Tobzódó világok

Bánfai Zsolt első, Terra című kötete a Prágai Tamás-díj 2023. évi kitüntetettjeként jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadásában. Könyvét végigolvasva vegyes érzésünk támadhat: e versek izgalmas világokba kalauzolnak bennünket, ám megragadásuk és megértésük kihívás lehet.

Bánfai Zsolt könyvében nincsenek ciklusok – abc-sorrendben találjuk benne a verseket. Bár érezhetően egy szerző tollából származnak, problémás lenne azt állítanunk, hogy homogének: irányvonalaik, lehetőségeik szerteágazóak. Ennek ellenére a könyvnek van egy alaphangja, bizonyos pillérei, motívumai, melyek áthatják egészét.

Ilyen például a természeti világ jelenléte, ami gyakorta uralkodik el a valóságon, sőt, a megszólaló szubjektumo(ko)n is: „Esténként közelünkbe merészkednek a kert növényei. / Susognak, topognak a füstös ablakok alatt, energiát lopnak / a kábultan alvók nehéz álmaiból.” (A növények szelleme), “bőrünkre pikkelyek rakódnak” (Elhajlás), “Kopoltyút növesztesz a csendben” (Paneltenger). Olykor a versbeszélő is természeti létezőkön, mozzanatokon keresztül válik értelmezhetővé: „belenövünk a tulipán- / földek színes mozdulatlanságába” (Éjszakai vázlat), “Egy kagyló egyszerűségével nézlek” (Érzelem). Noha ezek a mozzanatok az ént az állandóságba „merevítik”, gyakorta épp ezáltal döbbenhetünk rá bizonytalanságára. A vallásos motívumok behozatala valamiféle elemi kiszolgáltatottság érzetét kelti Bánfainál: „hátul a penészes falon narancsos / sugarak festik fel a Golgotára tartó latrok vonulását” (A középső hajó titka), “Áldozat készül. A vetett ágy lobogó oltár – / ébredés előtt valaki hazaindul a nehéz szélben” (Éjszakai vázlat).

A természet jelenvalósága mellett helyenként hasonló erővel bukkan fel az urbanizált környezet is, néhol különösen ötvöződik a kettő: „Sirályok vijjognak / a fotelben” (Paneltenger), “A váróban csend honolt, egészen addig, míg / tömbjeiből virágokat nem kezdtek faragni.” (Öregek)

A gyerekkor, a család tematikája is jelen van, bizonyos versekben élesen kirajzolódnak az apa, anya és más családtagok alakjai: „Isten talán most kéri meg a fák kezét – / mondtad, és csak vasaltál tovább – / figyeltem minden íves mozdulatodat.” (Téli ékszerek, vasalóval), “dédapánk mindig festeni akart, / (...) ecsettel kezében aludt el végül, a padlón / aszalt virágok maradtak utána.” (Dagerrotípia)

A szokatlan képzettársítások mellett olykor az egész versvilág egy szürreális valóságra épül: „A panelek előtt emlékházat avattak. / Koporsókat állítottak ki benne, meg lelkeket, / melyeket valakik megőrzésre adtak le” (Emlékház). A hozzátartozók haláluk után is képesek felbukkanni: „Így kattan az óra is a vitrinben – / hol halott apám harangozik.” (Vitrinben), “A nyitott ablakban apám szelleme / kutatja a határt.” (Nyitott ablakból a tenger)

A mélység és az esztétikailag gyönyörködtető sorok mellett az olvasó mégis elveszve érezheti magát e kötet olvasása közben. A sorok gyakorta körülményesek, hiányzik belőlük a letisztultság, ami nehezíti a megértést: „Kezemben rétegekből lemezelt hangszerem – / nyaktőből fut a fogólap, mint farokcsonttól a csigolyák, / dohos lepedődarabbal tisztálkodom, törött üvegen át / bortócsába fulladt gyíkot, úszó csikkeket látok – / füstfelhő hátán pihen az ég, már józanodom” (Gerinchúr), „Kékeslila áradatként egy hullámos papírra öntött mindent, / mi elméje pillanatnyi kapacitása szerint tudatából átszivárgott.” (Ítélet helyett)

Bizonyos eszközök nem szerencsések, képzavarba torkollanak, ami a vers komolyanvehetőségét is megkérdőjelezheti: „A bikák szeme a rácsokra verődő fénybe olvad, / az agyarak végül égbe merednek, a sós szél / vitorlaként lebegteti az afrikaiak fülét.” (Csordaszellem), “Fagyott erek a szilánkok alatt, / belül hibernált áram, belvizek mögé hányva / metszett ágak és gátak” (Esély). Úgy érezhetjük, a szerző túl sokat szeretne mondani: a Terra költeményeinek tetemes része telített, zsúfolt. Ez azt eredményezheti, hogy az olvasó csupán néhány sorban érzi magát otthon, maga a vers – cserbenhagyja. Közhely, de itt hatványozottan igaz, hogy a kevesebb néha több.

A kontextus nélküli, villanásszerű megállapítások adnak egyfajta asszociációs szabadságot, kétségtelenül izgalmasak tudnak lenni, de alapvető kapaszkodók hiányában ez problémás lehet: „Akváriumpompa, iszapban. / Ürgék, nagy pofájú borzocskák. Róka, karóka. Szemérem. / Támasz a sivatagi mosolytűzben. Benyelt nokedli kacsalábon forgó, / halfejű nőstények begyében.” (Egy érme oldalai)

Talán a kötet szerkezetétől várnánk némi segítséget, ám, ahogyan fennebb jeleztük, ehhez sem nyúlhatunk. Alátámasztja ezt az, hogy a versek – meglehetősen szokatlan módon – abc-sorrendbe vannak rendezve. Bár nem tudhatjuk meg, mi volt ezzel a szerző célja, a Terra akaratlanul is egy gyűjteményes kötet érzetét keltheti, s egyben a koncepciótlanságét – holott a letisztultságra minden lehetőség adott lett volna.

Erénye a Terrának a sokszínűség, a mély gondolatiság. Kár, hogy az átgondolatlanság rossz irányba billentheti a mérleg serpenyőjét.

Bánfai Zsolt: Terra. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023