Vihar tombol, villám csapkod,

légörvények kergetőznek,

eső áztatja a tájat,

kezdetén a morcos ősznek.

 

Egy gólyapár küzd az égen,

sodródnak a vad szelekkel,

nem is tudják, merre járnak,

szívük tele félelemmel.

 

Elveszették csapatukat,

a fergeteg elragadta.

Hogyan találkoznak megint? –

sajnos egyikük sem tudja.

 

Előbb egy erdőbe szállnak,

segítségben reménykedve,

megállítanak egy gerlét,

tanácsáért esdekelve.

 

„Túdom, túdom – búgta egyre,

mégse tudott mit mondani,

legalábbis semmi olyat,

amit most kéne hallani.

 

Másokat is kérdezgettek:

nem beszélt a ravasz róka,

sem a szarvas, sem a medve

nem volt erre kapható ma.

 

De egy bagoly segít nekik,

mert felkelt a hangos szóra,

ásítozva, álmos hangon

hallatszik a mondandója:

 

„Afrika felé kell szállni” –

ez a madár bölcs tanácsa.

(Aztán visszatért aludni,

összkomfortos odújába.)

 

Meghallották ezt a szarkák,

akik a közelben jártak,

megbeszélték, segítenek

az eltévedt gólyapárnak.

 

Közülük a legokosabb,

csatlakozott vezetőnek,

kérte, hogy csak őt kövessék…

búcsút mondtak az erdőnek.

 

„Csak így, csak úgy, csak így, csak úgy” –

ezt hajtogatta a szarka,

elég biztos volt a célban,

az utat pontosan tudta.

 

Dél felé repültek mindig,

gyorsan elérték a tengert,

ám azon már a jó szarka,

bizony, átrepülni nem mert.

 

Élt neki egy jó barátja,

éppen itt a tengerparton,

ő is madár, öreg sirály…

pont fent állt egy hajóroncson.

 

Rábeszélték, elvállta,

átrepült velük a vízen,

mikor Afrikába értek,

megkérték, hogy még segítsen.

 

Tovább kísérte hát őket,

repültek a széllel tova,

kérdezgették: merre lehet

fehér gólyáink otthona?

 

Antilopok, csíkos zebrák,

elefántok, vízilovak,

oroszlánok, na és majmok…

egy se tudta, hol a csapat.

                                               

Végül más gólyákat láttak,

ők mutatták meg az utat –

estére már együtt voltak,

meglett az elveszett csapat.

 

Velük maradt a sirály is,

a jövő tavaszt kivárta,

s együtt repült akkor vissza

vele a sok új barátja.