock’n’roll bugyraiban beavatást hajszoló, sufnistigmákat barkácsoló kamaszkor (vö. lángoló ifjúság) részletezését, vagyis, hogy mit is kerestem én egy ilyen intézményben, ugorjuk át. Másik mese, sokszor meséltem. Csak azért érdekes a helyszín, mert ott találtam vissza kicsit ahhoz a kíváncsi-kreatív attidűdhöz, ami általában elviselhetővé tette számomra a világot, meg a világ számára engem. Művészkedtünk, csináltunk fotókiállítást, versfelolvasást, performanszt, mindezt persze kellő kamaszos nagykalapúsággal, modorossággal, pofátlansággal, világfájdalommal, spleennel. És Szathmári István odatévedt barátjával-kollégájával, Bartha György költővel egy ilyen performanszra. Fantasztikusan néztek ki ketten, egymás mellett, István az ősz szakállával, György a fekete kecskeszakállával: a druida meg a faun. Vagy mint egy szimfonikus metálzenekar billentyűse és szólógitárosa. És valahogy összeszedtek engem, és hívtak irodalmi pályázatra, meg beszélgetésre, meg ami ilyenkor lenni szokott. Azt nem mondhatom, hogy „elindítottak karrieremben”, nem is lehetett engem sem elindítani, sem megállítani földi halandónak semmiben, olyan mocsok egy természetem volt – de segítettek, ahogy tudtak.

Nem beszélgettünk sokat Istvánnal. Ritkán találkoztunk, és többnyire ő kérdezett. Nem emlékszem konkrét tanácsokra. Pláne, ami az írói technikákat illeti. Mintha kérdéseivel próbált volna meg, nagy tapintattal, valamit tágítani az aktuális buborékomon. Jól kérdezni nagy tanítás! Ha jól kérdeznek, jól kell fogalmaznom! Talán ez a legnehezebb pedagógia. Na jó, a példaadás után.

Igen, most már Szathmári István is azok között van, akiket úgy gyászolok: miért nem kerestem, miért nem beszéltettem többet? Miért nem kérdeztem? Miért nem kértem el összes írását? Miért, miért? Mert mással voltam elfoglalva. Nem baj ez, nem is bűn. Szabadon lehetünk mással elfoglalva, mint azzal, akivel nem. Legföljebb érdemes közben tudomásul vennünk: mások nem okvetlenül ugyanakkor halnak meg, mint mi. Megeshet, hogy előbb. És akkor érdemes idejében megtanulni tőlük a lehetőt. Hisz azért vannak-vagyunk, hogy továbbadhassuk a példát.

Istvánnak volt-van mit. Nem volt ismert. Nem futtatta magát a pofakönyvön. A többi ilyen internetes dologról talán nem is hallott. Valami arisztokratikus távolságtartás volt benne, és mélységes irtózat mindenféle önreklámtól, sikerhajhászástól. Miközben olyan közegekben mozgott otthonosan, amikben semmi úri nincs: megismerkedésünkkor épp a csepeli családsegítő szolgálatnál dolgozott. Képzeljük el Apponyi Albert grófot, amint kedélyesen beszélget félanalfabéta, szipus kölykökkel.

Megnyitotta egy kiállításomat. Akkor is középsulis voltam még, éppen az analóg fotózással játszadoztam, egy cimborám meg valami üveg- meg gyöngyprüntyikékkel, valahol Pesten kiállítottunk, István pedig megnyitotta. És ezt a huszonsok éves megnyitószöveget, amit most közlök, azután küldte el nekem levélben, hogy találkoztunk a könyvhéten. Kevesebb, mint három hónappal halála előtt. Azt írta: a találkozás örömére. Hát így megy el egy jó ember? Súlyos beteg, és még örül? Tudnia kellett, hogy meg fog halni. Az ilyen emberek tudni szokták. És még örült. Remélem, rengeteg minden másnak is.

Isten nyugtasson, István! Köszönöm, hogy ismerhettelek, köszönök mindent.

*

Az alábbiakban közlöm a megnyitószöveget, amit huszonsok éve írt. Két szárnypróbálgató, dacos, béna kamasznak, két hülyegyereknek, akik művészesdit játszottak. Nem hiszem, hogy István másképpen: több figyelemmel, odaadással, munka- és játékkedvvel írt volna, ha nem két kölyökről van szó, hanem beérkezett hírességekről.

Így kell dolgoznunk. Jegyezzük meg. Pontosan úgy akarok figyelni most a kezdő gyerekekre, ahogy ő figyelt régen a kezdő gyerekre, aki voltam.

KRISTÓF ÉS SZILVIA

Juhász Kristóffal a Zöld Kakas Líceumban találkoztam először. Mivel jómagam többek között irodalmi műhelyeket is vezetek, így meghívást kaptam egy költői matinéra, a város peremére. Ismervén, szeretvén Kassákot, Apollinaire-t meg a többieket mégis meglepődve konstatáltam, zöld kakas Budapesten, csak úgy! belekukorékolva a hajnalhasadtába, Pétert és más önkénteseket keresve, igen, ez azért mégsem semmi. Lakótelepeken át vitt az utam, lestrapált városi ösvényeken törtem a cél felé, a kutyaszaros járdák már-már üdítően hatottak, mikor hosszas kérdezősködés után egy lapos panelépítmény előtt állván mondták – íme a kakas. De se zöld, se semmi, miféle ívelés a nagy kék felé? Ha nekem kakasom volna (egyetemista koromban egy ismerősöm, aki a kertvárosban lakott albérlőként, egy kakas miatt, egy őrültül ricsajos madár miatt majdnem a börtönbe került, mert összeverekedett a tulajjal, az állat, a madár pátyolgatójával, szeretőjével) tehát ha kakasom volna, az kék lenne bizony.

És bementem a lapos, levegőtlen épületbe, és sok fiatal fiút és lányt láttam meg szamovárt, habár az akkor még nem repült el a fejem fölött, csak később, sokkal később, igen.

Kristóf csíkos pizsamában ült majd állt valami ronda zöld pad mögött és verseket olvasott. Körülötte voltak még egy páran, és szintén olvastak vagy szavaltak, hol hangosan, hol halkan, hol kedvvel vagy anélkül.

Kristóf szövegei úgy első hallásra is sajátságosnak tűntek, habár figyelmemet a hallgatóság reagálása, viselkedése, zsongása el-eltérítette. A szabadság valamiféle bájos megnyilvánulása volt ez, amit eleddig, sokéves tanári pályafutásom alatt nemigen észleltem. A ”másságnak„ ez a fiatalos, őszinte, de mégis tudatos vállalása szimpatikus volt nekem.

A csíkos pizsamás fiatalember a fogyó hold udvaráról is értekezett lírai stílben (később, amikor meghívtam az általunk szervezett irodalmi pályázatra, lexikonokat bújtam – hiába, öregszik az ember –, hogy vajon a csonka holdnak légyen-e udvara, de ezt talán a tragikus sorsú Radnóti mindenkinél jobban, de jobban tudta), tehát a szövegek után vagy közben hirtelen rádöbbentem arra, itt képek is vannak. Kristóf fotói.

És itt most újból láthatjuk őket, pontosabban azokat is, meg az újakat is. Kristófban van valami Rimbaud-i, a koraérettsége talán, a komolyság, a tudatosság, ahogyan teszi a dolgát. Az üvegkalitkákban nemcsak arcok vannak, hanem finom, szép leánytestek is, és a víz, a sok-sok víz mindenütt. Akárha csak a Gangesz partján járnánk, úgy szimbolikusan persze, és mosnánk le, mosnánk le magunkról a szennyet, a piszkot, a mindenek szemetét. És az a bizonyos csónak is visz valahova, a túlsó partra talán, ki a ketrecből, kalitkából, reméljük nagyon. És azt is, hogy az a kukucskáló is egy olyan világra néz, amelyre érdemes nézni. S hogy az utcák és az oly nápolyias sikátorok és a bennük levő, lepellel eltakart, betakart alakok tudnak valamit, valamit, amit mi nem tudunk.

Zala Szilviával nincsen ilyen történetem. Ő a munkahelyemen keresett meg, szó nélkül kirakta a dolgait a székre, a túlhasznált szófára, és várt. Csend volt sokáig. Talán túl sokáig is. És akkor, mintha víz csobogását lehetett volna hallani. Úgy nagyon halkan. És láttam, hogy az üveglemezeken pici kagylók, vízicsigák, rákfélék, emberfejű halak mozognak-izegnek, sisteregve kicsit. És hogy palackok is vannak, testükbe zárt, ki tudja, milyen üzenetekkel, meg gyöngyök, meg mindenféle női encsembencsemek. És a víz hangja, annak a víznek a hangja, itt, Kristóf fotói között, mellett mintha erősödne, és hiszem, van egy pillanat, amikor a két világ egymásra talál. És ez szép. Két fél egy egész. Ezt kéne észrevennünk. Hát rajta.

De vannak itt fák, és föld, talaj után kutató gyökerek, meg kalitkák persze, van minden, ami kell. Érezzük jól magunkat, míg lehet. A kiállítást megnyitom.