Delibláti próféciák

Sárkányokként szétterülő, óriási porfelhők lebegtek a falu egén.

Hatalmas portestük végigsúrolta a háztetőket, pikkelyeik beleakadtak a cserepekbe, s azok lepotyogtak, ripityára törtek. Ám vezérük, a fekete sárkány hasát felszakította a templom fémkeresztje, és olyan sűrű, sötétbarna por ömlött alá a gyomrából, hogy betemette az egész templomtornyot. Még a harang nyelvét is megkötötte, csak tompa harangszó úszott a porfelhőben, erőtlen visszhangú.

„Az egész falut elnyeli a sárkány, ezt mondja most minden agyalágyult” – dörmögte nagyanyám. Fekete kendőjével eltakarta a száját, úgy állt ki a tornácra, hogy nézze az égi sárkányviadalt. Dömével az ablakból lestük a viharfelhők vonulását s a porördögök incselkedését. Minduntalan az utcát figyeltük, mit hoz és mit visz a szél, vártuk, hogy begördüljön szerünkbe egy igazi ördögszekér, s nagyanyám figyelmetlenségét kihasználva kisurranjunk, utána eredjünk, hátha kincshez vezet, vagy a pokol tornácos vaskapujához. Gondolatainknak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, hisz amint csattant az ég, menten inunkba szállt a bátorságunk, egyikünk sem mert volna megküzdeni a hatalmas viharsárkányokkal; ám kuncogtunk is, hisz tudtuk, hogy azok csak nagyanyánk mesekönyvében laknak, lapjait csak belülről égetik, ezzel szemben istennyilát már láttunk fába sújtani, sudár fát pedig szénné égni.

Sejtettem, hogy most min gondolkodik nagyanyám, és miért tartja tökkelütöttek gyülekezetének a falu sokfajú népét. Abban hitt, hogy a szélorkán felkavarta a delibláti sivatag halotti porát, és most elfújja valahová messzire, azokra a tájakra, ahol megszűnik a fájdalom. Titokban talán megnyugvást érzett, hogy nagyapám halotti porát is elsodorja azokra a messzi vidékekre, melyeket sosem érhetünk el, sem gyalogosan, sem lovon.

Ha nem is ördögszekér, hanem egy cigánygyermek bukfencezett végig az utcánkon, botladozva futott a purdé, fejvesztve menedéket keresett, vagy ekhós szekeres társait. Fölötte cikázott az istennyila, idáig látszott, hogy a torkában dobog süldőszíve.

„Hiába futsz, purdéja, úgyis utolér a sárkány, kiszopja csontjaid velejét is!” – kiáltotta utána nagyanyám, és jóízűen nevetett a kis pária szerencsétlenségén.

Ismerős, vénasszonyos kacagásából kibontakozott egy sötét árnyalatú, sátáni kacaj. Abban a pillanatban fekete kendője mintha rátekeredett volna az egész testére, s csak az orra lógott ki ebből a feketeségből, mint a vasorrú bábáé. Kisvártatva e fekete múmia fátylai alól nagyanyám hajadonarca nézett velem farkasszemet, mintha leplei alatt évtizedeket fiatalodott volna. Szakadatlanul villámlott, és az egész szobában visszahangzott az a furcsa sátáni kacaj, és az egész szobát kivilágította nagyanyám lányos tündérarca. Félrelöktem szegény Dömét, olyannyira megrémültem, és futásnak eredtem, egyenesen az utcára. Nagyanyám még utánam kiáltott, hogy mi ütött belém, hová a fészkes fenébe rohanok, de e szavakat a jelenésnek tulajdonítottam, így hát szedtem a lábamat, tüdőre szívtam a poros levegőt, és jobb híján a cigánygyermek után loholtam; ha szerencsém van, utolérem, és lesz kivel osztoznom szörnyű félelmemen. Már elhagytam a Populék portáját, és jobbra fordultam, zsákutcába, itt istenbizony utolérem a kis mocskost. Meglepetésemre a cigánygyermeket sehol sem találtam, mintha elnyelte volna a fekete föld, vagy porrá fújta szét az orkán. Földbe gyökerezett a lábam, úgy éreztem, mintha körülöttem mérföldekre kiürült volna a vidék, és gazdátlan faként vagy villámcsalétek templomtoronyként egymagamban állok a puszta közepén.

Rémületem szent pillanatában észrevettem, hogy egy csűr mellett áll, félszegen, és azt hihette, hogy üldözöm – s mindez igaznak is bizonyult –, így hát fogta magát, és a kertek alján továbbiramlott a rét irányába. Sugallatra, vagy azért mert úgy hittem, hogy a villám engem is üldöz, átmásztam a kerítésen, és kergettem, mint egy pandúrdetektív. Fittyet hánytam már a viharsárkányokra s isten zúgó nyilaira. A cigánygyermeket elnyelte a napsárga kukoricás, ámde gyorsnak teremtett az Isten, nem tévesztettem szem elől, hisz hallottam a szárak suhogását. Rohant, rohant, mígnem egy akácos szélére értünk. Akkor megállt, és szembefordult velem. Mosolygott, amolyan agyalágyult mosollyal, ahogyan nagyanyám mondaná, és repesett az örömtől. Nem értettem, hogyan válhattam pandúrból egyszerre bohóccá, ám hamarosan megértettem, hisz hónom alá nyúlt, felemelt, s vitt is magával egy hórihorgas cigány az ekhós szekeres táborhelyükre. Szénfekete hajú, varkocsos, piszkos inges férfiú ragadott el, érthetetlen nyelven szólt hozzám, úgy hittem, hogy gombóc akadt meg a torkán, és képtelen rendesen megformálni a szavakat. Énekelve beszélt, én meg rúgkapáltam, és megharaptam a kezét, furcsa íze volt, mint a perzselt disznónak. Ő csak nevetett. Féltem, hisz tudtam, hogy a rühesek gyermekeket rabolnak, és elhajtják az Adriára, ahol jó pénzért nyélbe ütik a bőrüket. Onnan pedig egy rozoga hajón oda viszik őket, ahonnan képeslapot sem lehet hazaküldeni.

„Pss!” – szólt rám az őscigány, majd belehajított egy ekhós szekérbe, és máris eltűntem az asszonyok tarka rakott szoknyáinak örvényében, kaleidoszkópban sem láttam annyi kacér színt és árnyalatot, mint azok sűrűjében. Rubintszirmú rózsák, lila és zöld indák kápráztatták szememet, minden villámlásra kigyúltak, akár a lampionok, s már azt hittem, örökre ebben az álomvilágban maradok. Vihogtak, fogdostak, csípték a fenekemet, és azt mondogatták, hogy „túró eladó!”, „túrót vegyen, naccsága!” Tiltakoztam, erélyesen paskoltam a lábukat, de csak kinevettek, csipdesték az orcámat, „fehír a purgyé, mint az orda!”, és az egyik javaslatára odaadtak a „dajnak”. Matrónájuk a szekér fenekében csücsült, szótlanul, akár egy kövér bálványszobor. Szemére vastag hályog képződött, vaknak véltem, mégis úgy éreztem, hogy a vesémbe lát. Püffedt kezébe vett, hatalmas ölébe ültetett, és szaglászni kezdett. Ezernyi ráncba rendeződött az arca, amint szimatolta a fülem s az ágyékom tájékát, majd rémülten felriadt:

„Haláltól bűzlik a cigno csávó. Hívok neked zoralo angyelot, hogy vigyázzon reád!” – mondta, s reszkettem, mint a kocsonya, mert ki tudja, mitévők lesznek velem, lehet, hogy megfőznek vacsorára, vagy arra kényszerítenek, hogy feleségül vegyek egy málészájú, pisis csajt. Szentenciája után a többiek hozzám sem akartak nyúlni, nehogy megfertőzzem őket halállal. Kint már az utolsókat dörögte, kezdett elülni a vihar, és abban reménykedtem, hogy kiszabadulhatok.

„Lubnyik! Vigyétek el a fehír orda úrfit Phuro Benghez. Vigyétek el, mer látnia kell, mer nagy időkbe keveredik a fehír úrfi. Jobb, ha tromako lesz, meg kell kapja tőle a jilot.”

Jajgattak a cigány fehérnépek, egyikük sem akart Phuro Benghez kísérni, hát visszahívták – jobban mondva visszakönyörögték – a szénfekete hajú, hórihorgas férfit, elkiabálták neki, hogy kihez kell vinnie. Vonakodott, szívta a fogát, a legfiatalabb csaj még a csicsét is elővette, lilás bimbóudvarából kimeredő, szivacsos bimbóját már rágta csecsemőszáj, és azzal kecsegtette, hogy kedvére fogdoshatja, csak vállalja a félelmetes küldetést.

„Még korno[1]!”

A disznóízű nagyot köpött, párszor káromkodott, majd felnyalábolt, mint egy krumpliszsákot, és magával vitt – lehet, hogy a csicsre fájt a foga.

A delibláti sivatag irányába indultunk, s nem értettem, hogy miért pont oda visznek, hisz a halottakat felkavarta a szél, a levegő emlékektől sűrű, könnyen meg lehet fulladni. Vihar idején különben sem érdemes bemerészkedni a sivatagba, mert sokan elvesztek vándordűnéi között. Amikor a pásztorok sátoros ünnepekkor bejönnek a faluba, olykor mesélnek az égben szálló lúdvércekről s egyéb kísértetharamiákról, de a legszebben Gyula apó mesélt, miközben pödörte bajszát, és rögtön lángra gyúlt a mesélőkedve, ha lopva pálinkát vittünk neki, mikor nagyanyám éppen a tyúkkopasztással bíbelődött a konyhában. A pálinka tüze felperzselte képzelőerejét, csak úgy ömlött belőle a szó, és olyan szépen mesélt, hogy órákig elhallgattuk volna szalonnaízű, barackpálinka zamatú szavait. Eszembe jutott, mit mesélt a nagy delibláti viharokról, amikor a fürge forgószelek magas oszlopokat emelnek a porból, és felkavarják a sivatag homokját. Ha becsukom a szemem, most is hallom a hangját, amint elregéli, hogy „tölcsérszerű örvények keletkeztek, melyek karcsú tornyokká nyúltak, a por erődje, ezernyi karcsú toronyváros épült a sivatag fölött, s az öreg pásztorok ilyenkor azt mondták, hogy a láthatatlan égi városra fújta a szél a homokszemeket, melyek láthatóvá, kifürkészhetővé tették az égbe épített világot, ám mindez nem látszik sokáig, az ég néha megmutatja kincseit, és nagy ritkán leereszti a szivárványhidat, ám azon csak azok tudnak fellovagolni, akinek lelke könnyűvé lesz, mint egy porszem, s a szél felkapja, az égbe ragadja, akár egy ráró.”

Lehet, hogy az őscigány elcsípi a szivárvány szélét, felmászik rajta az égi porvárosba, és otthagy engem a láthatatlan világban. Nos, azt nem bántam volna, sőt, örültem volna, hogy megszabadulok a földi sártól, mely úgy nyomott, mint leveleket a bronznehezék. Már bent jártunk a sivatag közepén, körülöttünk izegtek a dűnék, és csalódnom kellett, hisz az őscigány sehol sem találta meg a szívárványhidat. Ám észrevettem, hogy egy hatalmas barkán szélárnyékában egy  ember ül, törökülésben. Alighanem az a bizonyos Phuro Beng lehetett. Az őscigány lesütötte a szemét, nem akart, vagy talán nem mert Phuro Beng szemébe nézni. Letett, és noszogatott, hogy egyedül menjek tovább. Phuro Beng szikkadt, szálkás cigány vénembernek látszott, hófehér haja öregistenesen keretezte az arcát, szakállát befonta és a vállán hátravetette. Nem féltem tőle, hisz aszott aggastyánoktól mi félnivalóm lehetne, annál inkább féltem a szénfekete hajú őscigánytól, aki arra ügyelt, hogy el ne fussak Phuro Beng elől. Megálltam előtte, és noha nyitva tartotta a szemét, nem engem vizslatott, hanem valahová a távolba révedt. Hirtelen szólalt meg, mint a halál.

„Behunyom a szememet, hogy végre lássalak is, ordás úrfi.”

Csukott szemmel, szótlanul gondolkodott, majd az övéről leakasztott egy kést. Ösztönösen hátranéztem az őscigányra, ám nekünk hátat fordított, mintha nem különösebben érdekelné, hogy kettőnk között mi történik. Azt hittem, hogy végem van, íme, megnyúznak a cigányok, és agyoncifrált csizmát csinálnak belőlem, vagy szíjat hasítanak a hátamból, pedig a gyermeki bőr nem lehet oly tartós és szívós, mint a felnőtteké, hisz még nem cserzette ki az idő sava. Könyörögni nem támadt kedvem, olyan súlytalanná kezdtem válni, mint a körülöttünk kavargó porszemek. Phuro Beng megemelte a kését, az égbe nézett, és felkiáltott.

„Beng khijel a lime! Ável a ágor!”[2]

Nem értettem cigányul, és furcsa módon mégis értettem, hogy mit mond. Kését beledöfte a mellkasába, és iszonyú erővel elkezdte kettéhasítani a mellcsontját. Úgy megijedtem, hogy bepisiltem, csorgott alá lábszáramon a meleg húgy, közben örvendtem, hogy mégsem belém vágta a kést. Serényen dolgozott, iszonyú erővel, melyet nem néztem volna ki vékony karjából; és a legfurcsább az volt, hogy míg az öncsonkítást végezte, egyetlen csepp vér sem folyt ki belőle. Végül elhajította a kést, farkasszemet nézett velem, belenyúlt a sebébe, megfogta a bordáit, és kitárta őket, akár egy szárnyasoltárt.

Véráztatta rózsafejek hullottak ki belőle, és őszi avarillat áradt a belsejéből, lehullt falevelek szaga, meg némi ibolyabűz. Nem is értettem, hogyan férhet ennyi minden egy ilyen aszott cigány vénemberbe. Az égbe nézett, és folyamatosan azt kiáltotta, hogy „Beng khijel a lime! Ável a ágor!”

Rettenetemet fokozta, hogy szörnyű öngyilkossága ellenére sem vitte el a halál.

Egyszer csak megfogta a kezemet, és magához rántott.

„Tromako jilo, tromako jilo, úrfi!”[3]

A másik kezével benyúlt a mellkasába, matatott bent egy keveset, majd kitépte mákfekete szívét, és a markomba tette.

„Tromako jilo, tromako jilo, úrfi!”

Kitátotta a száját, és jelezte, hogy egyem meg. Vonakodtam, de akkor még erélyesebben noszogatott, és beláttam, hogy különben nem szabadulhatnék meg tőle. Még dobogott a mákfekete szíve, és amikor beleharaptam, ficánkolt, mint egy halacska. Ám könnyű, omlós volt, mint a madártej gombóca, és mákízű. Megettem, lenyeltem, ő meg elégedetten bólintott, hogy abszolváltam a vizsgáját.

Azon nyomban hátrahanyatlott, és testét pillanatok alatt porrá bomlasztotta a szél, belesimította a barkán oldalába, mely gyorsan továbbvándorolt, és eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Az őscigány torkon ragadott, és rossz magyarsággal megfenyegetett:

„Házámehecc ordaképű! De há errő ejár a szád, fojtlak meg a brantos naccságáddal együtt.”

Bepisiltem, megettem egy cigány szívét, és torkon ragadott a másik, mit mondhattam, bólogattam, hisz bármit megtennék, csak jussak haza, ígérem nagyanyám minden aranyglóriás szentjének, hogy többé sosem kóborlok el Döme mellől, és örökké csak az ablakból lesem majd a viharsárkányok vonulását. Az őscigány a kukoricásig kísért, majd seggbe rúgott, és a falu felé hajtott.

„Arra ne!”

Amikor nagyanyám színe elé kerültem, villámgyorsan döntött, ideje sem maradt felháborodni, egyenesen a szíjért ment, hogy jól elverjen. Miközben a fenekemet ütötte, folyamatosan mondta, ezerszeres ismétléssel:

„Pisis nadrággal, feketevéres szájjal jöttél haza, nem tudom, hol voltál, miféle disznóvért ittál, hát nesze neked, véres seggel kelsz fel innen, hogy eszedbe ne jusson többé kirohanni a zivatarba, hálátlan kölyke, ördög rusnya fattya!”

Döme kárörvendően nevetett, ám egy pofont neki is felszolgáltak, hogy hallgasson, és sírva elballagott. Álltam a sarat, állam az ütéseket, bátorságot adott Phuro Beng szíve, ám sejtettem, ennél jóval zordabb és mostohább időkre kell tartogatnom az igazi erejét.

[1] kemény

[2] „Az Ördög szarik a világra! Jön a vég!”

[3] „Bátor szív, bátor szív, úrfi!”