Mapadápárnyepelvepen
– Épértepetsz-epe mapadápárnyepelvepen?
– Tepermépészepetepesepen.
– Apakkopor mepesépélnépél nepekepem epegy kipicsipit apa mapadaparapakropól?
– Mepelyipik mapadapár épérdepekepelnepe?
– Hmmm... Tapalapán apa szaparkapa.
– Mipiépért épéppepen apa szaparkapa?
– Mepert őpőt mipindipig csapak epelkepergepetipik. Pepedipig opolyapan aparapanyopos.
– Ipigepen, depe apa csipirképékepet epelvipiszipi.
– Jópó, napa. Depe apazépért lepegyepen epegy szaparkapa mepesepe.
– Rendben. A szarkáról fog szólni, de csak így, magyarul mondom, aztán, ha szeretnéd, elmondjuk madárnyelven is.
– Jó lesz!
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű kert, amely telis-tele volt szebbnél szebb fákkal, a fákon meg rengeteg madárral.
Ott lakott a Szarka család is: Szarkáné, Szarka úr és a hat fiókájuk: Pihi, Puhi, Hipi, Hupi, Pipi és Pici. Jókora fészekben laktak, egy hatalmas fenyőfa legtetején. A fiókák még nem tudtak repülni, ezért Szarkáné meg Szarka úr naponta élelmet szállított nekik.
A kert mellett egy családi ház állt, ott is temérdek állat élt: nyúl, kutya, macska, tyúkok, csibék és malacok. Szarkáné észrevette, hogy az udvaron mindig található valamilyen ételmaradék: magok, morzsák, kenyérdarabkák. Így hát rendszeresen odajárt eleségért.
Azonban Pamacs, a kis puli, egy idő után megelégelte Szarkáné beszerzési szokásait, s mihelyt észrevette, hogy közeledik, máris éktelen csaholásba kezdett. Ez eleinte zavarta Szarkánét, de aztán megszokta. Hadd ugasson az a kutya, úgy sem tud megfogni-gondolta magában.
Egy alkalommal azonban Szarkáné nem vette észre, hogy Pamacs mögéje somfordált, s úgy megijedt a hirtelen felhangzó ugatástól,hogy félelmében össze-vissza kezdett röpködni, s nekicsapódott a tornácnak, majd leesett a földre. Ott bukdácsolt előre-hátra, mert a szárnyait nem tudta használni.
Pamacs Szarkáné mellé ballagott.
– Látod mi történik, ha nap mint nap csak a lopáson jár az eszed?
– De én csak a fiókáimat akartam megetetni! És csupán a maradékokat vittem el, sőt, határozottan állíthatjuk, hogy takarítottam!
– Ebben igazad van. Nos, nem bánom, pihenj egy kicsit, remélhetőleg rendbejönnek a szárnyaid.
Erre már Debora, a nyuszi is megjelent.
– Ne féljen, Szarkáné, hazaviszem én. Üljön fel a hátamra!
A szarka nagy nehezen megkapaszkodott a Debora bundájában, aki egészen a nagy fenyőfáig ugrándozott vele.
– Itt leteszem. Ha majd jobban érzi magát, próbáljon meg repülni!
Ekkor érkezett Szarka úr a helyszínre, s kétségbeesetten szökdécselt:
– Jaj,jaj, mi lesz velünk, jaj, jaj!
– Semmi nem lesz, mert jól vagyok, ne jajveszékelj itt nekem!
Szarkáné egy kis idő múlva felrepült a fészekbe, Pihi, Puhi, Hipi, Hupi, Pipi és Pici mellé, akik víg csivitteléssel köszöntötték.
Pamacs többé nem ugatta meg Szarkánét, Debora pedig fülhegyezéssel köszöntötte. Megértették, hogy ő tartja rendben az udvarukat.
A fiókák felcseperedtek, és még most is boldogan élnek, ha el nem repültek valamerre.
– Epez vopolt apa szaparkapa mepesepe. Tepetszepett?
– Napagyopon! Hopolnapap apa bapaglyopokropól mepesépélj!
