Köszöntjük a 80 éves Hans-Henning Paetzkét

HansHenning Paetzke 1943-ban született Lipcsében, 1960-ban a keletnémet Walter Ulbricht államelnök elleni uszítása miatt az NDK összes gimnáziumából kizárták. 1960 és 1963 között színészképzésen vett részt, 1963-ban a Stasi parancsára azonnali felmondással elbocsátották az Állami Faluszínháztól állampolgári kötelezettségek megsértése miatt. 1963 és 1964 között börtönbüntetését töltötte szolgálatmegtagadás miatt Az érettségit követően klasszikafilológiát, germanisztikát és pszichológia hallgatott Halléban, Budapesten és Majna-Frankfurtban. 1968-ban letelepedett Magyarországon, 1973 átköltözött Majna-Frankfurtba. 1981 és 1985 között persona non grata az NDK-ban, majd 1985 és 1988 között szintén nemkívánatos személy Magyarországon. 1994-ben tért vissza Budapestre. 1968 óta szabadfoglalkozású műfordító, szerkesztő, újságíró és író. 
Magyar nyelven megjelent kötete a Szemfényvesztők című elbeszéléskötet, melyhez Konrád György írt ajánlót.
A magyar irodalom egyik legjelesebb idegen nyelvű fordítója, több mint könyv német nyelvre való átültetését köszönhetjük neki.
Rendszeresen fordítja Böszörményi Zoltán köteteit is, legutóbb a Notlandung – Gedichte und Erzählungen című mű látott napvilágot a Mitteldeutscher Verlagnál (2019).
Díjai:
Füst Milán műfordítói díj/Übersetzerpreis, Budapest 1993
Déry Tibor műfordítói díj/Übersetzerpreis, Budapest 1996
A Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztje / Offizierskreuz des Verdienstordens der Republik Ungarn, 1999
Pro Cultura Hungarica, 2006
Bundesverdienstkreuz, 2008
Institut für die Wissenschaften vom Menschen, Wien 1993
Künstlerhaus Schloß Wiepersdorf, Wiepersdorf 1994
Collegium Budapest, Budapest 1994-1995
Fordítói Ház, Balatonfüred, 1999
Fordítói Ház, Balatonfüred, 2002
Künstlerhaus Villa Waldberta, 2003
Janus Pannonius műfordítói nagydíj, Budapest, 2014

***

„Engem egy bombázás alkalmával betemetett a törmelék”

Részlet Szántó T. Gábor interjújából Hans-Henning Paetzkével

– Hogyan lettél vagy lettetek keletnémetek?

Miután a bombázások elől Lipcséből Pomerániába menekültünk, majd onnan az oroszok elől vissza Lipcsébe, a Gohlis városrészben sértetlenül maradt házunkba, tanácsosnak tűnt, hogy a nyugati megszállási zónákban esetleg ránk váró bizonytalan sors helyett inkább Lipcsében maradjunk, ahol biztosabbak voltak a lakhatási viszonyok. Mivel engem egy bombázás alkalmával betemetett a törmelék, és ennek következtében ötéves koromig nem voltam hajlandó megszólalni, a mai napig rettegésben élek a bombáktól és az erőszaktól. A némaság évei jelenthetik a lélektani alapját az engem lépten-nyomon körülvevő igazságtalansággal szembeni ellenállásomnak.
Apám az összeomlás után mély lelki válságba került, amelyből soha nem gyógyult ki igazán. Súlyos asztmája lett. Betegsége miatt jobbnak látták a szüleim, ha nem vállalják a bizonytalan jövőt Nyugaton.
 
– Olvasmányélményeid fiatalon? Zsidóságélmény hatott rád a könyveken át?

Lion Feuchtwanger Jud Süss és A toledói zsidó nő című regényei még ma is hatással vannak rám. De megemlíthetem még Arthur Schnitzlert, Robert Musilt, Franz Kafkát, Stefan Zweiget és az Ótestamentumot is, amelyet a cottbusi magánzárkámban kétszer is elolvastam.

– Kritikus vagy minden totalitárius rendszerrel szemben, de kritikus vagy a 68-asokkal szemben is, ami inkább kivétel a demokratikus ellenzék egykori köreiben. Te ott is kicsit renitens vagy, ahogy látom.

– Abszolút igazságokban soha nem hittem, és ma sem hiszek. Eklektikus ember vagyok. Talán ez a magyarázata annak is, hogy nekem Budapest az eklektikus homlokzataival már a hatvanas években is jobban tetszett, mint a művészettörténészek által a budapesti metropolisszal szemben előnyben részesített Prága.
Aki azt hiszi, hogy egy abszolút szépségideál vagy egy abszolút igazság mellett kell állást foglalnia, az előbb-utóbb valamiféle művészeti vagy politikai diktatúra elkötelezettje lesz. És akkor abban szépen berendezkedik, vagy csodálkozva a szemét dörzsöli, vagy titokban könnyeket ejt.

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

***

Sörös Erzsébet Borbála
Német író a kommunizmus Magyarországáról

Részlet a Szemfényvesztők című Hans-Henning Paetzke-prózakötetről készült kritikából (2013)

Hans-Henning Paetzke prózakötete, a Szemfényvesztők négy évvel a lipcsei megjelenés után immár magyarul is olvasható. A német szerző neve nem ismeretlen Magyarországon, ugyanis műfordítóként sokat tett azért, hogy a kortárs magyar irodalom szövegei megjelenhessenek német nyelvterületen. Érdemes végigfutni Paetzke honlapján a műfordítások listáját: Esterházy Péter, Nádas Péter, Petri György, Konrád György és a sor hasonló formátumú szerzőkkel folytatódik.

Paetzke a személyes történelem bemutatásakor sem visszafogott: a halál, a kirekesztés és a szenvedés különböző formáin keresztül ragadja meg a huszadik század második felét. A Rajk-perről például a nevek elhallgatása nélkül beszél, szinte esettanulmányként mutatja be. A hitelességet alátámasztó évszámok mellett hivatkozik számos fontos, a témáról szóló könyvre, például Szász Béla Minden kényszer nélkül című művére, és végül egy – jócskán bővíthető – listát is közöl a felhasznált irodalomról.

A politikát és a kultúrát nehéz elválasztani mind a kötetben, mind a korszakban, azonban a rengeteg álnév nagyfokú tapintatot tükröz a megidézett írók, költők iránt. Következetesen Kemény Miklósként emlegeti Mészöly Miklóst, akinek magánéletével kapcsolatban nem kertel: róla és Polcz Alaine-ről (Ariane) mindent kitereget. Ha csak a Saulusról írott első pár sort nézzük, könnyen felismerhető a regény és szerzője: „Az Út Damaszkuszba Saulusnak, a templomi rendőrség, az állambiztonsági szervezet egyik tisztjének történetét meséli el, akiből a Damaszkuszba vezető úton, miközben Jézust, az áruló rabbit üldözi, Paulus lesz. A regény középpontjában az a filozófiai kérdés áll, hogy átveheti-e önként az üldöző az üldözött szerepét, ha felismeri, hogy az igazságot üldözi.”

A teljes kritika ide kattintva olvasható.

***

A fény barázdáiban – egy menekültregény rendhagyó felolvasókörútja

Böszörményi Zoltán a menekülésről, félelemről, kilátástalanságról és nem utolsósorban a szerelemről szóló regénye, a Regál németül In den Furchen des Lichts (A fény barázdáiban) címmel jelent meg 2017-ben a Mitteldeutscher Verlag Kiadó gondozásában. Az író és Hans-Henning Paetzke, a kötet fordítója a megjelenés alkalmából németországi és ausztriai felolvasókörúton vettek részt.

Az Irodalmi Jelen képes tudósítása ide kattintva tekinthető meg.

***

„Ahogy Henning barátom megjegyezte, három dolog kell egy könyv sikeréhez”

Részlet a Böszörményi Zoltánnal készült interjúból a Regál német nyelvű megjelenése alkalmából (2016)

– Hogyan értékeli a Regál frankfurti fogadtatását?

Regényemet négy évvel ezelőtt az Ulpius-ház jelentette meg kis példányszámban, a magyar olvasó előtt ezért majdnem ismeretlen. Nagy meglepetésemre kiváló kollégám, Hans Henning Paetzke egy nap elküldte könyvem német fordítását. Hónapokkal később a drezdai irodalmi lap, az Ostragehege combos részletet közölt belőle. Talán erre figyelt fel a hallei Mitteldeutscher Verlag, s vállalkozott a német kiadásra In den Furchen des Lichts (A fény barázdáiban) címmel. A Regál – ha visszafele olvassuk: láger – a nyolcvanas évek menekülttáboráról szól. Témájában egyedülálló. Bár az évtizedek folyamán több százezer kelet-európai járta meg a nyugati menekülttáborokat, szépirodalmilag eddig senki sem dolgozta fel ezt a problémakört. Mint minden regény, a Regál is a valóság és a fikció keveréke. Ugyanakkor a félelem paradigmája, a kilátástalanság és a remény parabolája. Többek között erről beszéltem Frankfurtban is, ahol két könyvbemutatónk volt. A másodikra nagyon sokan jöttek el. Könyvet is vettek. Tehát igen pozitív volt a visszajelzés. Arról, hogy mi lesz regényem németországi sorsa, még korai beszélnem. Ahogy Henning barátom a minap megjegyezte, három dolog kell egy könyv sikeréhez: az első, hogy egy jó minőségű irodalmi kézirat megjelenjen, a második, hogy megfelelő összeköttetés-rendszerével a kiadó felfedeztesse, a harmadik pedig a szerencse. Az első feltétel már adott. Remélem, a másik kettő is bejön.

A teljes interjú a litera.hu-n, ide kattintva olvasható.

***

Márton László
A műfordítás mint szökés

Laudáció a Janus Pannonius műfordítói díj 2017-es átadásakor
(Megjelent az Irodalmi Jelen 2017. novemberi számában)

Hans Henning Paetzke azt a díjat, amelyet most átvesz, a magyar költészet másmilyen – esetünkben konkrétan német – nyelvre való átültetése elismeréseképpen kapja. És valóban: Henning – hadd említsem őt a keresztnevén, ahogy az ember a barátját szokta emlegetni – sok magyar költő alkotásait tette a német nyelvű olvasók számára megismerhetővé. Petri Györgynek, aki sajnos már nem az élő magyar költészet művelője, majdnem a teljes életművét átültette, de Pilinszky János, Vas István, Weöres Sándor és Székely Magda költészete is tőle kapott német nyelvi formát. Illyés Gyulának egy versét fordította le, de az az egy vers az Egy mondat a zsarnokságról volt, és akkorát szólt, mint más költőktől egy egész kötet. És hosszasan sorolhatnám azokat a kortárs költőket, Balla Zsófiától Tóth Krisztináig, Oravecz Imrétől Tandori Dezsőn át Szőcs Gézáig, akiknek Henning a német hangja lett.
Egyszer egy műfordítótól megkérdezték, hogyan tud ilyen sokat dolgozni. Azt felelte: „Nem kell sokat dolgozni. Csak mindig.” Majd némi gondolkodás után hozzátette: „És jól.” Régóta ismerem Henninget, és tanúsíthatom, hogy ennek a kettős kritériumnak – mindig és jól – hiánytalanul megfelel. De hát mikor mondhatjuk azt, hogy egy versfordító jól dolgozik? Akkor, ha fordítás közben ő maga is költővé, lírai költemények esetében lírikussá válik. Henningnek vannak saját művei, kitűnő prózát ír, de költeményei nincsenek, én legalábbis nem tudok róluk. Az ilyen versfordító úgy válik munkája közben költővé, hogy rekonstruálja nemcsak a lírai ötletet, hanem az ötlet irodalmi al- 106 I r o d a l m i kotássá formálódását is. Az ilyen versfordító nincs kitéve annak a kísértésnek, hogy a lefordított verset integrálja saját költői világába, mert nincs neki saját költői világa. Ez pedig adott esetben jóval nagyobb előny lehet, mint hátrány.
Egyik írásában Henning a versfordítót Orpheuszhoz hasonlítja, aki leszáll az alvilágba, vagyis az idegen nyelvbe és kultúrába, hogy onnét visszahozza halott kedvesét, vagyis a lefordítandó költeményt vagy költői életművet. Ebből legalább két dolog következik. Az egyik az, hogy a fordító számára az eredeti mű, amíg nincs lefordítva, amíg csupán azon a nyelven létezik, amelyen a szerzőnek eszébe jutott, addig halott. A másik pedig az, hogy a fordítónak munka közben nem szabad rápillantania a Hádészből kiszabadítandó kedvesre, vagyis arra a műre, amelyen dolgozik. Ne nézze, ne lássa, különben elveszíti.
Henning az a fordító, és egyáltalán, az az ember, aki nem tartja be ezt az általa megfogalmazott tilalmat. Nem ez az első tilalom, amelyet áthág. Aki életét vagy önéletrajzi indíttatású prózáját ismeri, az sok-sok áthágott tilalmat és megtagadott parancsot idézhet fel. Ezek azonban külsődleges, hatalom vezérelte parancsok és tilalmak voltak, ezeket Henning sohasem tisztelte. Annál hűségesebb volt mindig is a saját, belülről vezérelt normáihoz. Ezek közül a három legfontosabb: a szabadság, az emberi méltóság és a szolidaritás.
Azt hiszem, Henning műfordítói munkássága nem értelmezhető a három említett princípium figyelembe vétele nélkül. Versfordításaihoz pedig a terjedelmében jóval nagyobb prózafordítói életmű adja a keretet. Henning első munkái közé tartozott Mészöly Miklós Saulusa és Nádas Péter Egy családregény vége című regénye: az akkori hatalom által kevéssé kedvelt szerzők alig megtűrt munkái. Konrád György és Szelényi Iván tanulmánya pedig, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz éppenséggel a tiltott művek közé tartozott Magyarországon, akárcsak Konrád összes többi 1989 előtt írt regénye és tanulmánya, amelyeket Henning szintén lefordított, elég említenem A cinkost és az Antipolitikát. De Henning többi szerzője sem volt a szocialista J e l e n 107 kultúrpolitika szíve csücske: Esterházy Péter, Eörsi István, Mándy Iván és Heller Ágnes nevét írom le, a teljesség igénye nélkül.

Hans Henning Paetzke átveszi Szőcs Gézától a díjat 2017-ben

Ha Henning munkásságának első félidejét, az 1989 előtti időszakot nézzük, felmerül a kérdés: politizált-e azzal, hogy fordított? Hogy volt politikai véleménye a „népi demokráciáról”, az biztos, ezt életrajzi tények is alátámasztják. De aki ismeri a fordítói munkát, amelybe az agentúra, a művekkel való házalás is beletartozik, a kiadókkal és a szerzőkkel való kapcsolattartás, a recenziók előmozdítása, az irodalmi élet nyomonkövetése, debütáló szerzők felfedezése, az tudja, hogy a politikai beállítottság – a kommunista diktatúra elutasítása – csak egy szempont a sok közül. Henning már az 1980-as években is tudatosan törekedett arra, hogy a magyar irodalom autonóm szerzőit mutassa meg a német olvasóknak, és egy alternatív szellemi tájkép rajzolódjék ki a fordításaiból, de ebben a minőség tisztelete volt a döntő szempont. Minthogy pedig az imént említett magyar írók is annak tudatában dolgoztak, hogy a minőségből következik a diktatúrával szembeni esztétikai ellenállás, Henning fordítói munkájában a minőség közvetítésének politikai tétje is volt.
1989 után, a korábbiaknál kedvezőbb körülmények között, folyamatosan növekvő tekintély birtokában, Henninget egyre inkább foglalkoztatják a műfordítás elméleti kérdései. Furcsa, de így van: a fordításelméletek jó részét olyan irodalomértők fogalmazzák meg, akiknek nincs műfordítói gyakorlatuk. Henning, aki mind a mai napig óriási munkabírással fordít, az ilyen elméleteket elnéző mosollyal figyeli. Ő metaforákkal írja körül a fordítói munkát. Hol gyurmához hasonlítja az eredeti szöveget, amelyet a fordítónak újra kell formálnia (vegyük észre, hogy ezzel a filológiai pontosság túlzott tisztelete ellen érvel), hol pedig kottához, amelyet a hegedűsnek vagy zongoristának, mármint a műfordítónak meg kell szólaltatnia (ezzel pedig azt állítja, hogy a lefordított műben legalább jelzésszerűen meg kell őrződnie az eredeti kulturális kontextus idegenségének).
Itt kell beszélnem Henning Magyarországhoz és a magyarokhoz való viszonyáról, mert szerintem ez hozzátartozik a műfordítói életmű értelmezéséhez. Henning számára Magyarország menedék volt. Ide menekülhetett (Nyugatra akkor még nem) az őt személy szerint brutálisan sújtó NDK-beli elnyomás elől. Nem akarom összemérni a magyarországi és az NDK-beli elnyomást, elég annyi, hogy Magyarországon Henninget nagyjából békén hagyták. Azt a munkát végezhette, amit akart. Ebből következett, hogy nemcsak Magyarország volt a menedéke, hanem a magyar nyelv és kultúra is. Magyarországról néhány év múlva továbbjutott az NSZK-ba, ahonnét csak az 1990-es években költözik vissza, a magyar nyelvből viszont sohasem költözött ki. Nem akarom elvenni tőle német mivoltát, mégis azt állítom, hogy tiszteletbeli magyarrá vált. Itt él Budapesten, akcentus nélkül beszél magyarul, és a fülemben cseng, amint magyarosan, családnév utáni keresztnévvel mutatkozik be: „Paetzke Henning!”
Mindez összefügg azzal a fordítói stratégiával, az övével, amely a fordítást kommunikációs folyamatnak tekinti, közvetítésnek a szerző és az olvasó, az eredeti nyelvű és a célnyelvű kultúra között. Henning emigránsként kezdte – igazából nem Magyarországra vagy az NSZK-ba, hanem a műfordításba emigrált –, és diplomataként, szerzők és művek követeként folytatja most már évtizedek óta.
Hogy a követjárás költői tevékenység, az legalábbis Walther von der Vogelweide követeket megszólaltató szerepversei óta köztudott. Azt is tudjuk, hogy a követek – különösen a jó hírek hozói – jutalmat érdemelnek. Henning műfordítói, azon belül versfordítói munkássága bízvást tekinthető jó hírnek.
Szeretettel gratulálok!