A Mészáros utca titka

A vékony, hosszú nyakú, kicsit Petőfire emlékeztető fiatal férfi leszegett fejjel álldogált a kifejezéstelen tekintettel távolba meredő, barna nő előtt. Vasárnap reggel lévén senki sem járt a Mészáros utcában, Széchenyi és Crescence krisztinavárosi templomjának harangja sem szólt. Órák óta állt a kapuban, egyszer-kétszer be is nézett a hosszúkás, szépen kicsempézett kapualjba, látta a széles szemközti lépcsőt, ami felvezetett a lifthez. Elképzelte, amint lejön, s a liftből kilépve lassan, méltóságteljesen veszi a fokokat lefelé, egyre közeledik, lágy emlői meg-megrezzennek, a tündér nevetést a kerek fehér köveken megelőzi a mosoly, az a földöntúli, önfeledt, az a világon mindent megváltoztatni tudó.

– Olvasta…? – el akarta mondani, föl akarta sorolni a kérdéssel, mi mindent is kellett volna elolvasnia a jelenésnek. Nem, nemcsak a verset. Nemcsak az esszéket, és nemcsak a novellákat és a publicisztikákat, és nem is csak mindent, amit valaha is írt, és mindazt, amit ezután írni fog, hiszen ezzel, minden sorral, minden mondattal, minden írás-elemecskével, a legapróbbal is, neki üzen, csakis és egyedül neki, ki – tényleg, lám valóban – szóra bírta a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt s a mindenséget. A mindenséget, igen, s hiába ő a világ, minden, mi volt, van: most itt áll szitává lőve egy krisztinavárosi úriház kapualjában, előtte karcsún, elomló, sötétbarna hajjal, halványkék kosztümben az, kinek pillantása metsz és alakít – s könnyed tűnődéssel, szórakozottan kérdez vissza: – mit is…?

Hirtelen nem tudott mit válaszolni – látta magát, amint száját rágva, egyik lábáról a másikra állva szerencsétlenkedik ott a kapuban –, és a képek kavarogtak előtte vadul, amiket ott, akkor, azon a hipnotikus nyáréjszakán látott, a parkban, aztán fent a szobájában, ahol vakító fény öntötte el a  hatalmas termet, síron túli némasággal ásítottak a mélybe vesző, óriási vermek, a lélek lobogó lángot, a test nyugalmat kívánt, és döbbent értetlenséggel nézett végig saját magán, hogy az a pillantás – igen, ez a pillantás – metszett és alakított, tényleg, érthetetlen, rejtélyes anyagot formálva belőle, kénye-kedve szerint, most is, ebben az elhagyatott, néptelen, reggeli krisztinavárosi kapualjban, és tényleg, ez miféle lélek, és  miféle fény – de látva itt testének lankás tájait, csak dadogni tud, egész léte ügyefogyott dadogás, alig bírja kipréselni magából: 

– Hát a verset… a verset, amit írtam, és odaadtam…

– Ó, én nem vagyok valami nagy versértő vagy versrajongó… – a könnyed, társasági, félig nevetésbe hajló mondatocska illatos dohányfüst-felhőként illant föl a nagy krisztinavárosi semmibe.  – Szép, szép, bizonyára… Úgy emlékszem, megköszöntem már, ugye? – Már némi lezárást sürgető befejezés bujkált a hangjában, s egyre erősebben. – Ne haragudjon, de mennem kell, nem érek én rá ilyesmire. Ég önnel – kezet sem nyújtott, az elegáns, halványkék kosztüm háta villámsebesen távolodott, már el is tűnt, csak a hanghordozás méla dallama maradt utána, amiben annyi nemtörődöm lesajnálás, annyi közönyös semmibevétel maradt, hogy azokkal ki lehetne tán fordítani sarkaiból a földet, recsegve-ropogva, dőljön minden halomra, egyszer és mindenkorra.

*

A térképen néztem meg először, merre van. Mikor hallottam, hogy az addig szanaszét levő –  adminisztráció Óbudán, a selyemgombolyítóban, főnökök a fasorban, vágás a valaha Lumumbáról elnevezett utcában – tévé együtt lesz az új székházban, az egykori híres-neves külkereskedelmi cég volt központjában, felkerekedtem, és megindultam a budai oldalon fölfelé, a krisztinavárosi templomtól fel a Naphegynek. Az utca kanyarodott és emelkedett, az utolsó emelkedőtől nem messze, a nagy balkanyar előtt feltűnt a 12-es számú épület. Sarokház volt, masszív, négyemeletes, impozáns építmény, a földszinten élelmiszerbolt – ma már, persze: Spar –, mellette pizzéria. A kapu mellett balra tábla: Krisztina Fogtechnika.  

Jó másfél évtizeden át nézegettem azt a házat ott a Mészáros utcában. Hol gyalogosan, hol busszal haladtam el előtte, és állandóan azon kellett kapnom magam, hogy valami egészen rendkívüli, sajátságos kisugárzása, csáb- vagy mittudoménmilyen ereje van, vonzása és varázsköre – valahogy, valami rejtélyes, rejtett, fel nem fedhető ok miatt kirítt az összképből, idegen volt vagy különleges, feltűnő és/vagy provokáló, pedig látszólag mintha belesimult volna az utca páros oldalába. Mint a magyarság a Kárpát-medencében. Amire, azt hiszem, Illyés Gyula mondta, hogy fura módon olyan, mint a másformájú csirke a baromfiudvarban. Azt meg nem nagyon tűri meg a többi maga között…

Ez a ház sem úszta meg a háborút, Buda különlegesen szörnyű ostromát, csonkán, kincseit vesztve került ki a nagy kataklizmából. És már ebben az állapotában leledzett, mikor kezembe kerültek azok a dokumentumok – könyvek, visszaemlékezések, kéziratpapírok –, amikből valami mintha kezdett volna kibomlani. Ám hogy ez-e – és egyáltalán: micsoda – a Mészáros utca titka, most sem tudom.

*

Az Írók Gazdasági Egyesületét, az IGE-t 1932-ben Pakots József hozta létre, ő lett ennek az érdekvédelmi szervezetnek az első elnöke. Nemes céljai voltak: rendszeres anyagi, jogi és akár orvosi segítséget nyújtani a rászoruló magyar íróknak és költőknek. Benne volt Móricz Zsigmond és Kodolányi János, Veres Péter és József Attila, Kosztolányi Dezső és Tamási Áron. Színe-java.1933 júniusában Lillafüreden, az akkor még mindössze három éve működő Palota Szállóban rendezett kongresszust. Irodalomtörténészek szerint június 12-én itt született meg a magyar irodalom legszebb szerelmes verse, amely a világirodalomban is szinte páratlan. A költemény ihletője egy bizonyos dr. Szőllős Henrikné Marton Márta művészettörténész volt, akiről Pátzay Pál szobrászművész is megjegyezte: „Képzőművész létemre kevés olyan szép nőt ismertem, mint dr. Szőllősné. Műveltsége, kelleme mellett ez a kivételes szépség egyszerűen nem maradhatott hatástalan senkire, aki a közelébe került. Csak természetes, hogy művészemberre, kivált olyan szenzibilis lényre, amilyen József Attila volt, még kevésbé.” Szöllősné a következőképpen emlékezett vissza találkozásaikra: „Összesen három napig ismertem József Attilát, s e három napban is keveset találkoztam vele. Néhány nap múlva Pesten még egyszer néhány percnyi időt töltöttünk együtt. A következő történt: az én eredeti végzettségem művészettörténész, de zenével is foglalkoztam, fiatal koromban Bécsben újságíróskodtam a »Musikblätter des Anbruch« című lapnál, így sok művész és író ismerősöm, barátom volt. Az ő révükön kaptam meghívást a lillafüredi írótalálkozóra… József Attilával ezekben a napokban, ott ismerkedtem meg. Megmondom teljes őszinteséggel: tudtam, hogy jeles költő, de hogy nagy költő, azt én akkor még nem tudtam. Néha beszélgettünk ezekben a napokban, műveltsége, egyéniségének érdekessége megfogott. Amolyan játékos, jelentéktelen udvarláson felül semmilyen szubjektív kapcsolatról nem beszélhetek. Mondhatom, nem álmodhattam, hogy ebből az ismeretségből vers szülessék… Nagy meglepetés ért, amikor hazaérkezvén (…) másnap egy borítékban megkaptam a verset egy néhány soros levél kíséretében. Szépnek találtam, természetesen eltettem. S azután két nappal később ért a következő és utolsó meglepetés ebben az ügyben. Kora reggel csengettek a Mészáros utca 12. számú házban levő, akkori lakásom ajtaján. József Attila volt. Néhány meglehetős érdektelen mondatot beszélgettünk. Megköszöntem a verset. Ő hamarosan elment – akkor láttam utoljára. Ez minden. Ha többet mondanék, hazudnék… Ja, és még valamit hadd tegyek hozzá. Mondom, bár merőben más világ volt a József Attiláé s az enyém, költészetét értékeltem és élveztem. De a vers igazi nagyságát jóval később ismertem fel. Meglepetéssel figyeltem fel egyszer, ha jól emlékszem, 1946-ban a párizsi rádió irodalmi adására, ahol az Óda francia fordítását a következő szavakkal vezették be: „A modern világirodalom legszebb szerelmi költeménye.” Ekkor büszkeséget éreztem – gondolom, ez érthető –, hogy ehhez a költeményhez nekem valami közöm van…”

Szántó Judit, az élettárs is úgy érzi, neki is köze lehet a vershez. Amint észreveszi a kabátzsebből kikandikáló fehér papírlapot, s megtudja, hogy az egy vers, már olvassa is. Egyre haloványabb lesz, kezében remeg a papírlap.

– Ez… ez… gyönyörű… – rebegi.

– Nem neked szól – kong a válasz. – A világ legszebb nőjéhez írtam. A leggyönyörűbb, a legcsodásabb nő, aki valaha az utamba akadt. És ez a vers a legnagyobb szerelmes vers, amit valaha is írtak.

Szántó Judit előtt, amint levegő után kapkod, egyetlen szó vibrál csak, makacsul, kitartóan, a végtelenségig remegve-foszforeszkálva, akár egy őrült, megállíthatatlan laterna magicán: kibírhatatlan, kibírhatatlan…

*

A Krisztina Fogtechnikai BT a névjegy szerint a magasföldszint 2/a-ban található, egyik barátom délvidéki származású barátnője ajánlotta figyelmembe, nem is kellett csalódnom. Lefelé a lépcsőn még fölnéztem, visszafelé: Szöllős Henrikné született Marton Márta 1931 óta lakott itt, állítólag az emeleten (melyiken?), de még a második világháború kitörése előtt elköltözött, 1940-ben már Ugocsa utca 5. a címe. A múzsának adott Óda-kézirat sorsa ismeretlen. Vélhetnénk, a Mészáros utcai ház titka alighanem vele veszett el. De a fogtechnikán azt súgta valaki, megvan az valahol.