Morzsák a párkányon
Hogy az első éve volt-e tanárként, azt nem tudnám megmondani. Az biztos, hogy igen fiatal volt. Termetre sem volt valami magas (nem haladta meg az egy méter hetvenet). Szabályos vonalú arca volt, szőke, egyenes haja, égszínkék szeme, kicsi, az amerikai színészekére emlékeztető orra. Cerani volt a neve. Hogy Olaszország melyik részéről származott, nem tudom, már csak azért sem, mert tájszólás halvány jelét sem lehetett kihallani a beszédéből.
Múlt héten, miközben a vacsorát főzöm, egy régi barátnőm telefonál. Egy gimnáziumi osztálytárs. Azt mondja: „Tudtad, hogy meghalt Cerani tanár úr?” Én meg: nem, nem tudtam. Hirtelen letettem a telefont, és a fürdőszobába rohantam, ahol aztán könnyekben törtem ki. Fékezhetetlen sírásban. Csak akkor hagytam abba, amikor feltettem magamnak a kérdést: „Több mint harminc éve, hogy nem láttad és nem tudsz róla semmit. Mégis miért sírsz?”
És akkor újra láttam a fiatal latintanárt, amint belép az osztályba a filozófiaóra után, amint elidőzik a terem ajtajánál, hogy beszélhessen a tanárnővel, csak mert az nagyon csinos és dekoratív volt enyhén hátrafésült hajával. Figyelmesebben meg szerette volna szemlélni a kebleit, de ezt megakadályozta a neveltetése; vagy talán a túlzott félénksége vagy a szívszaggató érzelgőssége volt az, ami visszatartotta. Így hát a tekintete körbe-körbejárt, próbált „mindent befogadni”, ahogy magyarázás közben is gyakran mondogatta. Vagyis azokat a dús melleket is, de csak futólag, villámgyorsan.
Azt hiszem, csak négy ruhája volt. Mi, diákok legalábbis soha nem láttuk másban: kettő hideg időre, kettő melegre. Ezeket váltogatta. Egyik nap az egyiket, másik nap a másikat, évszakonként cserélgetve.
A teste nem volt túl nagy szám. Azokban az időkben meglehetősen ritka dolog volt a szép férfitest. Vékonyka, kissé keskeny vállakkal. Az első nap, amikor megláttam olyan fiatalon, amilyen volt, elképzeltem, hogyan öregszik meg. Lehetséges előszörre meglátni valakit, ráadásul fiatalsága teljében, és azonnal elképzelni, ahogyan lassacskán megöregszik? Az első óra alatt a szememben már elérte a nyolcvanadik évét. Sok idő múlva, de tényleg jóval később olvastam egy regényben egy férfiról, akivel ugyanez történik a leendő feleségével kapcsolatban. A vonaton ismerte meg, nem tudott semmit arról, ami köztük fog történni, csak nézte őt, és miközben nézte, ugyanez a gondolata támadt, és ezzel egy időben az is, hogy nem lehet rá más magyarázat, minthogy első látásra, menthetetlenül beleszeretett a lányba. Ezeket a sorokat olvasva, emlékszem, megkérdeztem magamtól, véletlenül nem szerettem-e bele én is Cerani tanár úrba, amikor először lépett be az osztályba. De nem hiszem. Sosem tudtam volna beleszeretni egy ilyen nőies kezű férfiba, egy ilyen apró, fizikailag védtelen férfiba. Egyáltalán nem szerettem bele, de valamilyen erős érzéssel viseltettem irányába, aminek sohasem sikerült nevet adnom. Nem mintha érzésekből olyan sok lenne. Vagy ez, vagy az.
Megvolt az a különleges szokása, hogy az irodalomóra alatt hirtelen kirántott a kabátja belső zsebéből egy csomag kekszet. A frissítő tízóraija volt. Olyan fajta, amit nagy kiszerelésben, olcsón lehetett venni, és legalább húsz lefóliázott csomag volt benne. Az óra közepén felbontotta, és csak a felét vette ki annak az egynek, amit szépen kettétört hiányos fogsorával. Aztán bal kézzel kinyitotta az ablakot, és gondosan a párkányra morzsázta az elővett fél kekszet. És akkor a szavai ritmust váltottak. Minden attól függött, mennyi idő alatt értek oda a verebek. Ő ott állt, az ablak mellett, úgy, hogy azok ne láthassák, mindkét keze a háta mögött, nem túl fiatalos tartásban. És amikor a madarak megérkeztek, többé már nem figyelt arra, amit éppen magyarázott. Fényévek teltek el két szó között. Már mi, diákok is elkábultunk ennyi idő alatt. Bizonytalanok voltunk, a madarakat nézzük-e inkább, vagy őt, amint önkívületbe került. Időről időre felénk fordult, ránk csillantva hihetetlen vidámsággal teli kék szemét, mely hirtelen Szent Ferencéhez lett hasonló. A rendszerint ugyanúgy zajló jelenetek alatt megszűnt számára a világ. Nem tudom, hogy az egész osztálynak feltűnt-e. Biztos volt, aki ezen az eseten csak röhögött, vagy egyszerűen kihasználta, hogy ez idő alatt nem kellett semmit csinálni, de egy kis csodát mindenki érzett.
Miután befejezték az evést, a verebek elszálltak, s velük együtt a tanár úr felindultsága is, mely lehervadt; visszatért munkájához, s mihelyt leült a katedrára a szöveggyűjtemény fölé, újrakezdte a magyarázatot.
A kád szélén ülve a csukott fürdőszobaajtón át is érzem, hogy ég a vacsora. Csak a vacsora? Végül, könnyeimet letörölve, visszamegyek a konyhába, kidobom a szemetesbe, ami elégett, bekapcsolom a rádiót, és elölről kezdem. Megmosom és összevágom a zöldséget, megpirítom a hagymát, hozzáadok egy pohár fehérbort és a sót. És hogy mi miatt sírtam, most már tudom: nem a halála, hanem az elragadtatása miatt, amit a párkányon lévő morzsák körül ugráló verebek láttán érzett, s ami rám is azonnal átragadt. És hogy első látásra azokkal a jelekkel képzeltem el, amelyeket az idő egykor rajta hagy, azért van, mert egy nap azok a jelek majd rajtam lesznek.
Azért kellett sírnom, mert a halála elvitt egy jó darabot az elmúlt ifjúságomból. Ez egy oly boldog időszak, jóllehet senki nem veszi észre időben. Sírtam, mert én már akkor tudtam, hogy a fájdalom eljön; ennek eléggé tudatában voltam. Sőt. Teljes mértékben.
*
Romana Petri olasz író, műfordító. Rómában született 1965-ben, ma részben Olaszországban, részben Lisszabonban él. Több rangos folyóirat – többek közt a L’Unità, a La Stampa, az Il Messaggero – szerzője. Első novelláskötete, az Il gambero blu e altri racconti (A kék garnélarák és más történetek) 1990-ben jelent meg, első regénye, az Figli dello stesso padre (Ugyanazon apa gyermekei). Műveit rendszeresen fordítják portugál, francia, német, holland nyelvre; több olasz irodalmi díjat elnyert prózájával. Itt közölt novellája Le briciole sul davanzale címmel a Nuovi Argomenti folyóirat online kiadásában jelent meg 2019-ben.
