---

Farkas Wellmann Éva

Hol van helyünk

 

A nagyszülők, a nagyszülők

kimértek, biztonságosak,

világot álmodnak mögénk,

elénk utat, többsávosat,

 

és dédelgetnek, mintha csak

lehetne így, lehetne majd,

nem lennénk kivetett adó,

törvényerővel mit behajt

 

valami szikár, satnya kéz,

s lehetnének mindig velünk,

igazítani azt, mi rossz,

kitalálni, hol van helyünk.

 

És elhallgatnak ezt-amazt,

foldozgatják, mi meglyukad,

de nincs menekvés, megkapod,

reád varrják a múltjukat,

 

ha már a díszlet is tiéd,

hogyan lehetnél tiszta lap,

csak bármi: hős, ember, király.

Valaki legszebb álma vagy.

 

---

Usier Tamara

Reinkarnáció

 

Minden érzékszervem valaki

más tapasztalásait viseli.

 

A földet tapintom, száraz és durva,

mint az elefántok bőre.

Tenger duruzsolását hallom,

kiárad, mossa a homloklebenyt.

Látom a valaha volt kukoricást,

a leveleken a fénycseppeket,

indián szalad a sorok között.

A szegycsontra belülről kicsapódik a pára.

 

A kéz nem az én kezem,

a fül nem az én fülem,

a szem nem az én szemem,

a szív nem az én szívem.

Sokszor kell meghalni,

hogy rátaláljunk saját emlékeinkre.

Akkor majd úgy alszunk el,

mint miután először megszülettünk.

 

---

Borcsa János

Alkalom szülte

 

Azt tartják, a kritikus és esszéíró esetében nem az ihlet, hanem az alkalom – Cs. Szabó László szerint: Alkalom! – szüli az írást. Műveket értelmez, műalkotással „működik együtt” például a kritikus, próbál elmerülni megfigyelése tárgyában, hogy megértse, s ennek nyomán felerősítse a választott mű üzenetét. Egy más műfaj keretei között, alázattal és hitelesen „játssza el” közvetítő szerepét. Választásaiból azonban rendre kiderül, hogy ő maga is, áttételesen ugyan, de az életvalóság kérdéseire keresi a választ, akárcsak a szépíró. Hangsúlyozom, áttételesen teszi ezt, amikor művekkel „áll szóba”, amint erre például Nagy Gáspár egy írásában külön is kitért, kijelentve, hogy „a költők művükkel és példájukkal legalább annyira lehetnek ihletadók, mint a közvetlen lét, vagy a tárgyi világ”.    

Jó esetben tehát „ihletadó” művek bírják szóra az életkérdések foglalkoztatta   kritikust, aki adott ponton például Muszka Sándor egyik-másik verseskönyvét olvasva érezte úgy, hogy meg kell szólalnia az élet fontos kérdéseit illetően. 

Muszka az egyes ember sorsának kilátástalanságait, a társadalom peremére szorult kiszolgáltatott egyének lázító eseteit foglalja  versvilágába, illetve a lét súlyos kérdéseit veti fel (Szégyen, 2018, Pokoljárás, 2025). Előbbi kötet verseiben az aggasztó társadalmi kérdéseket felvető emberi drámákat, lázító jelenségeket veszi számba a költő, és egy sajátos értelmezés és látásmód alapján jeleníti meg ezeket kis, hatásos lírai életképek sorában, összességében megrázó erejű társadalmi keresztmetszetet alkotva. Tehát a Szégyen a költő társadalmi érzékenységének és érdeklődésének fölerősödését mutatja. A kötetet olvasva érzem, hogy a vers ezúttal is valamilyen többletfeladatot vállalt, jobban mondva kellett vállalnia, minden bizonnyal azért, mert a társadalmi nyilvánosságot nagyban alakító média, jelesen az erdélyi  magyar újságírás a közélet és a társadalom kényesnek nevezett kérdéseiről nemigen szól érdemben, netán el is hallgatja, amiről beszélni kötelessége lenne. Sok esetben csak úgy tájékoztat, hogy a csalóka felszínt tartja szem előtt, vagy érdekcsoportok szószólója lesz, esetleg elhallgat mélyben zajló eseményeket, megoldásra váró kérdéseket, nyilvánvaló jelenségeket. Tisztességes szolgálat helyett a megalázó szolgaságot választja...

Nos, ilyen szellemi-kulturális közegben küldi – úgymond – szolgálatba a verset Muszka Sándor. Nem nagy csinnadrattával teszi ezt a költő, verse nem lesz hangos agitáció, mindössze (?) az elhallgatott mélységet tárja fel. A megszólaltatott vagy megjelenített szereplők valamely lerobbant kórház, esetleg gondozóközpont lakói, ápoltak, intézeti gondozottak, akiknek az élete szerencsétlen sorsfordulatot vett, s attól kezdve többnyire vegetálnak, semmilyen kiút, kedvező fejlemény nem mutatkozik számukra.

A vigasztalan emberi helyzetek felvillantásához megfelelő nyel­vi formát is keresett a költő. Mondhatni mindenik vers egyedi, megismételhetetlen formát nyer, akárcsak egy-egy,  pattintással készített kőtárgy vagy kőeszköz, utalva talán ezáltal is arra, hogy nincs két azonos emberi sorsképlet. A költő mindenik szereplője a véletlen vagy valamilyen titok övezte törvény, valamint az élet keménysége nyomán került kilátástalan helyzetbe. Ezt a helyzetet aztán többnyire tömör, lakonikus mondatok használatával nyomatékosítja a költő, mint amilyen a „szabad vagyok, mert lemondtak rólam”, a „tanulunk nem embernek lenni”, a „nincs hová bújni a farkasveremben” s így tovább.

Ezúttal egyetlen, a Hárman című, mindössze négysoros verset idézném, amely az első személyben beszélő lírai hős szavaival magának az emberi minőségnek az elvesztéséről szóló jelentésnek tekinthető: „Csendes szobának hívják az ápolók, / ötven emberből válogattak ki. / Senki nem jajgat, nem sír és nem beszél, / tanulunk nem embernek lenni.”

Olyan helyzettel szembesít ezúttal a költő, amikor tényleg feltehetjük a kérdést: milyen is nem embernek lenni? Ezzel a kérdésfelvetéssel a költő előre is mutat, a másik kötet ugyanis immár magáról az emberi létezésről fogalmaz meg bölcseleti tartalmú gondolatokat, véges földi létünkről, illetve az örök isteni jelenlétről. A gyűjtő című filozofikus lírai reflexióban például: „Hozzá jutunk mind, / megunt játékszerek. // Nem tudja senki, / miért gyűjt kacatot.”

Végezetül s csak mellékesen utalnék arra, hogy Muszka első kötete megjelenése óta több mint két évtized telt el. A versek mellett már a második kötetében (Mi nem lóg ha áll, 2007) prózai írás is helyet kapott, amelynek mintadarabja a beat-irodalom egyik klasszikus műve, Jack Kerouak Úton című könyve (1955) lehet. A szerző családnevére rájátszó Muscariculum című „spontán próza” az 1990-es évek egyik székelyföldi kisvárosában az ifjú kisebb-nagyobb kalandokkal tele fejlődéstörténetét vázolja fel egy szabadszájú narrátor elbeszélésében. A helyszínek, az események és történések is beillenek a kisváros, jelesen Kézdivásárhely viszonyaiba, jelen esetben az iskola és az iskolakerülés, a kocsmák és a zenélés, az utazgatások, illetve az úton levés Erdély-szerte és „Magyarban”. A költőnek készülő ifjú sikeres érettségi vizsgát tesz, de felvételije a színművészetire nem sikerül. Célja különben nem is a megérkezés, hanem – úgymond – hogy közben ellegyen. Kiábrándultság és feleslegességérzés uralkodik el rajta, s unalom, csajozás és alkalmi pénzszerzés tölti ki napjait. Újabb próbálkozás eredményeként egyetemre kerül, de annak létező kereteibe sem tud vagy nem kíván beilleszkedni. A működő intézményeket, társadalmi normákat és elvárásokat képtelen elfogadni. A véletleneknek és pillanatnyi helyzeteknek kitéve magát, az adott társadalmi körülmények között sodródik, illetve – ahogy előszeretettel mondja –: lóg a semmiben. 

Ugyanennek a kötetnek a versei nem idegenek e „spontán próza” témáitól és motívumaitól, viszont egy céltudatosabb, határozottabb lírai énnel találkozunk. A versekből egy sokszínűbb érzelemvilág sejlik fel, átláthatóbb életelvek, józan helyzetfelismerés bontakozik ki, s mindezt kis lírai műformákban s mondhatni hagyományos versnyelven fogalmazza meg a költő, nemegyszer az élőbeszéd kihagyásos megoldásait választva. Példaként ezúttal a Míg elfogy a mag mind címűt tartom fontosnak idézni: „Arra is gondol az ember legvégül / Élnie itt tán büntetésbül / Kellett s kellhet még / Ki tudja hány nap / Istenei / Míg megbocsátnak / S elfogy a mag mind / Mit vetni küldtek / Őrzi s tudja jól / Szüretje nincs.”

Mind a fiatalos hetykeség, mind pedig az érett férfi önelemző igénye jelen van ezekben a versekben. Mondhatnám, ezúttal jószerivel ihletadó művekkel volt találkozása a kritikusnak.

 

---

Bukovenszki-Nagy Eszter

Karácsonyfaégő

 

Mint amikor a főtéren álló,

hatalmas, közös karácsonyfa izzósorát

dugják be a kettőhúszba, és egyszer csak

felragyognak a színes fények,

épp úgy villan fel bennem váratlanul,

hogy mennyire hiányzik

dudaorrú nagyapám.

Már a hangjára sem emlékszem,

csak a frekvenciára, épp azzal dörmög

apám és már az öcsém is.

Villan, hogy hiányzik a másik nagyapám is,

akit nem ismertem

– most jól megmondanám neki, hogy

nincs igaza, nem csak akkor ér valamit

az elsőszülött, ha fiú –,

és felrémlenek hiányzó nagyanyáim.

A minden kívánságomat teljesítő,

puhafehér asszony otthonkában,

és a másik, aki bár nem babusgatott,

de mindig csinált nekem aranygaluskát.

És a dédik: a kérges kezű, diószagú.

A háborúban eltűnt

– vagy talán nem is létezett –.

Akiről a nevemet kaptam.

És akikről sosem esett szó, mert az emléküket

szemtelen egérként elrágta az idő.

Mostanában gyakran eszembe jutnak az ősi,

arctalan idegenek,

akik ránk hagyták a pusztán nevekből épült,

mozdulatainkban, ráncainkban, hanglejtésünkben,

félelmeinkben fennmaradt örökségünk.

Itt fekszel mellettem, nem szólsz, szuszogsz.

Mi nem hagyunk magunk után,

csak verseket, történeteket.

Mi csak nénnye és báttya

maradunk a családi kalendáriumban,

és néhány évtized múlva csak

letört ágai leszünk a heges, lombosodó családfának.

Akárcsak a lassan humusszá vált, ismeretlen

rokonok: aki lehet, hogy szíjjal verte az anyádat,

vagy az, amelyik túlaggódóvá féltette őt,

aki kettő helyett dolgozott,

kettő helyett szeretett,

vagy amelyik ölelés helyett

csak etetett, az ő kenyerével.

Aki hajnalban kelt jószágot ellátni,

és szó nélkül húzta le a hetven évet,

olyan, aki hajnalig csörömpölt pezsgősüvegekkel

a vörös rúzsos küldöttség különtermében,

nemzetközi kapcsolatok, tudod,

a karrier meg a kötelesség.

Akinek a szemében sosem, csak

a homlokán meg a szája szélén

gyöngyözött bármi, és nem csupán

paradicsompalántát ültetett el,

hanem a szavak hiányát is apádban,

és te talán gyűlölöd érte,

de legalább tudod, miért

és kire hasonlítasz.

Mindjárt ott állunk a fa körül

összekapaszkodva, maroknyian

– tudom, én vagyok az oka, hogy nem

vagyunk többen –, és jó lenne

hajnalig beszélgetni horgolt takaró alatt,

vagy egy pohár borral az ablakban

a vacsora után

hallgatni a régi meséket,

és kitalálni, melyik hős vagyok én,

vagy megkérdezni, tudják-e, vajon

kinek az árvasága lapul bennem,

de nincs kitől kérdezni.

Csak állok a borommal,

ünnepi fényeket várok,

és a talány, hogy

tökéletesen és fatálisan

az ő képmásukra formálódtam-e,

vagy van még választásom,

hogy én majd másképp,

mese helyett szövődik bennem.

 

---

Lakinger Tibor

A múzsa

mint kiszervezett munkaerő

 

Azt mondják,

az ihlet belülről jön.

Szerintem az inspiráció

egy kiszervezett munkarészleg,

ügyfélszolgálati iroda,

ahol félig kész szimfónia, szakdolgozatvázlat

vagy egy rossz dalszöveg várja türelmesen gazdáját.

A kreativitás sorszámot kap,

hosszan várakozik.

Ha jó ablakhoz kerül,

ihletbérletet is kap.

A múzsa valószínűleg egy jól megbecsült,

profi és nagyon elfoglalt, külföldi munkaerő.

Éjszakai műszakban csempészi

a gondolatokat a magyar költők fejébe.

Először a „híresekhez” a zseniális ötleteket.

Mindeközben késik, kávézik, eltéved.

Mire hozzám ér, többnyire a maradék jut.

Vagy valami használt, másodkézből való.

A költők ezt tehetségnek tartják.

A pszichológus szakvéleménye

szerint csupán asszociáció,

szinapszisok különös működése,

érzelmek és traumák feldolgozási terepe,

amely szokatlanszóhasználat-teszttel

ráadásul mérhető, számszerűsíthető.

Az algoritmus szerint mintázat.

Az olvasó meg majd azt mondja: „Milyen mély.”

Pedig lehet, csak egy felcserélt küldemény,

a kiszervezett munkatárs rossz címre

szállította, a híres költőknek szánt ötlet

került egy hétköznapi címre.

 

---

Arany Zsuzsanna

Stendhal-szindróma

 

Néha azt érzem, két világban élünk egyszerre. Egyik a realitásoké, amikor munkába megyünk, tapossuk a hétköznapokat, és mindent meg tudunk magyarázni ok-okozati összefüggésekkel. A másik pedig a csodák és az álmok birodalma, ahol bármi megtörténhet. Mindezt azóta tudom, amióta Firenzében voltam ösztöndíjas, huszonhét éves koromban. Nappal néha benéztem az egyetemre, unottan hallgattam az előadásokat, majd hazafelé beugrottam a boltba, hogy vegyek valami harapnivalót vacsorára. Ez volt hát a felszín, a publikus része a történetemnek.

A lakótársam már az első pillanattól kezdve hülyének nézett. Együtt indultunk Budapestről azon a hajnalon, 2003 februárjában, és együtt éjszakáztunk a buszon. Miután megérkeztünk, közösen kerestünk albérletet, ügyetlenül téblábolva a firenzei bazaltkockákon. Hamarosan szétváltak útjaink, és csak reggelente találkoztunk, míg adtuk át egymásnak a fürdőszoba kilincsét. Ő megtalálta a magához való társaságot, én pedig hozzákezdtem éjszakai magányos sétáimhoz. Addigra jobbára eltűntek a turisták, így szabadon élvezhettem a város minden zegét-zugát.

A tavaszi hónapok különösen áldottak Firenzében. Nemcsak a virágzás és az örök megújulás tapasztalata, vagy épp a lila akácok látványa a középkori falakon, ami magával ragad, hanem az ünnepek is elvarázsolnak. Virágvasárnap, majd a húsvét a virrasztással. Az Annunziatában a gyertyafény és az átszellemült arcok, melyek mintha nem is emberi arcok lennének. A fekete ruhás zokogó nő a lépcsőn, aki várja a feltámadást. A csilingelő Dóm, melynek kupolája alatt úgy gubbasztanak a hívek, mintha valamiféle titkos beavatási szertartásra gyűltek volna össze.

Az ünnepek után aztán újra sötétbe borulnak a belvárosi sikátorok, melyeket egy-egy éjjel többször is körbejártam, fülhallgatóval a fejemen, Mozart Requiemjével lüktető ereimben. A Lacrimosát teljes hangerővel hallgattam. Mikor hazafelé baktattam, mindig megálltam azelőtt a park előtt, melynek fái göcsörtös csontvázkarokkal meredtek az égbe, tökéletes egységet alkotva a könnyező kórus szívszaggató dallamaival.

Rendre másnaposan ébredtem, mintha egész éjjel veretes olasz borokkal vigasztalódtam volna. Lakótársam már kora reggel indult az egyetemre, én pedig sokszor a lakásban maradtam, lógtam, és írtam a Gonoszról szóló disszertációmat. Persze, semmi kedvem se volt tudományoskodni. Olvastam összevissza Bergyajevet, Sesztovot, Szolovjovot, meg ki tudja még, kiket. Orosz vallásfilozófusokat és mindenféle misztikus szerzőket, akik ördögökkel cimboráltak. Csak úgy csapongtak a gondolataim, miközben alig vártam, hogy újra mehessek az éjszakába, s újra magamba szívhassam azt a semmivel össze nem hasonlítható érzést, amit ott és akkor átéltem.

Két hónapig agyaltam rajta, vajon lehet-e egyáltalán írni a Gonoszról, vagy csak megidézni? Az ember sosem tudhatja, ő festette-e a falra a démonokat, vagy érkeznek azok maguktól is. Emlékszem, még kiskamaszként a környékbeli lányokkal sokat fantáziáltunk a Sátán megidézéséről. Azt mondják, tükörrel és gyertyával kell az ilyesmit csinálni, lehetőleg éjfélkor, teliholdkor. Később persze nevettem az egészen, hogy lehettünk ennyire bolondok.

De Firenzében valahogy minden más volt. Ami odahaza irreálisnak tetszett, az itt megelevenedett. Ott volt például az a bolt, nem messze a Palazzo Vecchiótól. Lefelé vezető lépcsőn tudtál bejutni, mintha egy barlangba tévedtél volna. Mini alkimistaműhelyek, muranói üvegnyelű töltőtollak viaszpecséttel, a commedia dell’arte groteszk figurái, bohócálarcok, tarotkártya. El is neveztem boszorkányboltnak, és időről időre visszajártam. Éjszaka is elmentem mellette, de nem vettem észre semmi különöset. Nem mozdultak meg a kirakatban az álarcok, és nem is vicsorogtak rám.

Az Arno partján gyakran fújt a szél, olykor viharosan, az arcomba csapva hajtincseimet. Lent patkányok szaladgáltak, fent denevérek repkedtek. Csak a hidegtől borzongtam, nem a félelemtől. Azt éreztem, vigyáznak rám. „Jaj, te Isten, vagy te Sátán, ha vagy, adj valami jelet” – suttogtam magamban. Úgysem ad, mert minek adna. Ez itt nem a valóság. A valóság az, hogy reggel megint szembejön a lakótársam, gúnyosan rám vigyorog, és megkérdezi: „Na mi van, hogy haladsz? Megírtad már azt a disszertációt a gonoszról?” És én megsemmisülve mondom, hogy nem, még nem, és besunnyogok a fürdőszobába fogat mosni.

Harmadnapra érkeztek csak meg a szellemek, nem akkor, amikor hívtam őket. A Dante-szobor mellett baktattam el éppen, lehajtott fővel, árván és búskomoran, amikor belém hasított a felismerés. Hideg fuvallat cirógatta végig a hátamat, s fonta körbe a nyakamat. Lúdbőrözni kezdtem, miközben teljesen öntudatlanul, félhangosan mondtam ki a szavakat: „Úristen, ezek itt vannak… Létezik minden, amiről a régi misztikusok regéltek!” Másnap aztán álmodtam is. Emberek között voltam, akik búcsúztak tőlem. A sivatagba indultam. Rohantam bele az ürességbe. A pusztaság közepén hatalmas tükör fogadott. Belenéztem, s megláttam benne az Ördögöt. „Én vagyok Te!” – kacagott, és felém mutatott.

A maradék két hónapban rohamtempóban írtam meg a dolgozatot. A befejezés azonban nem megnyugvást hozott, hanem egy hosszú, közel negyedszázadig tartó pokoljárást. Lehet, vissza kéne mennem Firenzébe, és megkeresni Istent. Megmondanám neki, hogy „szabadítson meg a Gonosztól”…

 

---

Acsai Roland

Elfut az út

 

Nézem a hulló

    fák levelét,

szól a harangszó,

    távoli még.

 

Széllel a holnap

    jön hamarost,

csipkebogyóban

    érik a rost.

 

Fáknak az inge

    sárga-arany,

szólal a cinke

    óvatosan.

 

Lassul a lélek

    lejtmenete,

hull a levél le,

    lágy a szele.

 

Arcomat éri,

    megsimogat,

összecseréli

    sorsaimat.

 

Csend-teli lábon

    lépked az őz,

készül a vászon,

    festi az ősz.

 

Glória fénylik

    rózsa felett,

szirmai érzik

    már a telet.

 

Itt a november,

    hűvös a szél,

nézi az ember,

    majd hazatér.

 

Csend van a szívben,

    templomi csend,

hallgat az Isten

    most odafent.

 

Tél jön, a fösvény,

    zárva a kút,

elfut az ösvény,

    elfut az út.

 

---

Gáspár Ferenc

Az Úr van velem

 

Ó, élet, élet! Mily szép visszatérni beléd! Valami ilyesmit mondott Szindbád, amikor eléje tették a gőzölgő húslevest, pedig akkor még a velős csont meg sem érkezett.

Jómagam is erre gondolok. Fölöttem a kék ég, én pedig úszom a habokban, ha nem is a tengerben, de a közeli uszodában. Az időjárás teljesen megfelelő, nincs túl meleg, ilyenkor a fázósak itthon maradnak. Inspiratív állapot? Az írásra lehet, hogy nem, de az élethez igen. Mert közeledve a hetvenhez az embernek mindenféle ronda gondolatai akadnak, főleg esténként elalvás előtt. Az ember elképzeli, hogyan rohad majd szét a hús a karjáról, a testéről, sőt még a nemi szerve is elrohad majd a sírban, ami nincs már annyira távol, mint ifjúkorában, noha vannak, sokan, akik ifjan távoznak a másvilágra, ezt előre soha nem lehet tudni. A vég az nem kívánságműsor, mondja gyakran a szomszédom.

De azért az idő múlásával mégis. És akkor mitől van ez az öröm itt az uszodában? Amikor az ember a hátán fekve, mialatt tempóz, csak vigyorogni tud, akár a tejbetök?

Az egész egy pár héttel korábban kezdődött. Családi bulira készültünk, feleségem unokaöccsének lett tizennyolc éves a nagy fia. Délután gondoltam, szunyókálok egy kicsit, bepótolva az éjszakai rövidebb pihenést, délelőtt még egy nem túl vidám hangulatú novellát írtam a nagyváradi gimnazistákról, akiket 1956 után súlyos börtönévekre ítéltek, mert kiírták a táblára, hogy le a párttal, de egy t-vel, mert jó tanulók voltak, abban reménykedtek, így majd nem lehet rájuk ismerni. Egyszóval szunyókáltam, szundítottam, majd mikor felébredtem, és felkeltem, jött az ismerős érzés az ájulásról és a rosszullétről. Azonnal visszafeküdtem. Aztán a szokásos: mentő, kórház, EKG, infarktus. Érkatéteres eljárás a combon keresztül, megmentettek.

Hát ezért a jókedv, ezért a mosoly. Semmi rothadás, semmi halálfélelem. Az volt, a beavatkozás előtt. Imádkoztam is rendesen. Miatyánk...Üdvözlégy, Mária...

Jóga mantra. Aztán az intenzív. Se mobil, se szemüveg. Óránként elindul a vérnyomásmérő, azzal számolom az időt. Hogy van, kérdezték, még előtte. Amíg ilyen szép, fiatal lányok vannak körülöttem, addig nagyon jól – próbálok udvarolni, de nem hisznek nekem. Elég sötét képet vágnak. Vénember, mit ugrál, gondolom. Pedig nem ezért. Már látták az EKG-t. A szívrohamot. Hogy miért kell az én szívemnek folyton rohamozni? Mi ő, egy páncélos hadsereg? Könnyű lovas íjász? Nem tud nyugodtam elketyegni, mint sokan mások? Pedig örülhetne is. Megszületett a harmadik unoka. Unokánk. És az lett a keresztneve, ami az én vezetéknevem. Ennél szebb gesztus nem létezik. Ha már lányai vannak az embernek. Szóval, mi az inspiratív állapot? Határidő? Vagy egy szívroham? Vagy, hogy ezt is túléltem? Egészen jól. A rehabilitációs kórházban Angelika nővérnek elmesélem, mikre gondoltam én az infarktus előtt. Hogy miket imagináltam. A nemi szervem elrohadásáról azért nem beszéltem. Ja, igen, és a gyógytornásznőnek is vittem az egyik novelláskötetemből. Az első három elbeszélés megdöbbentette, mert mindegyikben halálról, emberölésről, egyéb vidám dolgokról fecsegek.

Szeretne embert ölni, kérdi kedvesen, míg én éppen a futópadot hajtom veszettül.

Dehogyis, csak anyukám akarta ezt, még fiatalkoromban a rémálmaimban – fogom rá, mert hirtelen más nem jut az eszembe. Szegény anyám, már lassan harminc éve halott. Nem tud visszabeszélni.

Volt egy kis oidipusz, magyarázom, biztosan ezért. Megértően bólogat.

Angelika nővér is megérő. Aztán ezt mondja mosolyogva:

– Kozma Imre atyát megkérdezte egyszer az egyik hívő, hogy atya, milyen lesz az a mennyország? Mire az atya legyintett egyet a levegőbe, és olyan vidáman – mérgesen így válaszolt: „hagyjunk már valamit az Úrra is!”

Hát ez az. Amíg érzem a napfényt, látom a csecsemő mosolyát, játszom a nagyokkal, addig ki árthat nekem? A kedves is látogat és a bátyám is. Most lesz nyolcvanéves. Pont Nagyboldogasszonykor. Jel? Nem tudom. Hagyjunk valamit az Úrra is. Ámen.