Partközelben

A két fiú a torkolattól nem messze akart lesétálni a folyópartra. Kissé meredek volt a gátoldal, és a magasra nőtt gazokon csúszott a lábuk, az utolsó pár méteren meg is iramodtak, aztán futva értek le a partra. Agyagos, kicserepesedett sáv húzódott közvetlenül a víz előtt. Az aszály miatt kicsi volt a folyó, visszaszorult a mederbe. Oldalról ömlött bele a patak. Abban alig folyt egy méternyi széles víz. A folyóba kavarodva felzavarta a lomhább, zöldes vizet.

– Ez az a hely? – kérdezte a fiú.

– Ez – bólintott a bátyja. – Apa azt mondta, hogy ide jöjjünk, itt mindig sok a hal.

A fiú a tenyerével kitakarta a vízről visszacsapó napsugarakat. A lassan hömpölygő folyót nézte, majd a part vonalán futtatta végig a szemét. Úgy ötven méterre tőlük horgász ült egy szomorúfűz árnyékában. A fiú könyökével megbökte bátyja karját, és a horgász felé mutatott: – Ott egy fickó.

– És? – legyintett a bátyja, miközben összeillesztette a horgászbotot. – Apa azt mondta, hogy ne foglalkozzunk senkivel. Mindenki törődjön a maga dolgával. Ez csak egy vén nyugger, nem zavar vizet.

A fiú megvonta a vállát, és figyelte, ahogy a bátyja átfűzi a damilt a bot gyűrűin. Amikor kész lett, elővett egy régi margarinos dobozt a táskájából. Az egymásnak ütődő horgok fémesen zörögtek a dobozban.

– Fú, apa ennyi horgot adott? – kérdezte meglepetten a fiú.

– Persze. Na jó, azért párat el is csórtam pluszba. Ezeket a nagyobbakat – válaszolta a bátyja, és a tenyerébe borította a doboz tartalmát. – Megnézed? – Egyet a fiú felé nyújtott.

Az bólintott, és elvette tőle a horgot. Tenyerében megforgatta párszor. Elhasznált, vastaghúsú és vasszínű háromágú horog volt. Nézegette még egy kicsit, aztán visszaadta bátyjának.

– El ne mondd apának! Biztos elkalapálna érte, hogy elhoztam az ő cuccait is.

– És ha beszakad valamelyik?

– Nem fog. De ha mégis, majd kitalálok valamit. A lényeg, hogy te nem is tudtál az egészről, különben kapsz te is – magyarázta a bátyja, és közben felrögzített egy nagy ólmot a damil végére. Fölé, az oldalcsomókra, nagyméretű háromágú horgokat kötött, majd felállt. – Kész vagyok – jelentette ki, és felmutatta a szereléket.

– Nagyon menő lett – mondta a fiú. – Apa tuti örülni fog, hogy mennyi halat viszünk haza.

Lesétáltak a vízig. A kiszáradt, megrepedezett sávban, ameddig máskor elterül a folyó, régi damilgombolyagok, rozsdától narancssárga horgok, elszíneződött villantók hevertek. A fiú ledobta a gumicsizmáját, mezítláb belegyalogolt a sekélyesbe. Langyosan járta körbe bokáját a víz, ujjai az iszapba mélyedtek.

– Vigyázzál nekem magadra – szólt oda neki a bátyja –, ha horogba lépsz, szétrúgom a seggedet!

– Nem fogok – mondta a fiú, és tovább dagonyázta lábujjaival az iszapot. 

A bátyja meglendítette a horgászbotot, a damil sisteregve szaladt le a dobról, a szerelék csattant a vízen, hagyta egy kicsit, hogy süllyedjen a mederfenék felé, majd tekert rajta, és minden húzásnál rántott egy nagyot a damilon.

A fiú közben leguggolt, a kagylókkal játszott, amelyeket a szélvízre sodort ki az áramlat. Kézbe vette az üres héjakat, megnézegette ezüstös belsejüket, beléjük szagolt, hogy egy pillanatra érezze az elbomlott kagylóhús szúrós bűzét, aztán messze a folyóba hajította őket.

Nem sokkal azután, hogy negyedszerre is bekerült a szerelék, a bátyja úgy érezte, mintha valami kitépné a kezéből a horgászbotot, a régi szerszám szinte a víztükörig hajlott. A fiú felugrott, odaszaladt a táskájukhoz, kivett belőle egy alkarnyi hosszú, kihegyezett karót, amire erős zsineget tekertek fel, és egy kisfejű kalapácsot, majd a testvére mellé sietett, aki még mindig küzdött a hallal. A damil a parttól tízméternyire kóválygott a vízben, ahogy éppen a hal terelgette. Még néhány percig tartott a küzdelem, aztán a kifáradt busa a sekélyesben feldobta magát, és az oldalára fordult. A bátyja kitekerte, ameddig csak tudta, aztán a fiúra kiáltott:

– Hozzad kifele!

A fiú a vízbe gázolt, és várt, amíg a bátyja a kezeihez terelte a halat. Legalább hat kilós busa volt. Az egyik háromágú horog az oldalába akadt, a fehér pikkelyek szétszaladtak a seb mentén, a húsból szivárgott a vér. A fiú aláfogott, vigyázva, nehogy a többi lecsüngő horogba akadjon a keze, aztán a partra vitte a halat. A busa kopoltyúi ütemesen emelkedtek fel és le, közben még párszor felugrott a porból, majd a fiú leszorította, és a bátyja a kalapáccsal betörte a fejét.

– Jól van, üres kézzel már nem megyünk haza. Fűzzed fel a kötélre, addig dobok újra.

A fiú letekerte a karóról a kötelet, áthúzta a hal száján, ki a kopoltyún, majd a vízhez ment, a kalapáccsal leverte a karót a fövenybe, és engedte, hogy az áramlat magába fogadja a busát. A hal nem sokkal a felszín alatt lebegett. A vörös halvér felhőként oldódott fel a folyó vizében.

– Gyere! – a bátyja kiáltása éles volt. – Itt a következő. Úgy látom, be van állva egy csapat a torkolathoz.

A fiú a második halat pányvázta ki, amikor meghallotta, hogy a nem messze ülő horgász valamit kiabál feléjük, közben a kezével fenyegetően integetett a levegőbe. A fiú lemosta kezeiről a halvért, és odasétált a bátyja mellé.

– Mit kiabál az a fickó? – kérdezte a fiú.

– Az ott a torkolat túloldalán? – kérdezett vissza a bátyja, de a szemét le sem vette a vízről.

– Az.

– Azt hiszem azt, hogy „ne gereblyézzetek” – mondta, és közben nagyot rántott a damilon.

– Nekünk mondja?

– Nem tudom. Gondolom, igen.

– Mit akar?

– Ne foglalkozzál vele! Csak azért kiabál, mert látja, hogy mi sorban szedjük a halat, ő meg csak aszalódik a napon üres kézzel.

A fiú az ötödik halat kötözte fel, amikor felnézve egy csónakot pillantott meg a folyó közepén. A motor nem járt, a ladik lefelé csorgott folyásirányban. A csónakos intett a horgásznak a torkolatnál. A fiú lemosta kezéről a nyálkás vérpacákat, felállt. Intett a csónakos férfinak, de az nem intett vissza neki.

– Jó sok halunk van már – mondta a fiú a bátyja mellé lépve.

– Igen – felelte az, és közben újra bedobott.

– Apa örülni fog.

– Az biztos. Tele lesz a hűtő. Még tudunk eladni is belőle a szomszédoknak. Pénzt is csinálunk.

A fiú megvakarta a fejét, majd egyik ujjáról elpöckölt egy odaszáradt pikkelyt.

– Nem kéne már mennünk haza? Jó régóta kint vagyunk. Sok halunk is van. Én mennék már haza.

– Csak még egyet akarok. Egy utolsót. Tényleg utolsót – felelte a bátyja, és rántott egy nagyot a boton. Olyan húzást érzett, mintha valaki a karját akarná kitépni. A horgászbot recsegve hajlott meg. – Na, ez az! – kiáltotta. – Erre vártunk. Anyám, ez nagyon nagy lesz. Remélem, ki bírom húzni! – Két kézzel ráfogott a bot nyelére. A damil hangos surrogással futott le a dobról. A hal a folyó közepe felé robogott.

A rendőrautó szép lassan gurult végig a gáton. Ott állt meg, ahol a fiúk lementek a vízhez. Egy rendőr és egy halőr szállt ki, elindultak lefelé a gátoldalon.

Csak a fiú vette észre őket, ahogy közelednek. Megrángatta a bátyja pólójának az ujját, de a fivére oda sem nézett. Az irdatlan hal még mindig a folyó közepe felé tartott.

– Nyugi, meg tudom fordítani. Velem nem bír el – mondta. – Már mindjárt az enyém.