Schiller a Vasfüggöny mögött

Friedrich Schillernek az államszocialista rezsimben ellentmondásos utóélet jutott osztályrészül. Egyfelől elismerték mint „haladó” költőgéniuszt és „jó németet” – értsd: a Német Demokratikus Köztársaság „előkészítőjét” –, szemben a „reakciósokkal” és „rosszakkal”, a nácizmus előfutáraival,[1] ezért legjelentősebb műveit kiadták, több drámáját színre vitték. Igaz, rendszerint olyan indoklással, mint amilyet a kor legtekintélyesebb hivatalos ideológusa, Lukács György megfogalmazott – „világirodalmi jelentősége az, hogy híd a felvilágosodás korának realizmusától a 19. század első felének nagy realizmusához”[2] –, amit (látni fogjuk) éppen ő cáfolt meg korábban, másutt Schillert idealistának minősítve, látványos önellentmondásba keveredve. Másfelől a nevéből képzett „schillerizálást” elítélően, bírálóan használták az irodalomesztétikában, a drámatörténetben, a színikritikákban.

A „schillerizálás”, sőt „schillerkedés” kifejezés Karl Marx egy – helyesebben két –, Ferdinand Lassalle-hoz 1859-ben írott levelében tűnik fel a következő értelemben: „az egyének átváltoztatása a korszellem puszta szócsöveivé” és „a személyek helyenként túlzásba vitt elmélkedése önmagukról”. Rövidebben, Marx szerint Schiller „az eszményi”, szemben Shakespeare-rel, „a reálissal”.[3]

Lukács György 1933–34-ben, a sztálini Szovjetunióban (a Zeitgeist és a genius loci szellemében) a „Shakespeare kontra Schiller” szembesítést immár külön tanulmányban drámaelméleti, dramaturgiai alap-dichotómiává absztrahálta, Schiller kárára, aki fölött tanítómesterénél, Marxnál sokkal keményebben, durvábban ítélkezett: „Teljességgel hibás eljárás lenne tehát, ha a Shakespeare kontra Schiller kérdésfeltevésben merőben esztétikai problémát látnánk… A Shakespeare kontra Schiller kérdés legdöntőbb mozzanata azonban Marx és Engels szerint éppen abban rejlik, hogy mindaz, amit ők a drámától elvárnak, a történelmi osztályok erőteljes és valósághű ábrázolása, a valódi mozgatóerők érzékletes bemutatása, a bennük rejlő valódi, objektív konfliktusok kibontása, mind csak azokkal az írói eszközökkel lehetséges, amelyeket Marx itt a shakespeare-izálás (! – M. I.) eszközeinek nevez… Karl Moor lázadása Schillernél gyerekesen kell hogy hasson… A Schiller–Fichte-féle szubjektív idealizmus… a schilleri pátosz retorikus idealizmusa és szubjektivizmusa… Shakespeare, mint a hanyatló középkor nagy költője, az újkor küszöbén állva, mindkét lehetőség szempontjából nézve a dolgot, művészi példaképet jelent, míg a schilleri stílus csak arra szolgálhat, hogy elleplezze és eltorzítsa az osztályharcnak azokat a reális mozgatóerőit, amelyek materialista módra véghezvitt anatómiája lehet csak arra képes, hogy a valódi írói-művészi kompozíciót majd megalapozza.”[4] És még tiszteletlenebbül: „unalmas és egyhangú, önmagával foglalkozó schilleri modor és stílus”, „idealista, schillerizáló stílus”, és így tovább, egészen odáig, hogy „Marx és Engels minden területen, a dramaturgia területén is lerakta a forradalmi szocialista fejlődést irányító fő elveit. Dramaturgiájuk forradalmi, az emberiség fejlődésének lényeges szakaszait öröklő szellemben fogant, és kijelöli az utat az alkotó módszer mai, a proletariátus győzelme után kialakuló kiteljesítéséhez, a szocialista realizmus alkotó módszereihez”.[5] Ugyanazon esztendőkben Lukács tiltakozott (joggal) Schiller náci kisajátítása és meghamisítása, „barnára átmázolása” ellen.[6] Vajon Shakespeare-ből osztályharcos drámaírót csinálni nem „átmázolás”? A pártállami kultúrpolitika Schillert is „átmázolta”, habár egészen vörösre nem tudta, ezért felemás színűvé tette, és ambivalens megítélésűvé.

Ennek legnagyobb, legjelentősebb példája Almási Miklós – későbbi professzor és akadémikus – A drámafejlődés útjai című, 1957-ben megírt és „csak megírása után tíz (sic! – M. I.) évvel, 1969-ben” megjelentetett kandidátusi értekezése.[7] A „drámafejlődés” két fő „útja”, a „két út a modern dráma fejlődésében” Almási alaptézise szerint is a shakespeare-i és a schilleri (az utóbbi, furcsa módon, a „franciás” jelzővel ellátva, a corneille-i, racine-i drámamodellel feldúsítva). Almási ebbe a két kategóriába sorolta-erőltette „egyfelől Goethe Goetzét, Puskin Borisz Godunovját, Büchner Danton halálát, Gorkij Jegor Bulicsovját, Osztrovszkij Viharját, Brecht érett drámáit – s a másik oldalon Schiller hősi-lírai darabjait, Hebbel drámáit, Victor Hugo romantikus színházát vagy az Ibsen–Shaw–O’Neill teremtette újabb színi tradíciót”.[8] Ezzel Schillert egyrészt – helyesen – Shakespeare mellé emelte, a világirodalom csúcsára, másrészt – Marx és Lukács foglya maradva – mégiscsak Shakespeare-nél lejjebb helyezve kritikáival: Schiller túl későn „jön rá egész addigi életműve alapvető művészi gyöngéire” és „látja be a shakespeare-i alkotóelvek igazságát és korszerűségét”, „művészetében a shakespeare-i kísérlet torzóját találjuk”, továbbá „egyéni zsákutcába” jutott. S ami talán mindennél rosszabb, abszurdabb és botrányosabb: Almási összemosta a Don Carlos Posa márkija és maga Schiller szabadságeszméjét és szabadságharcát a francia forradalom jakobinus terrorjával, Robespierre diktatúrájával (igaz, nem mentesen belső ellentmondásoktól, ambivalenciáktól).[9] Nemcsak Posa „rossz individualizmusa” fölött tört pálcát, de „levágta” a Stuart Mária „tézisszerű elvontságát”, „megoldatlan gondolati vázát” is, a töredékben maradt Demetriust pedig, túlméretezve és túlértékelve, a Stuart Mária és a Tell Vilmos ellenében „játszotta ki”.[10] Az amúgy pedig korántsem értéktelen nagymonográfia mélypontja a „Schillerizálódás a szocialista realizmusban” címet (el)viselő fejezet, ahol a drámatörténész Schillert a legbornírtabb, legsematikusabb fércművekkel, a szabadságköltőt sztálinista kurzusdarabokkal kapcsolta össze.[11] Ez a könyv még a berlini fal leomlásának előestéjén, a nyolcvanas évek végén is egyetemi tankönyvül szolgált, és szerzője még 2019-es életinterjú-kötetében is vállalta, egyetértően idézte fel „koncepcióját”, sőt, rá is erősített, Don Carlos és Posa márki „áriázásait” emlegetve ironikusan.[12]

Vajon minek tudható be Schiller e kettős megítélése a Vasfüggöny mögött? Talán éppen szabadságköltő voltának. Eszmedrámái eszmeiségének. És bizonyára szerepet játszik ebben főműve, a Don Carlos. Abból is főképp a „szócsőnek” titulált Posa márki, az eljövendők polgára, aki ezzel áll II. Fülöp uralkodó elé egy olyan korban, amikor „Növénnyé aljasult / A szellem”:  
,,Adja meg nekünk / A gondolat szabadságát”, és: „Legyen újra / A polgár, ami volt”. Majd így folytatja:

Álmodja magát
Egy szebb világ szobrászának a művész.
A gondolat röptét ne kösse, csak
A véges természet korlátozása.[13]

Az egypártrendszer tudta: Schiller az, aki „élt, él, élni fog”. S hogy „a szó veszélyes fegyver”. Kivált „a színházban mint morális intézményben”.[14]

Jegyzetek

[1] Lukács György: Az újabb német irodalom rövid története. Athenaeum Kiadó, Budapest, 1946.

[2] Uo., 29. o.

[3] Marx–Engels: Művészetről, irodalomról. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1966, 179–187. o.

[4] Lukács György: A Sickingen-vita Marx, Engels és Lassalle között. In: Lukács György: Adalékok az esztétika történetéhez. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1972, 40–47. (11–60.) o.

[5] Lukács György: Marx és Engels a dramaturgia problémáiról. In: Esztétikai írások 1930–1945. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982, 131–136. o. Vö. Fekete Éva: Lukács György. Késleltetett életrajz. Kalligram Kiadó, Budapest, 2021, 241–242. o.

[6] Lukács György: A német irodalom fasiszta mítosza. In: Lukács: Esztétikai írások, 139. o.

[7] Almási Miklós: Pisztoly a könyvtárban. Életinterjú. Beszélgetőtárs: Nádra Valéria. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 70–72. o.

[8] Almási Miklós: A drámafejlődés útjai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969, 20–21. o.

[9] Almási: A drámafejlődés…, 67., 88., 102-107., 127. o.

[10] Almási: A drámafejlődés…, 127., 123., 128–137. o.

[11] Almási: A drámafejlődés…, 425–429. o.

[12] Almási: Pisztoly a könyvtárban, 71–72. o.

[13] A Schiller-idézetek forrása: Friedrich Schiller: Don Carlos, III. felvonás. In: Drámák. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980, I. kötet, 283–291. o., Vas István fordítása.

[14] Friedrich Schiller: A színpad mint morális intézmény. In: Schiller válogatott esztétikai írásai. Magyar Helikon, Budapest, 1960, 41–54. o.