Fényévek

A szomszéd aznap is átkopogott hozzá, csak hogy ismét a kispesti ufókkal zaklassa. Tegnap jeleket küldtek a kerület lakóinak, mondta. Szívtál valamit? – kérdezte Tivadar. – Netán a diszkófények csalták meg a tudatod? Tegnap felhős volt az ég, ilyenkor könnyű elszédülni a körköröző foltoktól. Ez kizárt, opponált a szomszéd, nincs is diszkó a környéken. Szívni pedig csak az otthoni technobulikon érdemes, magányosan, amikor éjszakai ügyeletben van az asszony.

A jeladásokat azonban mindig ufós emberrablások követik, tette hozzá szomorúan.

Amikor Tivadar egyedül maradt, a nyitott ablakból fölnézett az égre. Épp elvonult a hidegfront, ragyogtak a csillagok, az esthajnal nevű szinte rezgett a sötét park felett. Csábítóan szép volt, s Tivadar kezdte megérteni, hogy az elrablásos történeteket legalább annyira szülhette a vágy, mint az emberiség kozmikus magányától való szorongás. Persze a Vénusz felszíni hőmérséklete ötszáz fok, semmi realitása annak, hogy kispestieket találjunk rajta. A hűvös Mars is kizárható, a többi bolygó pedig már szót sem érdemel.

De akkor hová kerülünk az elrablásunk után? – tűnődött, mert nem is feltételezte, hogy lehet utazás úticél nélkül. Nyilván életszerűbb helyszínekben, más naprendszerekben kell gondolkodni, vonta le a következtetést. A legközelebbi csillagszomszéd a Proxima Centauri, távolsága bő négy fényév. Csakhogy a csillagászok szerint egy ott keringő bolygón – már ha létezik egyáltalán – „az élet vitatott”. Már ha létezik egyáltalán.

Azt írja a Nature, hogy az univerzum csillagainak a számát egy darab hármassal és 23 nullával írhatjuk le. A bolygók számáról már nem szóltak, de naprendszeri átlaggal számolva a darabszám durván egy hármassal és 24 nullával leírható. Potenciális célállomásból tehát van elég. Ami a távolságot illeti, a belátható Világegyetem sugara 13,7 milliárd fényév. Mi lenne, ha egy egész átmérőt kellene leutazni vadidegenekkel? Tivadar megborzongott.

„Legalább a helyszínt megválaszthatnánk, ha már menni kell” – alkudozott félhangosan, és a Göncölszekér hátsó tatját képező Alpha Ursae Maiorisra bökött. Szerette a szekerek tatját. Nagyon kellemes volt tizennyolc évesen ott utazni: a ló lassan poroszkált fölfelé az erdélyi havasokba, ő meg nekitámasztotta hátát a szénának, s miközben nézte a maga mögött hagyott út egyre növekvő kígyótestét, üvegből itta a bort. Nem is emlékezett már, hogy került akkor arra a tatra.

Az Alpha Ursae Maioris 124 fényévnyire található a Földtől. Ez megnyugtatta. Nem olyan nagy távolság, hiszen a legközelebbi nagygalaxis, az Androméda 2,5 millió fényév. Az már sok.

Ez a százhuszonnégy viszont emberi. Felfogható, leszámolható, elmutogatható. Tegnapi landolással számolva teoretikusan csak annyi történik, hogy Tivadar szépapja – miután egy nyugodt századfordulós délutánon ledőlt szunyókálni egyet – átutazott két világháborút, egy Trianont, némi kommunizmust, plusz az olajszőkítéstől a covidig tartó demokratikus ráadást, oszt kényelmesen kiszállt valamelyik baráti klímájú golyóbison. Üdén, fiatalon persze.

A probléma csak az, hogy a teóriák nem mindig működnek: Tivadar például nem nézte ki az emberrablókból a fényközeli sebességet. Legfeljebb – megengedő hangulatban – annak a tizedét, ami még így is elég lenne ahhoz, hogy másodpercenként megkerüljék az Egyenlítő kétharmadát. De ez az ezerkétszáz éves utazás már mindjárt másképpen hangzik. Ha a földönkívüliek például épp mostanra időzítették, hogy leszálljanak egy magyarral ugyanott, biztos, hogy bukott a projekt, mivel felszálláskor (honfoglalás híján) be kellett érniük egy avarral.

Lehet persze, morfondírozott, hogy ezek mind csak nevetséges földi, sőt földhözragadt szempontok. Talán egy bizonyos határtól nem is számít a messzeség. Mindeggyé, mind eggyé válik. Kábé úgy, ahogy idelentről sem érezzük a csillagtávolságok különbségeit, olyannyira, hogy még a szomszédos bolygókat is gátlástalanul lecsillagozzuk. Hiszen Héró és Leandrosz története óta tudjuk, hogy, ha távoli fényt látunk, az elérhetetlenség fogalma érvényét veszti. Csak úszni kell. Nem mindegy, hogy épp a Göncöl vagy az Androméda felé araszolunk éppen?

Rejtélyes dolog az idő. Tivadar valamelyik éjszaka elaludt az íróasztalnál munka közben. Rövid ideig tartott, talán egy-két másodpercig. Ezalatt végigálmodott egy egész életet. De nem egy élettörténetet – csupán ismerte az álombeli élete teljes történetét. Épp a legjobb barátjával beszélgetett: évtizedes kalandok fűzték össze őket, kipróbált és bajtársias volt minden. Felébredt, s kiderült: az ipse az ő evilági életéből senkire sem emlékeztet, s álmában ő maga is egy egészen más ember volt. Folytatta a munkát, de hiányzott neki egy kicsit a jóbarát.

Többször álmodott már hasonlókat, nem egy élet volt mögötte.

És ha a kozmikus valóságban is léteznek ilyen gyorsítósávok, ahol eltűnik a megszokott idő? Az órájára nézett. Lehet, valakik most épp erre tartanak ezekkel az ijesztő képességeikkel. Talán csak az imént indultak, 782-ben, s mindjárt itt lesznek Kispesten.

Az ablakot azért nyitva hagyta. Augusztus vége volt, szinte testközelből nézett be Vénusz, a szerelem istennője. Az ágyon, felesége mellett, a gyerek aludt babaarccal. Fölkeltette, és elzavarta a szobájába. Ledőlt, átölelte a reménytelenül más dimenziókban utazó hitvest, és lassanként ő is elnehezedett. Fülében még hallotta a szomszédból átszűrődő, andalító technomuzsikát.