Az elcsent ünnep 

Az ünnep franciául: la fête. Franciaország nemzeti ünnepe: fête nationale de la France. Ami ugyebár a francia forradalomban (1789) a Bastille elfoglalásának napja, tehát július 14. 
Egyszer a helyszínen ünnepelhettem meg. Mint a Fiatal Írók József Attila Köre tagja (még így hívták, s az alapítók közt voltam 1973-ban), megpályáztam egy nyári egyetemi nyelvkurzust 1979-ben. A grenoble-i campuson tölthettem el egy hónapot. Egyik tanárunk javasolta, hogy kóstoljunk bele vidéken, egy kis faluban, miként ülik meg a franciák az ünnepüket. A Vercors hegység lankáin egy hétvégi háza volt, meghívott bennünket. Csoportunkban volt amerikai egyetemista, cseh mérnök, idősebb osztrák hölgy (mint történelmi „mostohatestvérnek”, nekem többször szinte áhítattal emlegette a Monarchia áldásos viszonyait), két szertelen szír pilóta, akiket kellő nyelvi alapozás után Mirage vadászgépekre képeztek volna ki, és még más nációk…
A délelőttre kirándulást terveztünk a hegység egyik fennsíkjára. Nekem felötlött, hogy a német megszállás alatt a francia maquis-k, az ellenállók csoportjainak menedéke volt ez a magas csúcsokkal teletűzdelt hegység. Az író Vercors erről vette a nevét, bár még jóval a német bevonulás előtt. Egyébként atyja magyar bevándorlóként érkezett a XIX. század végén Franciaországba. Aztán az író sarj megalapította az ellenállás könyvkiadóját, a Les Éditions de Minuit-t.
Haladtunk felfelé a verőfényben, jómagam hajadonfőtt, mert a nyárban nem is volt nálam sapka. Sejtettem, hogy nem lesz jó vége, mert nem bírtam a napot, a strandon is mindig árnyékba húzódtam. Amikor alkonyat előtt lefelé ereszkedtünk, már lüktetett a fejem. Lent, a parányi faluban már majd szétrepedt a fájdalomtól, rázott a hideg, ezért a többiek a vendéglátónk háza helyett a busz hátsó, egymás melletti üléseire fektettek, minden fellelhető pulóvert és más felesleges ruhadarabot rám terítettek, de így is egész testemben rázkódtam. Estefelé fesztiválozó hangulat és zenebona támadt a faluban, petárdák durrantak, pezsgősüvegek pukkantak, tánc és vigasság hatalmasodott el – amennyire mindezt a lázálom töredékeiből érzékelhettem.
Talán másnap délre lett újra emberi formám. Ilyen ünnepben is ritkán van része bárkinek, különösen ha a másét éli át. Pontosabban nem éli, átszenvedi. Ráadásul a nagy alkalom előttem foszlott szét… Ha az a napszúrás nem taglóz le, az est fénypontján, a nemzetközi kompániának előadhattam volna egy rögtönzést. Talán kissé szálkás franciasággal szót kérni: „Hölgyeim és uraim, dehogy a franciáké ez a nap, a július 14. S ha már Franciahonban vagyunk, hát éljünk a szállóigékkel: XIV. Lajos (állítólag) ezt mondta: L’état – c’est moi! (Az állam én vagyok!) S itt kihúztam volna magam: „La fête – c’est moi! (Az ünnep én vagyok!) Ha még nem tudták volna ugyanis, 1944. július 14-én születtem. Tehát a franciák nem is sejtik, hogy kit ünnepelnek. A nagy önfeledt fesztiválozás igazából nekem (is) jár.” Abba nem merültem volna el, hogy azon a bizonyos napon egy németektől megszállt országban, szülővárosom, Győr ipartelepeit jókora szövetséges bombatámadás érte. S az égi áldatlanságból a lakóházaknak is jutott, sőt, a korabeli sajtó szerint a ma is álló, tornyos városháza is megsérült. Jómagam a kórházban, ahol világra jöttem, nyilván nem a legnyugodtabb körülmények közt aludtam az újszülöttek önfeledt álmát. Anyám aztán végképp nem.
Persze a tréfával is csínján kell bánni. Dehogy akartam volna elcsenni a nemzeti ünnepet, meg a gloire-t, egy nagy nemzet dicsőségét, érdemeit. Hiszen egy magyar költő már a forradalom évében azt írta versében: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”
Szóval, az ünnep Franciaországé, elsőbbség ott, de két poén azért itt.
Laza meghajlás – általános meghökkenés, talán itt-ott nevetés, taps. Mármint ha…, ha akkor nem a busz hátsó fertályában fetrengek félig önkívületben.
Az alkalom már biztosan nem tér vissza, de azért az ünnep kettősségének (és sok tízmilliós közönségének) egyszemélyi tudata töretlen. Mondhatnám: a legolcsóbb egyéni dicsőség.