Pessoa-parafrázisok

Képzőművészet és költészet, fotográfia és elektrográfia, de sorolhatnánk. Itt sokszoros összecsengések és összefüggések sora látható. Tematikus önvallomások metamorfózisa. Több, mint 30 alkotó kinyilatkozása egy Pessoa vers hívó-szavára: Ablakként szobádban…

Lisszaboni árny-alak ablakok, A kétségek könyvének kényszeresen nyikorgó, fájdalom-ablakai, amott sóhajtó üvegcserép-karcolatok: ki-, be- és áttekintés-fragmentumok – e szavakra ébredt a leíró hajnalban, egy flexibilis-plasztikus falú, képlékeny szoba ablaka alatt kuporogva, vattafelhő-zubbonyba csavarva. Az ablakot hirtelen kitárta és kisvártatva már egy magába szippantó alagút végeláthatatlan távlata felé futott, váltakozó intenzitással (fény-objekt módjára vibrálva) futott, futott és futott… Majd megállt – és (itt, most!) fellélegzett:

Ablakok a fejben, a belső szobák sokaságában, ablakok, melyek a megfejtések számára elérhetetlen terekbe nyílnak, tárulnak-záródnak, katt, katt, nyi-korg, csatt…

Igen, itt teremnek, tárulnak a különféle átjárások, és önjáróan révedeznek a Pessoa-passzusok. Íme, egy idő-tér kísérleti absztrakt-tan: ablak nyílik az ablak ablakában alakuló ablakban… És a transz-lelkű költő szavai az óceán felől fuvallat-szeletekben érkeznek: sötét a szobád, akár az akna, a mélyben higany-színű pisztoly fénye pislog… A hullámzó falakon hideg lobog… Álvaro de Campos: Passagem das Horas…

Az egyének szobájában, ahol senki se tudja, hogy kicsoda is valójában, ott sisteregnek az üveg-törmelékek, a részecskék misztériumokkal motyognak, a titkokkal, ami a kövek és lételemek alatti dolgokban lakik… A titkok persze a halállal is susmorognak, ami, aki nedvességet csempész a falakba és ezüst hajszálereket a tükörképek foncsorozott pillanataiba…

Repedések illatából, képszerkezetek, installált érzületek szubjektumaiból ritmikusan táruló, egymás arcába, száj-barlangjába ájuló ablakok: keret-sokszorozott, kenet-teljesen felkent, kérgesen kenetlen és kerettelen ablakok, ablakok, ok-ok-ok…

Sokezer éve senki sem tudja pontosan, hogy ki álmodik kit!? Kit, kitt, katt-kitt…

Miképpen a költő (itt éppen Fernando António Nogueira Pessoa) személyiség-sokszorozódásai, ötszörös-nyolcszoros megnyílásai-rejtőzései folyamatosan alakulnak, a művész-individuumok, a többnyire metaforikus és metamorfikus műveket megálmodó, teremtő, felmutató, újra és újra-értelmező alkotók is hasonlóan nyilatkoznak meg.

Akár szubjektív-repetitív módokon, akár technikai dupla-tripla csavarokkal vagy műfaji átjárásokkal, kölcsönhatás-feloldásokkal operálva, a lényeg, hogy az átfordulások és visszaájulások mágiája közben önmagukkal (vagy éppen egyik alteregójukkal), sorozataikkal, öröm-fragmentumaikkal találkozva megéljék a folyamat, a változó, és az Örök szellemi örökségeit!

E-a-o-i-a! – !a-i-o-a-E – Metanoia!

A nagy szfinx hasonmása (hason meditálva) egy galéria szövet-tereiben álmodik.

Írok – és megjelennek áttetsző kezem mögött a beszélő bodobácsok, összeragadva, ellentétes erőkkel haladva a felszakadt test járataiban… Minden elsötétült. Az időcsapda mátrix-csapdába zuhant…

Hallom belülről nevetni a szfinxet, tollam percegése a hangja.

Átkel a papíron, és én nem is láthatom a hatalmas kezet,

amely mindent, ami utánam maradt, a sötét pince sarkába söpör.

Az éjszaka hologramként baljós képsorokat vetít repedezett szoba-falamra. Kheopsz fáraó kettős temetése zajlik, egykoron aranyban, áradatban, és most bennem: csupaszon, vérpalásttal letakarva!

Rituálisan lassított táncok suhogása a fejben.

Egy barlangban archaikus aktok mocorognak, pszichikus Vitus-táncokat is látok…

Idő-rés ismeretlen corpusa ráng, megcsúszik, lecsupaszodik…

A messzeség kifordul magából…

A szoba csöndjének különös csörgődobja és hermetikus ütve-fúrója egyszerre szól!

A falak most belső felhők.

Zrí-zá-zunga, opus-humusz, eposz, mítosz, homunculus!

Az agyfal hártyás ablakán át, az áttetsző homlok ablakán át, a retinák szűkülő-táguló zoom-ablakán át, a távcső-ablakrés sugarán át, a bezúzott vagy átlőtt üveg stigmáján át, át-át átvilágítható emlékeken, elméken és elméleteken át: áradnak ki-be a valótlan valóságok, s ott: az éber álmok szimultán énekei = sajátos rezgései zöngik át a képterek képletes (matérikus és éteri) élet-tereit…

Epéd eped alá-fölé, test-levesben halál a lé,

Maya mája átszúrt fátyol, líra lépe létet gyászol…

Asztrális kezek (vakító fény-fehérek) nyitják a titkos ablakokat:

egy-egy ablak ablakának (meta-lakának) ablakában él egy ablak, melyben absztrakt formulák nyílnak az ablakon túli abszurd alakok érzékelés-ablakai felé:

és igen, olykor megnyílhatnak a nagyon belső és a túlon-túli Érzékelések Képzelet-ablakai is, kitárható, alakítható visszacsatolásban, sajátos átiratokban (a sokaságban), de leginkább: mindegyik (páratlan-társas) önmagában…

A kiállítás képei megtekinthetők ITT.