1848. augusztus

Az öregasszony lassan lépkedett felfelé a lépcsőn. Nehezen szokta meg ezeket az emeletes házakat. Mert akárhogy is, micsoda dolog, hogy egymás fölibé lakjanak az emberek? Világéletében két lábbal taposta a földet, most meg, ha haza akar térni, fel kell másznia az emeletre.

Megállt a lépcsőfordulóban, de a gyékényből szőtt húshordó szatyrokat nem tette le. Szorított a szíve, dagadt a lába. Nem csoda. Egész Pestet bejárta, hogy valahára jóféle marhapofához jusson, hogy levest főzzön belőle Sándornak. Nem számolta, de legalább tíz mészárszéket felkeresett, azonban egy sem volt kedvére való. Mert mit tudnak ezek a pesti mészárosok? Semmit! A birkához, disznóhoz tán még értenek, de a marhához? Ahhoz aztán nem! Látszik az a húson! Már hogyne látszana, hiszen még arról sincs tudomásuk, hol nőtt fel a borjú, hol legelt a birka, vagy éppen milyen a járása, nem szakadt-e az ína, futott-e, járt-e eleget. Az ugyanis tudvalevő, hogy a marha húsa akkor igazán zamatos, ha sokat hajtják. Ez okból is szerette az ura Félegyházát, mert a szegedi országút keresztülszelte a várost, a Hattyúház, amit béreltek a fogadóval meg a mészárszékkel, ott állt az út mentén. A gulyások, akik Pestre meg Bécsbe hajtották a jószágot, ott is itattak átellenben, a kocsiút másik oldalán, Nepomuki Szent János kútjánál. Elégséges volt csupán kimennie az urának egy itatásra, szempillantásra látta, melyik barom a jóféle, melyik silány. Látszott az a járásukról meg a fejük tartásáról is. Volt is nem egy gulyása az urának, akivel megalkudott, hogy a legalkalmatosabb jószágot hajtsák be a mészárszék udvarára. Aztán ott egy csapással letaglózta az ura, a legények meg feldolgozták iziben, s már mérhették is ki a hátszínt, a tarját, a szegyet, aztán a kicsontozott lábszárt, a csontját kimérték levesnek, az a velő volt ám a mennyei, amit egy ütéssel lehetett kibuktatni a csontágyból!

Nem kellett akkor neki húsért járnia sehova. Csak megüzente Zsuzsánnával, mit akar főzni, és a lány már hozta is a vászonba csavart húsdarabot. Szabadszálláson, Aszódon se volt ez másként. Még Vácott is, ahol azért már környékezte őket a szegénység, bőviben volt miből válogatni az ura kapcsolatai végett. Mert ott még volt annyi respektusa, hogyha kiment az ura a határba, maga választotta ki a vágni való barmot a gulyából meg birkát a nyájból.

Immár azonban be kell érniük a más vágásával. Nincs már semmi javadalmuk, elúszott a mészárszék, fogadó, még saját házuk sincsen, elmosott mindent az árvíz, még ’38-ban. Próbálkozott ugyan az ura, de nem tudtak talpra állni. Most meg már… Hát, kegyelemkenyérre szorulnak. Mikor eljöttek Vácról, annyijuk se maradt, hogy a kocsist kifizessék. Hrúz Mária kérdőn nézett a férjére, amikor az szépen mívelt húsvágó bárdját adta oda a kocsisnak fizetség gyanánt. Ez a bárd végigkísérte az életüket. Mikor mesterré avatták, akkor csináltatta az ura, az eresztékeit, amin a vér lecsorgott, nem is a kovács készítette, hanem az ötvöshöz vitte el, virágos ágat maratott a pengébe, hát hogyan is lehet ezt a bárdot csak úgy elkótyavetyélni, odaadni egy kocsisnak?

Petrovics István megértette a felesége szótlan kérdését.

– Pesten már nem lesz szükségem rá. Nem vágok én többé tinót, de még birkát sem.

Az asszony csak a fejét rázta, micsoda dolog ez, nem kell ahhoz mészárszék, egy jó bárd minden konyhába elkél.

– Már ahol főznek… – motyogta maga elé zsörtölődve, mert azt aztán végképp nem tudta megszokni, hogy a menye kerüli a konyhát, mintha ott valami undok kórságot lehetne összeszedni. Nem csoda, ha olyan sovány a fia. Ez az asszony nem főz, csárdakoszton élnek, azon aztán nem lehet megzsírosodni. Sándor ugyan sose volt terepes, de most olyan gernye, hogy elfújja az első szél. Isten keze volt abban, hogy idehurcolkodtak, mert az a nő, az hagyta volna elsorvadni az ő édes fiát éhen. De majd ő feltáplálja, főz neki olyat, hogy megnyalja mind a tíz ujját. Igaz, sokat változott a gusztusa, rajta azonban nem fog ki, megfőzi Sándornak, amit csak kíván. Elégedetten nézett le a gyékényszatyrokra, megérte a nagy törődés, olyan estebédet készít, amilyet ez a Szendrey lány sohasem látott.

– Bože môj! Istenem! – szaladt ki belőle tótul. Mert hiába na, csak ez az anyanyelve, akárhogy is tiltja az ura, neki csak a tótra áll rá a szája, főleg, ha nem vigyáz. És most azért igencsak megütődött a vér láttán, ami a szatyrokból szivárgott.

– Do frasa! A fenébe! – zsörtölődött magában. – Még kivéreztetni se tudják rendesen a jószágot ezek a kolontárok.

Megszaporázta a lépteit, ám akárhogy is igyekezett, a vér ki-kicsöppent a kosár alján. Ahogy felért a lakásba, szalasztotta lányt, takarítson fel a folyosón meg odakint is a lépcsőn, ő meg kivette a húsokat a szatyorból, a dézsában jól megmosta, és szép glédába sorakoztatta mindet a teknőbe. Már nyúlt a só után, amikor hallotta, hogy nyílik a konyhaajtó. Azt hitte, a lány jött be, végzett a takarítással, odaszólt hát a válla fölött:

– Hozzad a székely sót, hintsed be vele a húsokat, az majd kiszívja belőlük a maradék vért.

– Édes Istenem! Mi ez? – hallotta a sikoltást a háta mögött.

„Na, ez se a lány… – motyogott magában Hrúz Mária – hanem a menyem. De mit keres itt a konyhában?”

– Mi ez, mi ez? – ismételte meg a kérdést, mert bizony nem jutott eszébe magyarul a szó. – Még azt sem tudod, mi ez?

Júlia a fejét rázta.

– Hát… Báránka… Báránka hlava . Bárány… Kisbáránynak a feje.

Júlia szeme tágra nyílt. A gyomra forogni kezdett. Mert az volt, tényleg az, egy véres bárányfej feküdt a teknőben, több másféle hús mellett. A bárány fejéről le volt már nyúzva a bőr, azért nem ismerte fel. De az állat halott szeme meredten nézett rá.

Júlia elsápadt. Forogni kezdett a gyomra.

– No, ne rémülj meg annyira, hisz már nem él – hadarta Petrovicsné. – Meg nem is kell neked ezzel a bárányfővel semmit se csinálnod. Elkészítem én franciásan, ha már ilyen úri módi járja Pesten. Felfőzöm jó sós vízbe, teszek mellé fűszerszámokat is, aztán ha átpuhult a hús, kettévágom a fejet, hogy ki tudjam szedni az agyvelőt, azt lehúrozom, összegyúrom jó fajta morzsával, szegfüvekkel megtűzdelt vöröshagymával, rozmarint, kakukkfüvet, citromhéjat, bazsalikomot is teszek belé egy kis tojássárgájával, úgy töltöm vissza a koponya csontjai közzé…

Júlia egyre sápadtabban hallgatta az anyósát. Érezte, hogy baj lesz, de nem akarta megbántani az öregasszonyt, hisz jószándék vezette, a fia iránti szeretet. Végtére a gyengeségét se akarta mutatni előtte, hiszen a vénasszony valahányszor a fejére olvasta, hogy bezzeg neki semmi baja sem volt, amikor Sándort várta.

– Pedig eleven gyermek volt az már a méhemben is, csak úgy rúgkapált, de én aztán mit se adtam rá, hiába rugdalt belülről, hogy a bélem majd kifordult, ettem rá egy kis töltött káposztát vagy oldalast zsírjába’, kiváltkép hidegen, mer akkor…

És csak mondta, mondta, mindig mondta, pedig alig is tudta helyesen formázni a magyar szavakat. És mondta most is, Júlia meg nézte a véres bárányfőt, meg a marhapofát, aztán egy hirtelen mozdulattal elfordult a teknőtől, és a vizes dézsába hányt.

Hrúz Máriában hirtelen megakadt a szó.

– Všetko poriadku, Moj, jól van lyányom, jól van. Nem kell neked itt sündörögnöd, ahol semmi keresnivalód nincs. Menj, pihenj le egy kicsit!

Júlia kitántorgott a konyhából. A gyerek fordult egyet a hasában. A gyomra újra felkavarodott, de visszatartotta a hányingert. Nem. Nem alázza meg magát még egyszer így az anyósa előtt. Inkább ledől egy kicsit. Semmi másra nem vágyott, minthogy pihenjen egyet a szófáján. Még csak az ötödik hónapban járt, mégis úgy érezte, ez a gyermek elveszi minden erejét. Áldott állapot, szokták volt mondani, ő mégis inkább érezte terhesnek. Teher minden nap, kábul a feje a sok hányástól, enni sem képes, van úgy, hogy már nem is bukik fel belőle semmi, csak öklendezik, aztán zöld epesár távozik belőle, néha sugárban is. Ilyenkor valóban csak a pihenés segít. Azonban hiába vágyott a kerevete után, nem pihenhetett. Mert a szeretett, óaranyszínű szófáján ott terpeszkedett az apósa.

„Nincs itt már nekem helyem…” – jajdult fel magában. Betámolygott a szobájukba.

Levetette magát az ágyra, a hasa előregömbölyödött.

– Oly törődött, olyan fáradt vagyok… – járt az agyában a gondolat – tudom mégis, hiába fekszem le… Hiába… Mert nincs nekem nyugovásom. Csak egyre tűnődöm, mi lesz ma? Mi holnap? Pedig tudhatnám már: az örökös tennap! És én mégis egyre várom, várom,[1] hogy felragyogjon az ég, hogy szép és reményteli jövő elé nézzek.

A remény azonban elhagyta. A tegnap elfutott, és ők valahogy nem tudtak a nyomába érni. Néha szinte érezte, ahogy a halál ott ólálkodik körülöttük. A lépései némák, a lehelete fagyos, az érintése dermesztő. Közeledik egyre inkább a vajúdás, a gyermekágyi baj halálos réme a nyomába szegődött, s rettegett, hogy a saját gyermeke lesz a gyilkosa, mint annyi asszonynak szerte a világon.

Megrázta a fejét. Nem. Nem enged ezeknek a sötét gondolatoknak. Kiviláglik a nap, újra ragyogni fog minden, és tündökölni fognak ők is ismét Sándorral. Lehunyta a szemét, elmerült az aranyfényben. Ez jó volt, jó, nem érezte az émelygést, nem érezte ezt az ismeretlen, egyre súlyosabb testet, csak lebegett, mintha tündérszárnyak repítették volna valahova fel, el, felfelé.

Talán el is szunnyadt, azonban csupán félálomban lehetett, mert meghallotta az előszobából a kulcs zörrenését.

– Sándor! – kiáltott fel, és szíve szerint futott volna a férje elé, hogy a nyaka köré fonja a karját, hogy ölelje, csókolja, vigyél el innen engem, szabadíts ki, ha csak egy órára is, fürödjünk a napfényben ismét, együtt, csak mi ketten.

Nem mozgott már úgy, mint néhány hónapja, nehézkesen tápászkodott fel, egykori könnyű léptei is meglassultak. Mire kiért az előszobába, az anyósa megelőzte. Ő ölelte, ő csókolta Sándort ott, ahol érte.

– Syn, môj drahý syn! Vrátil si sa? – szakadt ki belőle megint az anyanyelvén a szó. – Kisfiam, édes kisfiam, hát megjöttél.

Júlia szájában érezte megint azt a keserű ízt, ami a rosszulléteket jelezte.

– A dézsa! Hol a dézsa? – kiáltotta, és berohant a konyhába. Öklendezve buggyant fel belőle a fekete epe. Nem volt már étel a gyomrában, csak a keserűség, az tört fel belőle. Mikor végzett, szólt a lánynak, vigye ki a moslékosdézsát, amibe hányt. Aztán megpróbálta rendbe szedni magát. Teletöltötte a mosdótálat, a fajansz rózsák szélei megtörtek, ahogy a kezét belemerítette a vízbe, aztán az arcát is, hűvösen simogatta a víz a homlokát. Megtörölte az arcát, az egyik csetresbe vizet töltött, mentaolajat csöppentett belé, azzal öblítette ki a száját, hogy elvegye az epe keserű ízét. Hűvösen folyt szét nyálkahártyáján a mentolos víz.

Mikor megfordult, ott állt a konyhaajtóban Sándor, kezében egy szál fehér tearózsa papírból. Pont olyan, amit Júlia úgy megcsodált a kofánál a minap.

– Nézd, Sándor! Tearózsák! – futott oda az egyik virágárushoz a Kecskeméti utcán. – Micsoda illatuk van!

– És sohasem hervadnak el – húzta ki magát a kofaasszony büszkén, mintha csak az ő varázslata lenne a sose hervadó rózsa. Júlia kétkedve nézett rá:

– Hogyhogy?

– Nézze csak meg jobban, asszonyság! Papírból készültek.

Júlia közelebb hajolt, szemügyre vette a rózsákat. És valóban, a virágok színes szirmait matt selyempapírból készítették, tán formára vasalhatták nedvesen, ahogyan ő a loknikat szokta, aztán kukoricakeményítővel erősíthették meg.

– De hogy ilyen illatosak? – kérdezte a kofát.

– Egy csepp rózsaolaj mindegyik kelyhébe, s nem vesztik el többé az illatukat – magyarázta az árus.

Júlia nézte a rózsákat, sose hervadnak el, mindig illatoznak, az örökélet virágai ezek, a mennyország sziromszárnyai.

– Mennyibe kerül? – kérdezte Sándor gavallérosan.

– Hat krajcár.

– De hisz azért egy egész kazallal kapok az eredetiből.

– Az lehet, ellenben ezek örökre nyílni fognak.

Sándor bocsánatkérően nézett Júliára, de az csak nevetett, hiszen tudta, nincs most pénzük ilyen hívságokra.

Most mégis, mégis ott a kezében a papírrózsa. Júlia arca felragyogott.

– Hát nem felejtetted el?

– Hogyan is felejthettem volna, Juliskám – ölelte át a derekát Sándor. – Hiszen életem legboldogabb napja volt tavaly ilyenkor. Akkor lettél az én kicsiny kis feleségem.

– Nézz csak meg jobban! Immár egy csöppet sem vagyok kicsiny – simította végig a kezét domborodó hasán Júlia.

– Mert már ketten vagytok! A fiamat hordozod a szíved alatt. Ettől még szebb vagy, mint voltál.

– Sohsem is voltam szép! – évődött Júlia.

– Nekem mindig te voltál a legszebb – ölelte át a férje. – Te vagy az asszonyok legjava! A feleségek felesége!

Sándor szerette Júlia minden porcikáját. A makacs kis állát, rózsabimbó orcáit, élesen villanó okos tekintetét. Mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás, igen, ő még ezt is szerette, hogy Juliska bandzsalított egy kicsit[2]. Szerette a homlokát, a rövidre vágott haját, amibe most beletúrt, úgy súgta a fülébe a vallomást. – Mindig szerettelek… Szerettelek lánykorodban is, azonban most százszor jobban. Nem százszor, de ezerszerte[3] jobban!

Aztán elkomorodott az arca. A tearózsára nézett.

– Nagyobb ajándékot érdemelnél, módosabbat, ellenben én nem adhatok most mást, mint ezt a rózsát. Meg a szívem teljes szerelmét – mosolyodott el ismét.

– Nem is kell ennél több – nevetett Júlia. – Hisz a szerelem mindent pótol, s a szerelmet nem pótolja semmi.[4] Nincs a földön számomra ennél nagyobb ajándék, te is tudod – simult a férjéhez. – Nem kell ide ünneplés, nem kell eszem-iszom… – kezdte, azonban nem fejezhette be, mert az anyósa rájuk nyitotta az ajtót. Még éppen elkapta a félbetört mondatot.

– Ha eszem-iszom nem is, de valami rendes vacsora elkélne! Úgyhogy jobb, ha elálltok az utamból – furakodott közéjük, hogy bejusson a konyhába. – Rengeteg a dolog még estebédig, alig is fogok tudni mindent elkészíteni. Egyedül – nyomta meg a szót, és éles pillantást vetett a menyére.

Júlia szíve szerint visszaszólt volna, de nem tehette. Sándor sietetett a segítségére.

– Ugyan már, édesanyám! Nem kell magának segítség – karolta át az anyja vállát –, hiszen ki nem adná a kezéből a főzőkanalat! Tudom én, főz majd nekem olyan gulyást, hogy a tíz ujjamat megnyalom.

– Gulyást is, meg mást is! – húzta ki magát a vénasszony, mert igazság szerint nagyon büszke volt rá, hogy azt a fránya francia receptet el tudta tanulni Egressynétől. A fiáért azonban mindent. Mert amikor megtudta, hogy Sándor odáig van a rakott agyvelőért, hát nem nyughatott, amíg ki nem húzta a módját. Azt készíti most, az évfordulatra, hisz ők ott sem lehettek az esküvőn, s rendes lakodalma sem lehetett a fiának, akkor legalább legyen most egy úrias estebéd. – Csak kotródjatok el az utamból.

Júlia boldogan hagyta ott az anyósát a véres húscafatok között. Mégis úgy érezte, hogy a vér szaga a nyomába szegődött, belevette magát a ruháiba is, hiába nyit ablakot, akkor is érzi…

– Sándor! Menjünk el sétálni! Úgy érzem, itt megfulladok!

– De hát gyenge vagy, mint a hajnali harmat.

– Ahhoz nem vagyok gyenge, hogy innen elmenjek! – fortyant fel Júlia. – Ha nem jössz, megyek én egyedül.

– Már hogyne mennék, veled a világ végére is. E napon kiváltképp nem hagynálak magadra! Tudod mit? – nézett rá a feleségére cinkosan. – Tegyünk egy kirándulást a Zugligetbe!

Júlia is megélénkült a gondolatra. A Zugliget. Be jó is volt! Még májusban kocsiztak ki a teátristákkal, ott volt mindenki a Nemzetiből, Fáncsy a nejével és Adél leányával, Szigligeti a feleségével, Franciskával, Lendvay és Anikó, Déryné meg Róza, Laborfalvi Róza. Akkor még más volt, minden más, Rózával is… De nem akart Rózára gondolni, inkább Egressyékre, a három gyerekre, Ákosra, Árpádra, Etelre, ahogy Sándor a kislánnyal bolondozott, a gyerek kedvéért még labdázni is beállt a leányok közé, aztán a hinta, magasabbra, Sándor bácsi, magasabbra, végezetül túl magasra sikeredett a lendítés, kipottyant Etel a hintából, sírt keservesen, ám Sándor addig élcelt, míg ismét nevetésre bírta. Igen, akkor még ragyogó volt minden, ragyogó az aznap, a holnap, reményteljes a jövendő, most meg bizonytalanná vált a betevő is.

– Zugliget… Biz az jó lenne… Istenem de jó… – bújt oda Sándorhoz – tán még a hinta is megvan, meg a tűzrakóhely a kőasztallal… akár kint is éjszakázhatnánk – szólt kacéran, mert bizony abba a cserge hintaágyba, amit Sándor eszkábált neki össze éjszakára, nemcsak Júlia fért el, hanem odahúzódott mellé Sándor is. Nagyon ugyan nem viháncolhattak, hiszen rakva volt a barátaikkal az erdő, meg hát viselős is volt már akkor, mégis… A csók is édesebb a csillagos ég alatt, az ölelés is lágyabb, ha feletted szabad az égbolt.

– Oly sokáig el nem maradhatunk, mert édesanyám szíjat hasít a hátunkból, ha nem érünk haza estebédre – nevetett Sándor. – Láthatod, milyen nagy készületben van.

Júlia felett hirtelen elsötétült az ég. Sehol sem volt a hintaágy, a tölgyfa, a zugligeti lágy fuvallat. Csak Petrovicsné vádló tekintete, hogy milyen asszony az ilyen, még viselősen is a pajzánságon jár az esze, nap közben meg egyre csak nyög és sóhajtozik. Szólni nem szokott ugyan, csak annyit szúr oda reggelenként, hogy ki kéne tán cserélni az ágyat, mert igencsak nyikorog.

– Mindegy – legyintett Júlia –, Zugligetig úgyse tudok elsétálni. Jó, ha az utcán teszek pár saroknyi sétát.

– Ugyan már! – nevetett Sándor. – Rendelünk konflist!

– De Sándor! Nincs nekünk pénzünk arra!

– Most még éppen van! Készülődjünk, mert hamar ránk esteledik, és nem venném a szívemre, ha meghűlnél.

Júlia tudta, hogy hiába ellenkezik, ha Sándor a fejébe vette a konflist, akkor bizony bérkocsival fognak kimenni Zugligetbe, noha most igazán meg kéne húzniuk magukat, hiszen alig van bevételük.

A konflis végighajtott Pesten, át a hajóhídon, és Júliának eszébe jutott a nap, amikor ők vezették a népet, mint valami király meg királynő. Másnap este fényárban úszott a város. Amerre mentek, mindenütt felhangzott a viva la respublika, az éljen Petőfi. Most meg úgy kocsiznak végig az utcákon, hogy senki ügyet se vet rájuk.

„Vajon a képeinket is levették a falról? Vagy tán el is égették?” – nyilallt Júliába a gondolat. Pedig milyen szépen megrajzolta őket Barabás, a reménység szinte sugárzik a tekintetükből. Fél ívben nyomtatta ki Emrich, Sándor kiadója, a fél ív jól keretezhető, szépen mutat a vizitszobában. Egy forint húsz fillér, ennyiért árulták az arcképeiket, esténként a kirakatban lámpással világították meg.

– Minden republikánus családban ott lóg a képetek! – lelkendezett Emrich, ahogy az eladási példányszámokat nézte. – Szűz Mária meg a császár képét cserélték le a tietekre!

Biztosan más képek lógnak már a falakon, de az öltözködés megmaradt. Minden második viseleten felismerte a saját módijukat. A ruhadarabokat, amelyeket ők találtak ki, vagy ők hordtak először úgy, ahogy senki más. A nők széles nemzetiszín szalaggal a derekukon, vagy éppen a fejükön a háromszín főkötővel, a férfiak zekében, zsinóros mentében, vörös strucctollal a kalapjukra tűzve, nemzeti címer hímezve a kokárdájuk közepébe, a férfiak nyakravaló nélkül, kihajtott gallérral, mint ahogy Sándor hordta az ingeit. Védjeggyé vált ez, úgy is nevezték a városban, Petőfi-gallér, és hordta boldog-boldogtalan.

– No, legalább ennyi megmaradt! – intett Júlia a sétálók felé keserűen a kocsiból. – A nemzeti divat lett a módi.

A Zugligetben is sok volt a kiránduló, tavasszal még bizton viváttal köszöntik őket, s nem akad egy szabad percük sem, mert sorra kezet akarnak fogni Sándorral, váltani vele két szót, az asszonyok meg őt fogják hölgykoszorúba, s faggatják a legújabb hírekről.

Most azonban nem vette őket körül a tömeg, s voltak, akik inkább elhúzódtak tőlük. Júlia tudta, a városban az a hír járja, hogy Sándor megőrült. Pedig nem, csak a tűz, az a megveszekedett tűz, az égeti belülről.

– Pillanatra fölriadt a nemzet, aztán a másik oldalára fordult, és mostan újra aluszik javában – elégedetlenkedett Sándor nem egyszer Júliának.

Mindenütt ellenséget látott.

– Hol az ellenség, kérdezed? Ne kérdezd… – járt dühödten fel alá. – Mindenütt ott van! És tudod, legnagyobb és legveszélyesebb az, ki mint testvér[5] simul hozzánk. Aki az édes arcát mutatja! Az a legalávalóbb.

Sándor csalódott mindenben és mindenkiben. Hogy mikor kezdődött el a baj, Júlia maga sem tudta megmondani. Talán azzal a verssel, amit meg se kellett volna írnia. Amiben leírta, hogy nincs többé szeretett király, ellenben akasztófa, na, az van, amire fel lehetne húzni az uralkodókat.[6] Amikor Móricnak felolvasta a poémát, az író valósággal megdermedt.

– Égesd el ezt a verset!

Sándor a szemébe nézett egy percig, gondolkozott. Nem volt szokása soha megbánni, amit tett, kitörölni, amit leírt. Hanem ekkor fogta ezt a lapot, a lámpa fölé tartotta, és a rettentő költemény lobbot vetett.[7]

Azonban hiába égette el, Egressy tudta fejből, vagy tán valaki más, és hamarosan kézről kézre járt. Aztán a hír is, hogy Petőfi negyvenezer fegyveres pór élén áll a Rákoson, és Dózsa Györgyöt utánozni készül.[8] A nép meg Sándor ellen fordult. Mert a magyar nem tud a szabadságával élni. Kell neki király, még akkor is, ha az sárba tiporja minden jogát.

Aztán jött az az ámokfutás, a korteskedés a Kiskunságban. Minden pénzük ráment a korteshadjáratra, végül hogy vesztettek, az magával vitte az Életképeket is.

És most itt állnak minden nélkül egy gyűlölködő ország közepén.

Félrehúzódtak a Zugligetben, s jó volt ez így nagyon. Sándor leterített egy csergét, azon hevertek el. Júlia ráhajtotta a férje vállára a fejét. Mély levegőt vett. Lehunyta a szemét. Itt most olyan, egészen olyan, mint a szép napokban, amikor rajongtak értük az emberek. Amikor még hittel hihették, hogy előttük az üdvösség útja, amin lángoszlopként vezethetik a népet.

Talán el is szenderedett, mert arra ébredt fel, hogy hűvösen fújnak a szelek, és az erdő betakarja őket árnyékával.

– Mennünk kell, Juliskám… – karolta át Sándor.

Júlia mozdult volna, de azután megragadta a férje kezét, és visszahúzta a pokrócra.

– Gyere, ülj le mellém egy kicsit! Hadd legyünk mi még ketten egyedül! Hadd higgyük azt még egy percig, hogy minden szép és jó. Hogy nagy jövendő áll előttünk.

– Mert az is áll! Meglásd! Arany betűkkel írják majd fel neveinket a nemzet nagy könyvébe – csókolta szájon Júliát a férje.

Későn értek haza, amit nem is nagyon bánt Júlia. Mert az apósa meg az anyósa rendre a tyúkokkal feküdt, nem égették hiába a gyertyát. Úgyhogy Júlia eltervezte, hogy majd együtt vacsorálnak, csak ők kettecskén, és együtt bújnak az ágyba. Azonban a vacsorából nem lett semmi. Legalábbis Júlia képtelen volt enni. Mert a díszesen terített asztal főhelyén, egy porcelántálban ott feküdt a kimeredt bárányfő. Franciásan, fűszerszámokkal gazdagon megrakva.

Jegyzetek

[1] Szendrey Júlia: Nyugalomvágy

[2] Jókai Mór: Írói arcképek, Petőfi

[3] Petőfi Sándor: Feleségek felesége

[4] Petőfi Sándor: A csillagos ég

[5] Petőfi Sándor: A nemzethez

[6] Petőfi Sándor: A királyokhoz

[7] Jókai Mór: Írói arcképek, Petőfi

[8] Jókai Mór: Írói arcképek, Petőfi