Hósimon

Hideg januári reggel virradt a hófedte, erdőszéli hegyoldalra. A zúzmarás ágakon élesen meredeztek a fagy csókolta, apró tüskék. A tegnapi lábnyomokat is rég elfedte az éjjel esett friss hó. A lassan ébredő, halvány rózsaszín napfelkeltében százféle színben tündökölt a kopogósra dermedt világ.

Simon, a kis hóember vidáman ébredt. A nemrég született, gömbölyű „hókupac” büszkén állt a hatalmas, zord öreg fenyő tövében, ahová a három erdészgyerek tegnap alkonyatkor állította. Dióbél szemeivel ámulattal nézett körbe.

Milyen gyönyörű itt! – gondolta. Narancssárga répa orrával boldogan szimatolt a csípős hegyi levegőbe, miközben apró almadarabokból megformált, széles szájával elégedetten mosolygott.

Mellkasán egy gyermektenyérnyi, különféle magokból kirakott szív díszelgett, amely ennyi szépség láttán most egyre hevesebben vert.

Egyszer csak a fején billegő, régi piros fazékra leszállt egy pöttömnyi madárka, majd fázósan megrázta sárgacirmos-fekete tollait. Nagyon gyenge volt szegény, már két napja nem evett. A fagyos erdőben hiába kereste, egy árva magot sem talált.

Ám hirtelen felragyogtak apró gyöngyszemei. Lenézett Simon mosolygó arcára és boldogan fedezte fel a dió szemeket, amelyek melegbarnán dudorodtak ki a kerek arcból. Apró csőrével előbb csak picike, majd nekibátorodva egyre nagyobb darabokat csippentett belőlük.

Ekkor ismét koppant a bádogkalap. Két újabb didergő kismadár érkezett. Félénken nézték csipegető társukat, majd óvatosan átröppentek Simon orrára és boldogan estek neki a sárgarépának. A megtelt begyű kis apróságok a lakoma után vidám csicsergéssel vitték tova a jó hírt a többieknek.

– Csipcsirip, csipcsirip! Gyertek, csak gyertek, jut itt finom falat mindenkinek!

És egyre többen jöttek, csak jöttek...

Órák teltek el így. Lassan bealkonyodott. De a kis Simon csak állt ott rendületlenül. Nem volt már sem szeme, sem orra, sem szája… Kicsiny magszíve is alig dobogott.

Mégis boldog volt.