A magyar nyelv virtuóza

Rovatunkban helyt adunk olyan írásoknak is, amelyek egy-egy régebbi, szinte elfeledett művet elemeznek, netán jól ismert könyvet helyeznek új megvilágításba. Az alábbiakban Vasi Szabó János egy olyan szerzőt mutat be, aki novelláival jelen volt a magyar fikciós-fantasztikus irodalom (mai értelemben vett) kezdeteinél.

Laczkó Géza 1884-ben született Budán. Neves színésznő – Laczkó Anna – törvénytelen gyermekeként. A kolozsvári piarista gimnáziumban végzett. Az Eötvös Collegium ingyenes ösztöndíjasa, bölcsészdoktorátust, tanári oklevelet szerzett. A proletárdiktatúra igazgatóvá tette, a bukás után nyugdíj nélküli állásvesztésre ítélték. Dolgozott az Est konszern lapjainak, a Nyugat folyóiratnak. 1945 után rehabilitálták, 1948-tól élete végéig a nagyregényen, a Rákóczin dolgozik. Laczkó korán csatlakozott a Nyugat körül kialakuló értelmiségi csoportosuláshoz; elbűvölte a francia szellem, irodalom: Rabelais, Flaubert, Anatole France. Önéletrajzi ihletésű regényei: Noémi fia, Királyhágó, Szent Iván tüze. Fő műve a halála miatt torzóban maradt Rákóczi-eposz. Posztumusz megjelent kötetei: Isten árnyéka a földön, Vörös zászlók alatt.

A kritikusait is lenyűgözte tehetsége, nagy műveltsége, epikus bősége. „… nincsenek ősei, s nagy kérdés, lesznek-e utódai” – írták róla.

Bár a regényformát tekintette mérvadónak, pályája minden állomásán jelen volt a novella is. Ezek alkalmi írások – a korabeli lapok terjedelmi korlátai is szorították –, mégis értékes, cizellált kis remeklések. Kötetbe rendezve először a Kozmosz Fantasztikus Könyvek gondozásában jelentek meg Innen és túl címmel 1981-ben.

A Merlin a kosárban az egyik magyar „ős-fantasynek” is nevezhető. Finom ecsetvonásokkal megfestett kép Artúr – Artus – és a Kerekasztal lovagjainak korából. A főhős a ravasz varázsló, ám Merlin ebben az írásban igencsak emberi oldaláról mutatkozik be, el akarja csavarni a csinos úrhölgy, Aiglentine fejét (ki mellesleg az egyik lovag asszonya). A könnyűvérű hölgy megunja a „vén kecske” koslatását, megszégyeníti a mágust: a várfal közepén hagyja a kosárban, amiben az a légyottra „utazik”.

Merlin furfangos bosszút áll, a városban valamennyi tűz kialszik, s amikor a népharag már elérné a királyi palotát, tudtára adja Artusnak: itt bizony csak akkor lesz meleg, ha Aiglentine beteljesíti ígéretét. Laczkó írhatott volna ebből egy sötét középkori nőelnyomásról szóló történetet, ám nála a bölcs király gyengéd erőszakkal, nem kevés iróniával oldja meg a problémát.

A Pengő és sestertius egyszerű, mai szemmel kicsit lerágott csontnak tűnő novella. Főhőse a szobatudós numizmatikus, ki szokott vendéglőjében, ebéd közben különös, sötét alakra lesz figyelmes. Kíváncsisága szakmai jelleget ölt, midőn az illető különböző történelmi korok magyar pénzeivel próbál fizetni; amik persze vadonatújnak tűnnek (előkerül néhány Kr. e. II. századi, Makkabeus Simontól származó ezüst sékel is). A feketébe öltözött alak persze maga az ördög, mi viszont megismerkedhetünk a régmúlt idők fizetőeszközeinek pontos leírásával.

A Leukopolisz utolsó órái szabályos science fiction! Érzékletesen megírt történet a következő jégkorszak emberiségéről. Élet csak Afrikában lehetséges, két emberfaj osztozik a kontinensen: a kevert fajú narancsszínűek – a zöldellő Szaharában élő magas kultúrájú, „környezetbarát” civilizációt létrehozó pacifista nép –, s a fehér faj utódai, kik a Kalahári dzsungelében építettek ki militarista, technokrata társadalmat. A narancsbőrűek fővárosa Leukopolisz: mintha a mai zöld-mozgalmak eszményi településformáját előlegezné meg a szerző! Ez a békés társadalom sokáig távol tudja tartani harcias déli szomszédját, többi közt egy Maginot-vonalhoz hasonló védművel.

A novella keletkezési ideje letagadhatatlan: a kegyetlen, ám ravasz melanopolisziak túljárnak a kissé elbizakodottá vált északiak eszén, a pusztítás teljes; s az olvasó bizony kihallja az akkor még verhetetlennek tűnő Wehrmacht tankjainak dübörgését.

A Lázadás a Panteonban ötlete is klasszikus sci-fi (Siudmak és Beljajev regényeit megelőzve). A nem túl távoli jövő utópiájában a haldokló nagy emberek – a „lángelmék” – agyvelejét kioperálják, s a biológiai léthez szükséges körülmények biztosításával a Panteon nevű épületben helyezik el, ahol tovább folytatják, immár test nélkül, a munkájukat, felfedezéseiket: az utópia társadalmának javára. Az olvasót kirázza a hideg, ha belegondol: a töretlen tudományos fejlődés érdekében ma is mennyi, az emberi etikával szembe menő dolgot művelhetnek a világ nagy kutatóintézeteinek elzárt világában! Laczkó Géza „agyvelői” nagyon is emberi megoldást választanak: a kollektív öngyilkosságot…

Az üvegemberek a lélektani művek közé tartozik. Kafkai világú írás: a főhős különös, átlátszó, emberszerű külsőt felvett lényeket kezd látni maga körül. Az üvegemberek idővel a mindennapok részeivé válnak, gyűlöli őket, ám nem tud meglenni nélkülük.

Az Akárki János úr a jégkorszakban a kedvenc Laczkó novellám! Érzékletes írás a feltartóztathatatlan eljegesedés következményeitől nyögő Budapestről. A legújabb katasztrófafilmeken edződött olvasó is élvezi a hóborította főváros – akkori nevén Gőzváros –lehetetlen mindennapjainak leírását (érdekes, a jégkorszak mintha csak Európát változtatná összefüggő gleccserfolyammá. Rokona Ilja Ehrenburg A D. A. trösztjének, abban egy zseniális elme bosszúja pusztítja ki az öreg kontinenst). A remek történetnek egy gyenge pontja van, a sablonos befejezés: Akárki János rémálmából felébredve otthon találja magát a meleg, családi fészekben.

Az első emberpár mintha az Akárki János újraírt változata lenne. Itt már az egész földre rászabadítja a jégkorszakot a szerző, ám végigviszi a mesét, nincs feloldozó befejezés: az emberi faj kipusztul, egy fiatal pár kivételével. A férfi úri származású, magyar berepülő pilóta, társa egy olasz cselédlány, kit kétségbeesett keresése során, csodával határos módon a jégtenger közepén zölden maradt, édeni vidéken talál. Laczkó Ádám és Éva-története mentes a pátosztól, s a biblia méretű tragédiáktól: a fiatalok dolgoznak, szeretnek, gyermekeik születnek, s mikor idejük eljő, meghalnak; az emberi faj utódaikban él tovább…

A Hatsopszitu királyné főkancellárja az egyes szám első személyű narráció okán végig izgalmas olvasmány, pedig a történet közepén már sejthető: az arab származású elbeszélő az ősök szépséges vonását öröklő, korán elhunyt öccsének állít örök emléket, mikor évezredek balzsamozási technikáját alkalmazva a halott szegény ifjút Hatsopszitu hajdani, fenséges főkancellárjává változtatja. A tökéletesre sikeredett múmiát egy angolnak adja el, az a British Múzeumba kerül, s a világ a csodájára jár. Az elbeszélő a történet végén nyomorúságos körülmények közt hal meg…

Laczkó Géza fenti novellái a múlt század húszas-harmincas éveiben készültek, áthatja őket a korszellem, ám az összetéveszthetetlen egyedi stílusnak, a lenyűgöző nyelvezetnek hála a ma olvasója is elevennek, élvezetesnek találja a kisprózákat. Miként a nagy pályatárs, Karinthy Frigyes elbeszéléseit is.

Laczkó Géza: Innen és túl. Kozmosz Fantasztikus Könyvek, Budapest, 1981.