„Magam körül, hazugság nélkül”

Csinszka, a múzsa, a költő, a festő. Csinszka, aki idén (június hetedikén) százharminc éve született, és kilencven éve (október huszonnegyedikén) halt meg. Csinszka, akiről mindenkinek Ady jut eszébe, aztán Babits, aztán Márffy, de sohasem ő. Csinszka, akinek megértéséhez sokan a pszichológia tankönyvek személyiség-lélektannal foglalkozó fejezeteire lapoznak. Csinszka, aki örülne ennek, mert önmagát hasonlóan vizsgálhatta. Csinszka, aki volt már kurva, aszexuális, tehetségtelen, apakomplexusos, egyszerűen buta, de polihisztor is.

Csinszka, aki 1910-ben, a tükörben egy kicsi, de arányos, vékony szőke lányt látott, akinek lába harmincnégyes, az orra kicsi, keskeny, fitos – ami szerinte nem szép –, a szeme alá pedig nagy, sötét karikákat vont az élet. Csinszka, aki szemét könnyesnek látta, zavarosnak, néha vadnak és sokszor szomorúnak, mert szerinte csak sírni tanították.

Csinszka tizenhat éves önleírása Nagybaczoni Molnár Ferenc „Sorsom kiktől örököltem?” – Boncza Berta (Csinszka) származása, rokonsága és személyisége című, 2024-ben megjelent könyvének mellékletéből, azon belül is a Tabéry Gézának írott levelek részleteiből való.

Nagybaczoni Molnár Ferenc viszont, sokakkal ellentétben nem arra keresi a választ, hogy miért csak sírni tanították Csinszkát (aki nem mellesleg távoli rokona), hanem arra, hogy kik azok, akik sírni tanították. Kik azok, akiknek arca egynéhány vonását megörökölte?

A szerző alapos kutatómunkát végzett, adatgyűjtése és rendszerezése eredményeként megírta Boncza Berta családtörténetét, célja pedig az elterjedt tévhitek, téveszmék eloszlatása volt. Indoklását rögtön a Bevezetésben olvashatjuk:

„A fennmaradó csekélyebb számú, célirányosan eredeti, illetve kellő pontossággal levont következtetésekre épülő írásoknál azonban nem fordítottak gondot az érdekes személyiségű leány (majd asszony) távolabbi elődeinek és rokonságának feltárására, így azok tényszerű számbavételére sem kerülhetett sor. Közelebbi családtagjait illetően pedig elegendőnek vélték a saját életrajzából szemezgetett elemeket munkáikba átemelni vagy feldolgozni, akképpen, hogy ezek nem kis hányada a Boncza Berta és hozzátartozói eleve téves emlékein, a téves emlékekhez illesztett öntevékeny kiegészítésein, valamint az ily omlatag fundamentumokra épülő hibás levezetéseiken nyugodott.”

Csinszka „téves emlékeit” családtörténeti feljegyzéseiben igyekezett megörökíteni. Céljáról így írt 1933 augusztusában: „Föléget a mások és a magam hazudozása az életért, a napi békességért. Benne vagyok és nem tudok fölébe kerülni, de fojtogat a láz; valahogy mégis igazzá válni. Gondolom ez a láz kényszerít az írásra is. Beszélni végre szabadon, a betűk védelmén keresztül, átadni súlyát annak, amit láttam magamban és magam körül, hazugság nélkül.”

Boncza és Nagybaczoni célja tehát azonos: a múlt feltárása, elkerülve minden hazugságot, minden mendemondát. A szerző mégis tévesnek nevezi azokat az emlékeket, amiket azonos céllal örökítettek meg. De vajon nevezhetjük-e tévesnek mások emlékeit? Mi a biztosíték arra, hogy az általunk szerzett információk igazabbak annál, amit mások, más célból, máshonnan szereztek?

Az író nemcsak Csinszka emlékeit nevezi tévesnek, hanem éles kritikával illeti a róla írókat is: „Amikor megtörténhet, hogy adott szerzők nem azt vetik papírra, ami egy tényből, eseményből, jelenségből, körülményből, vagy összefüggésből effektíve következne – és hát, a tényeknek vagy körülményeknek mondottak vidékén sincs azért minden rendben –, hanem amit képzeletükön átfuttatva ezekből látni szeretnének. (…) Ez főként rövidebb írásokra, sajtócikkekre, kezdetlegesebb esszéirodalomra érvényes, ám beleütközhetünk »népszerű«, termékeny »írók« nagyobb lélegzetű műveiben is. Egynémely nívósabb, ezen kontingenshez nem tartozó ismeretterjesztő vagy szakmunkák azonban – erényeik mellett – mintha nagyobb teret engednének az eléggé hézagos tartalmú és hitelességű sajtóinformációknak, mi több, ezekkel hasonlítható szóbeli közléseknek, semmint az eredeti dokumentumokat, illetőleg a szavahihetőség figyelembevétele megengedné.”

Nagybaczoni fáradhatatlan munkával foltozta be a Désfalvi Boncza, a Szőkefalvi Nagy, a Törökfalvi Török és a Kisbaczoni Benedek család leszármazási rajzának hiányait, rengeteg eddig nem teljesen ismert élettörténetet mutat be (például Boncza Miklós, ifj. Török Károly), de lehet, jobban tette volna, ha írása forrásaként ő is csak a „megkérdőjelezhetetlennek” mondott tényekre hagyatkozik, ahogy azt másoktól elvárja.

Ezzel szemben ő is rálép a szubjektív ítéletalkotás útjára, méghozzá – az alábbiak szerint – tudatosan: „A nemcsak rideg adatokat tartalmazó kötetet, mely nagyrészt ez ideig ismeretlen területet jár be, végigkíséri – megint csak a teljességre törekvés jegyében – a sokaknak álmatlan éjszakákat okozó szellemi harceszköz: a véleményezés.”

Sajnálatos, hogy egy kitartó kutató sokszor erősen megkérdőjelezhető megjegyzésekkel, véleményezésekkel tarkítja „hiteles, sokrétű ismeretanyagát”, például Bertáról:

„Ha vágyott, úgy vágyhatott a testiségre, hogy olyan nagyon nem kívánta. De ha már mások így tettek – írók, művészek és a többiek –, úgy neki is kijárt. Ezért időnként megrendülő angyaliságában villanhatott fel benne, hogy netán mégis igazodnia kéne ehhez.”

„Ehhez még hozzátehető, miszerint az egész helyzetet (strand, mosolyra fakasztott fürdőruhás társaság, fényképész – ott és akkor Márffy is?) nyilvánvalóan a háta közepére sem kívánta. Nem is passzolt hozzá egy olyasféle strandenteriőr.”

Vagy éppen Tanner Ilonáról: „Babits lehetett – volt is? – szerelmes Bertába, miközben Boncza Berta soha nem volt, nem is lehetett szerelmes Babits Mihályba. Azon meg, hogy nem találta szépnek Bertát, mint ez egyszer-másszor olvasható – maga is utal effélére –, elnézve Babitsné Tanner Ilona fényképeit, hosszan vidulhatnánk.”

Nagybaczoni Molnár Ferenc munkája ezek ellenére valóban hiánypótló, elolvasva sok új történelmi szereplővel, hiteles történettel találkozhatunk, és végre részletesen kibontva láthatjuk egy család eddig zavaros történetének szálait. A Boncza Berta személyiségéről szóló fejezetek pedig még sokszínűbbé teszik a róla kialakult képet, tovább gazdagítva a Csinszka-irodalmat.

Nagybaczoni Molnár Ferenc: „Sorsom kiktől örököltem?” – Boncza Berta (Csinszka) származása, rokonsága és személyisége. Ad Librum, 2024, Budapest.