Német író a kommunizmus Magyarországáról

Hans-Henning Paetzke prózakötete, a Szemfényvesztők négy évvel a lipcsei megjelenés után immár magyarul is olvasható. A német szerző neve nem ismeretlen Magyarországon, ugyanis műfordítóként sokat tett azért, hogy a kortárs magyar irodalom szövegei megjelenhessenek német nyelvterületen. Érdemes végigfutni Paetzke honlapján a műfordítások listáját: Esterházy Péter, Nádas Péter, Petri György, Konrád György és a sor hasonló formátumú szerzőkkel folytatódik.

A kisprózákra széttördelt, de egymáshoz szorosan kapcsolódó történetek az 1940-es évektől kísérik nyomon Leo Kleinschmidtet, azaz Paetzke könnyen beazonosítható alteregóját. A szerző kettős szűrő – a főszereplő és a külső narrátor – révén tart távolságot az olvasótól, igyekszik objektív maradni az emlékezésben.

Ez azért fontos, mert a középpontban a személyes történelem áll, amelyet kiegészítenek az interjúkból vett idézetekkel hitelesített élettörténetek. Az elbeszélő olyan hidegvérrel meséli el emberek politikai és személyes bukását, hogy az egymás után sorjázó traumatikus élmények miatt lehetetlen egyhuzamban elolvasni a könyvet. Az olvasó nehezen maradhat kívülálló, mindenképpen állást kell foglalnia. A hitelesítő elemek teljesen megfosztják attól, hogy a kötetet félretéve azzal nyugtassa magát: ez mind csak kitaláció. Hiszen a sok álnév főleg az egyes szereplővé tett személyek védelmét szolgálja, nem pedig a fikciót.

Paetzke a személyes történelem bemutatásakor sem visszafogott: a halál, a kirekesztés és a szenvedés különböző formáin keresztül ragadja meg a huszadik század második felét. A Rajk-perről például a nevek elhallgatása nélkül beszél, szinte esettanulmányként mutatja be. A hitelességet alátámasztó évszámok mellett hivatkozik számos fontos, a témáról szóló könyvre, például Szász Béla Minden kényszer nélkül című művére, és végül egy – jócskán bővíthető – listát is közöl a felhasznált irodalomról.

A politikát és a kultúrát nehéz elválasztani mind a kötetben, mind a korszakban, azonban a rengeteg álnév nagyfokú tapintatot tükröz a megidézett írók, költők iránt. Következetesen Kemény Miklósként emlegeti Mészöly Miklóst, akinek magánéletével kapcsolatban nem kertel: róla és Polcz Alaine-ről (Ariane) mindent kitereget. Ha csak a Saulusról írott első pár sort nézzük, könnyen felismerhető a regény és szerzője: „Az Út Damaszkuszba Saulusnak, a templomi rendőrség, az állambiztonsági szervezet egyik tisztjének történetét meséli el, akiből a Damaszkuszba vezető úton, miközben Jézust, az áruló rabbit üldözi, Paulus lesz. A regény középpontjában az a filozófiai kérdés áll, hogy átveheti-e önként az üldöző az üldözött szerepét, ha felismeri, hogy az igazságot üldözi.”

Paetzke sokat „szakmázik”, rengeteg anekdotát mesél (az egyik az Ottlik Iskola a határon című regényét lemásoló Esterházyról szól, anélkül, hogy bármelyikük nevét említené). A filozofálgatásokat gyakran beépíti politikai eszmefuttatásaiba. A történetek általában egy központi személy köré épülnek, akit a főszereplő a tettes-áldozat viszonylatában helyez el. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ez a viszony bármikor felcserélhető, a bűnök öröklődnek, az ő esetében is.

Az egyéni történeteken keresztül bemutatott világ minden oldalról hazugságra épül: Leo Kleinschmidt sem az „alkalmazott” szocializmussal, sem a katolikus egyházzal nem tud megbékélni, és emiatt folyton bonyodalmakba keveredik. A kisprózák talán attól lesznek még hihetőbbek, hogy a saját, veszélyesnek számító politikai nézeteiről vagy épp kicsapongó szerelmi életéről is az oknyomozó alaposságával számol be. Így nem botránykrónikát ír, hanem látleletet.

A vissza-visszatérő elemek és a történetírás vágya – annak ellenére, hogy Leo Kleinschmidt azt tartja magáról, nem ítélkezik – komoly, előre gyártott összefüggéseket tár fel az olvasónak. A szöveg sok helyen didaktikussá válik, de talán felmentheti a szerzőt, hogy enélkül nehéz a halálról, a szenvedésről, az elnyomásról beszélni. Ezt leszámítva a kiforrott, tömény történeteket működtető prózanyelv erőteljes, nagyon hasonlít a Nagyvilág 2011. decemberi, a lengyel tényirodalmat a középpontba állító számának stílusához.

Hans-Henning Paetzke (Forrás: http://www.budapester.hu)

Paetzke regényének magyar nyelvét műfordítója, Szijj Ferenc költő alakította, aki következetes és olvasmányos stílust talált a történethez. Néhol azonban kifejezetten érződik, hogy németből fordította a szöveget. A mondatépítés túlburjánzó, a német szerkezetekhez való nagyfokú hűség miatt olykor döcögnek a mondatok. A véletlenszerű vesszőkezelés, illetve a szövegben hagyott helyesírási és gépelési hibák nagyon zavaróak, és szokatlanok a kritikai kiadásokkal is foglalkozó kiadótól.

A német kritika nagyon pozitívan fogadta Paetzke önálló próbálkozásait, Magyarországon viszont a könyvbemutatón kívül szinte teljesen elhanyagolt a kötet, pedig jelentős szövegről van szó. Fontos megjegyezni, hogy a Szemfényvesztők – Német szerző magyar történetei címre keresztelt Blendwerk. Versucher und Versuchte csak a Blendwerk-trilógia első része. A három kötet kiadása németül már befejeződött, magyarul azonban még várni kell a teljes sorozatra (Versucher und Versuchte, 2008; Die gelöste Zunge, 2009, magyarul Idegen test, Ifjúságom Kelet-Németországban, ford. Kinda Gabriella, Alexandra, Pécs, 2004; Seelenrisse, 2011 – mindhárom Engelsdorfer Verlag, Lipcse).

Bár a szerző kommentárjaival gyakran érzékelteti („Annak idején ugyanis, akárcsak más országokban, Magyarországon is jegyrendszer volt.”), hogy a német olvasó kezébe szánta a kötetet, mégis tanulságos lehet számunkra ez az aprólékosság, hiszen megmutatja a magyar viszonyok iránt élénken érdeklődő, egyszerre kívülálló és bennfentes ember látásmódját. Leginkább azért ajánlható a kötet a magyar olvasónak, mert Paetzke élénk elbeszélései – bár erős idegzet kell hozzájuk – nyilvánvalóvá teszik, hogy az elmúlt század története még mindig aktuálpolitika.

Hans-Henning Paetzke, Szemfényvesztők – Német szerző magyar történetei. Kalligram, Pozsony, 2012.

Sörös Erzsébet Borbála