Friedrich Schillernek az államszocialista rezsimben ellentmondásos utóélet jutott osztályrészül. Egyfelől elismerték mint „haladó” költőgéniuszt és „jó németet” – értsd: a Német Demokratikus Köztársaság „előkészítőjét” –, szemben a „reakciósokkal” és „rosszakkal”, a nácizmus előfutáraival,[1] ezért legjelentősebb műveit kiadták, több drámáját színre vitték.

Progresszív világnézetük dacára irodalomesztétikai szempontból meglehetősen „konzervatívok” voltak: Proustnál, Joyce-nál, Musilnál, a modernizmus írófejedelmeinél Sartre-nak fontosabb volt Flaubert. – Madarász Imre esszéje Alberto Moraviáról és Jean-Paul Sartre-ról.