Bella

Mióta megismertem Bercit, mint a madár, szállok. Mikor gitározik, a halott is felébred. Akár Jimi Hendrix, rockos, dzsesszes, punkos. Nagyszünetben mindig fejre áll az osztály. Bemutatja nekünk legújabb dalait. Egyszer a padokat a fal szemébe toltuk. Olyan táncot roptunk, mint a boszorkányok. Észre se vettük, hogy közben becsengettek, jött a matektanár: mi ez a pokol itt? Nyugalom, öreg, akartam mondani, rögtön mennyország lesz. Intettem Bercinek, nyelje el a gitárt, a fiúknak pedig: fel kéne támadni! Míg Géza bácsi a katedráig lépett, helyreállt a világ. Ki látta ezt az őrültséget? Géza bácsinak jelentem, nem nyitott ránk senki! Picikét még szurkált fekete szemével, aztán intett, foglaljatok helyet. Mikor azt is megkérdezte, te nem fogod behozni a sárga zongorádat, már bizonyosra vettem, nem fog árulkodni.

Tizenkilenc múltam. Kerestem Géza bácsi szemét. Reménykedni mertem, meg fogja érteni, holnap koncertünk lesz. Berci mögöttem ült. Hatalmas lábával csókolta a bokám, köszönetet mondott. Három és fél hete tették át a C-ből, ott, azt hiszem, nem bírtak már vele, minden csinos lánynak elvette az eszét, minden szöget és képletet vele képzeltek el. Mikor mögém került, a harmadik sorba, parányi tükrömből figyeltem az arcát. Ha Juli vagy Orsi felé nézett, kiálltam a padból, hogy az én vádlimat nézze, ne a kövérekét.

Mikor lesz vasárnap, kérdezted az első koncert után. Tegnap volt, számolgass. Tudod, mit gondoltam? Sejteni véltem, elvinnél egy este a hétvégi házadhoz? Az még az apámé, anyukád járt már ott? Beképzelt vadember, mit gondolsz te rólunk? Vihogott, pacsiztunk. Aztán váratlanul elkapta a kezem, tudod mit? Hallgatlak. Lenne egy szigetem, nem szeretnéd látni? Úgy kezdtem érezni, megcsípett az áram. Mint a csillagszóró, szikrázott a szemem: nincs kivel belakni?

Forró csókok, pacsik, igen beszédesek. Mindenki sejtette, egy húron pendülünk. Én Fischer Annie, Berci Jimi Hendrix akart mindenáron lenni. Később, a felvételi, nem hozott izgalmat, már az anyánk méhben is csápoltunk, pengettünk. A huszadik szülinapomra biedermeiert kaptam, írtam egy szonátát. És te, kérdezte a szemem, mikor viszonozod? Ha akarod, máris, és magadhoz rántottál.

Ahogy beültem melléd, ráléptél a gázra. Miért ilyen gyorsan? Nehogy elfoglalják. Furán pillogtam rád, miről beszélsz, Hendrix? Dunakanyar, Annie! Ott még nem napoztunk? Egyszer már biztosan, de akkor eggyel többen voltunk, Orsi is ránk tapadt.

Írtam egy SMS-t. El ne küldd, nevettél, szóltam már anyádnak, tudja, hová megyünk. Elkaptad a nyakam, kerested a nyelvem. Majdnem karambol lett. Tegyek fel valamit? Várom, hogy bólints. Rockost vagy punkost? Elhúzod a szádat: egy gitárosnak mi kell? Írtál már valamit a felvételi óta? Neked egy vallomást. Dúdolnál belőle? Előzök, Bella! Egyszerre hármat? Ne izgulj, a tegnap volt már négy is.

Mikor megérkeztünk, kihúztad magadat, dicséretet vártál. Elröppentem gyorsan. Hová lettél, Bella? Ruhacsere. Oké, de nehogy egy bükkfát gombolj a melledre. Arra a rothadó táblára mi a túrót írtál? Azt, hogy Bella-sziget. Aki ide téved, annak fizetnie kell! Két személynek hármat?

Keres a fa mögött. Amikor megtalál, boldog arccal ölel. Mi a bajod, Hendrix? Úgy érzem, figyelnek. Madár- vagy görényszem? Egy küszvágó csér pásztáz! Félsz, hogy megkérdezi, mire készülődünk? Maradj veszteg, Bella! És ha kijátszanánk a falatnyi madárkát? Mit tudsz ajánlani? Ússzunk be derékig! Nem hiszem, hogy menne, a csér olyan, mint a róka, állandóan figyel. Félsz, hogy hazarepül, kifecseg apámnak? Ő csak a nevelőd, tőle már nem félek. Inkább a sajátomat féltem, az utóbbi időben egyre többet forog csinos anyád körül.

 

Júlia

Hogy mi zavar Tomiban, nem tudom pontosan. Míg képzeletünk színes világában róttuk a köröket, sose volt sorompó, riasztó félelem. Meghaltunk egymásért, hogy újraszülethessünk, hogy újra azok legyünk, akik voltunk s leszünk. Verseket skandáltunk, fejben társasoztunk. Aki vesztésre állt, nagy csókkal fizetett. A rendezőtanárunk már az évfolyam közepén kettőnkre osztotta a két főszerelmest. Csak később tudtam és értettem igazán, miért vadásznak rád a csinosabb babák bizakodó hévvel, s mért néznek rám görbén, ha gyakran látnak veled. A bátyád – sose említetted – ismert reklámfotós, s akit te beajánlsz, annak áll a zászló. Ami pátyolgatta érzékeny lelkemet, hogy én, Budai Júlia, nem általad kerültem oda, ahol éppen vagyok.

Kezdjem az elején? Esős délután volt, egy trolira vártam, mikor valaki elém állt egy japán kézi kamerával: nem lenne kedved ösztöndíjpótlóhoz? Tovább akartam lépni, de a fotós fickó idejében kapcsolt. Megmondta a nevét (dr. Lóba László), s mivel érezni kezdte, a doktori címszóval nemigen lesz beljebb, elárulta azt is, mi lenne a célja, s milyen reklámarcot képzelne el velem.

– Ennyi? – kérdeztem nem túl lelkes hangon.

– Tetszik a mozgásod.

Ezt már sokan mondták, pózoltam pindurit, hogy jobban igazoljam, s vártam, hogy folytassa: a kisugárzásod pedig…

– Pedig? – ültem a végszóra.

– Remek színésznő vagy!

– Ne túlozz, csak leszek.

S hogy bizonyítsak picit a gesztenyebarna, bodorított hajú, izgága fotósnak, gyorsítani kezdtem ringó lépteimet.

Nagyon jó, tapsikolt, viszonylag lelkesen. Ha nem tesz hozzá mosolyt, vénasszonynak nézem. Ne fáradj, gondoltam, s közömbös derűmet korrigáltam picit: ha megtudja az öcséd, nem leszek soha Verona gyöngyszeme. Pózoltam keveset, ahogy Ruttkaitól láttam. Nem sok igény volt rá, mert a fotós szeme, akár egy gömbvillám, átcikázott rajtam: ne aggódj, Júlia, az öcsém nem Othello.

– Inkább Desdemona?

Mint egy sértett delfin, picit odébb ugrott, gondolom, azért, hogy láthassa a szememet. Kérdezni akart, mire leszereltem: egy sztárfotós nem kérdez!

– Vagyis dolgozhatok tovább?

– Tudod mit, Lóba – pillogtam merészen, – lehet, jó szemű vagy, bár nem volt nehéz dolgod, ha igazán ismered a lélek rezdülését.

Nyújtottam a léptem, s akár egy gátfutó, átvittem két tócsát. A troli mégis elment, a sofőr vigyorral díjazta igyekvő lépésem. Lóba is somolygott, és úgy láttam, hogy kapcsol: végre megfoghatom! Hogy ne áztasson tovább a vastag szemű zápor, hozta a Volvóját.

Miután bekötöttem magam, sejteni véltem, hogy nem lesz jobb témája, mint Tomi, az öccse. Nem kell bemutatnod, mondta félhangosan, tudom, hogy minősít, ha kiszúrok valakit.

– Akkor?

– Arról nem beszélt még, hogy két éve nős vagyok?

Ahogy elindultunk a Hungária felé, megcsapott egy illat: tihanyi jázmin. Olyan neve lehet, mint a tokaji boroknak. Mindenki szereti, „permetezi”, issza. Én a Tomi, ő az én illatomban igyekszik frissülni. Ha az évszak télies, karácsonyi illatunk van. Nálam mindig zöldül és virágzik a ború. Ha mégis szunyókálna, idézem Attilát: „Tavasz van, gyönyörű!” Nem igaz, Lóba?

Kerestem a szemét a visszapillantóban. Vajon kire gondol, Aidára, a fekete hitvesre? Eltaláltad, Juli. Sóhajtva bólintott.

– A cégéért vetted el?

– Ő is színire járt.

– Játszott veronait?

– Rendező szakos volt.

– Most téged rendez, Lóba?

– Alig van ideje, szervező, manöken…

– Az még nem csengett le?

– Ezt is Tomi mondta?

– Mióta divatházat vezet, úgy hiszem, nem sok ideje van kifutón billegni.

Nyelt egy nagyon picit. Bekevert a szúrás. Remélni mertem, nem sértettem nagyon. – Itt tegyél ki, mondtam a kampusz közelében.

– Pontosabban?

– Ott, ahol Tomi áll, sárga esernyővel.

– Az ajánlattal mi lesz?

– Ha Tomi is akarja...

– Te akarjad, kislány!

– Mondjál Júliának!

Rálépett a fékre. Mindketten kiszálltunk. Tomi lehúzta az ernyőt, s nyúlt a kezem után. – Ne foglalkozz vele. A bátyám már csak ilyen, mindenkire rácsap, ha járok valakivel.

 

Rita

Bár még tíz év után is – valahol, legbelül – fogom a kezedet, egyre inkább érezem, olyan társra vágyom, amilyen Te voltál. Negyvenkilenc vagyok, fekete hajamba ősz szálak vegyülnek. Biztos mosolyognál, nem törődnél vele, arra se utalnál, hogy az idő kerekeit nem lehet fékezni. Úgyhogy nem zselézek, és még nem is festem, mint a testépítők és a hiú cicák. Ha látnál, somolyognál, mint amikor lányos zavaromban, egy ölelkezés után, fiút kértem tőled. Nevettél, sokáig: miért vagy telhetetlen, alighogy kiléptünk az egyetem kapuján, gyereket szeretnél? Egy fiú kéne, Panka! Fogd vissza magad, aludjunk rá egyet, ráadásul én két és fél évvel „nagyobb” vagyok nálad. Ha három évet várunk, gondolod, meg tudlak előzni? Megnyomtad az orrom, puszival nyugtáztad: fontolóra veszem, most viszont nem ártana keresni egy gumit. Gondolom, felfogtad, az első könyvemen dolgozom.

Három és fél éve ismertük meg egymást. Mai számítással háromszázat jelent. Hisz a ma embere egy összevillanásból, röpke kis gesztusból is sejti és érzi, mennyit ér a társa. Szerinted, Panka, én nem lennék még mai? Talált! És miért? Mert tizennégy hét után se bírtad felfedezni, hogy magzat úszkál bennem…

Hány hetes voltam, kérdezte a lányod, mikor feleségül vetted beteges anyámat? Nem tudom, akartam mondani, talán ő se tudta, vagy félt szólni előbb, nehogy meggondoljam.

A fiúból végül gyönyörű kislány lett, te lettél, Rita. Anyám vigyázott rád, miután a mamád súlyosan beteg lett. Ahogy nőni kezdtél, vettem egy zongorát. Panelbe zongorát, kérdezte a mamád. Fülig ment a szája, mint a színészeknek, ha nagy vigyort kerítnek. Ám pár évvel később, mikor felvettek a Zeneakadémiára, magához ölelte hosszú lófejemet.

Miután anyád az égi mezőkre költözött, csak a képzelet szárnyain beszéltem veletek. Hétvégén, ha hazajöttél Szegedről, zongorához ültünk, s játszani kezdtük az első négykezesed, amit anyád emlékére írtál. Tudod, mire szokott mostanában kérni öklömnyi szemével? Keressek egy társat, ne kötözzem magam a feledés zsákjába, mert ha hízni kezdek, és ráncokat pingál rám az idő, a köztéri szobrok se fognak kalapot emelni.

Most, hogy egyedül maradtam, a fényképeid nézem. A bejárattal szembe a mályvák fölé tettem az egyik sorozatot. Iszom egy kólát, ahogy Te is tetted, miután megszabadultál a kézi csomagoktól. Rágyújtok. Kérsz egy szívást, Panka? Kértél. Ha Rita zongorázott, azt mondtad, gyakorol, leszúrta a felkészítő tanár, mert ilyen szorgalommal a levesbe hajítják.

Felütök egy könyvet, kortárs irodalmat, rendezem magamban… értékrendem szerint. Ne aggódj, dolgozom már azon, hogy lehozzák a tanulmányköteted, és… Mi maradt bent, Zoli? Azt hiszem, mondtam már, örökké bennem vagy, mégis úgy érezném… Kéne egy hús-vér társ? Mi az akadálya? Nincs kivel koncertekre járnod? Irigyled a lányod, akinek már akadt? Nem irigylem, Panka, csak attól félek, nehogy…

Mit nehogy, apus, kérdezi a lányod, huszonhárom vagyok, te pedig, úgy látom, még gyerekcipőben jársz! Tudod, hogy ismertem meg Sztojkát, aki öt szonátát írt már? Ingattam a fejem, ami azt jelenti, a fickójához képest amatőr vagyok. Ideje felnőnöd, emelte a hangját, hagyjad a fenébe a szoftveres cégedet és a kertes házat, amit anyámnak ígértél! Ha nagyon szégyellős vagy, adj fel egy hirdetést: szép nő kerestetik, 43 éves, hasonlítson kicsit Szilágyi Pankához, legyen az istened, én meg a kereszted.

 

Natália

– Miért jöttél, Dani? – kérdeztem tűhegyes szemmel, tengermély zöngékkel, – miért jársz utánam?

– Ha azt mondom, látni akartalak, elbírod már hinni?

– Tizenöt év után?

– Mióta eldobtam a drogot, biztos lehetsz benne, gondolatban mindig veled vagyok.

– Bolondnak nézel, ahogy az anyámat?

– Felnőttél, kislányom, ideje lépned.

– Úgy értsem, keselyű, a mélyvízbe dobnál, hogy kedvedre lefelezz, mint hiszékeny anyámat?

– Aprópénzből élnél a fonnyadt nagyanyáddal?

– Neked az az asszony Szekfű Natália!

– Bocs, ha mellényúltam, tudom, ki volt neked.

– Ne tedd múlt időbe, ő még él és szeret!

– A szomszédok azt mondták, úgy néz ki, mint Jézus Krisztus a Gecsemáné kertben.

– Ő még nincs kereszten, betegágyán fekszik.

– Bocsánat, Borbála.

– Ha nem mész vakcinára, te is oda juthatsz! – Vártam, hogy bólogass, de csak röhécseltél. – Ha leveszik a gépről – néztelek keményen, összehúzott szemmel, – a tetovált nyakadra szeges drótot teszek!

– Az apád vagyok, Bori…

– Hányszor pelenkáztál, vittél óvodába, hány szál rózsát hoztál a szalagavatómra?

– Anyád mellett voltam, míg rúdtáncolt Hágában.

– Tizenhárom évig?

– Nem küldtünk eurót, egy-két csecsebecsét?

– Utána lavina, fejre állt a világ?

– Lecsuktak, Bála, anyusod nem mondta?

– Közvetítő lettél, eladtad anyámat!

– Ő vágyott Dubaiba, eszkort akart lenni.

– Miért jöttél haza, megint előétel, körözött lettél?

– Miattad jöttem, próbálj hinni, lányom!

Valaki füttyentett, alpárian, durván. Egy tetovált, piercinges, bodorított hajú dromedár lihegett utánunk. Dicsérte Dánielt, remek az ízlésed, miközben hatalmas mancsával a fenekembe csípett. Dani pukkadozott, mint egy csillagszóró, sűrű szikrát lövellt éjfekete szeme: mondtam, hogy a lányom, szedjem le a fejed?

Mintha süket lenne, magához rántott. Dani dühös mozdulattal, párducként ugrott, s a repedezett úttest porába taposta a fejét.