Villan a július

Június

Május királya halott.
Felmagzott fejeit, Mária, a tyúkoknak
adod. József lekéste megint
a tavaszi klorofillal dús asztalt,
rajta gyertyafény, csillogó teríték,
Zsolnay porcelánban tejeskávé
mézzel. A puha otthon
helyett Józsefet benzinkút
nyeli be éppen. Fehércukrot old a
kávégép tetején papírpohárban.
Kővel súlyozod le az abroszt
a teraszon. Szereztél apró
hegedűt a tücsöknek, had
húzza el szeretőd nótáját.
„József, nehéz szívedet hozd haza
súlynak, ha nem ma, akkor holnap”
– a válasz elhalkul, fülel a headset,
utánadobsz apró kavicsot a fejeknek,
had hízzon a ragadozók zúzája,
mája, zúzottkő szíveden, Mária.

Július

Pillangók a kutyapiszkon, pedig
a forró hónap szinte kiszárította.
Összeszeded őket, Mária,
kényelmesen. Szárazon a legjobb
szedni, hátrasétálsz, és a gödörbe
dobod, rá földet. Furdal a lelkiismeret,
mit esznek a pillangók, és a
csillogózöld testű legyek.
Gyümölcs épp nincs. A hullott
barack már elkorhadt, magjai
csontvázain ráaszott bőr. Szőrét
a macska tisztítja, karmai
alatt cickányvér, madárvér, egérvér.
Villan a július, a fény még
fényesebb, megáll a kép.
És ettől fogva nincs.
Folytonos nemléte van annak,
amit látsz, úgy, amiként látod.
Egyszer az alany vagy, másszor a
tárgy, és egyszerre a kettő (nem)
vagy. Tudod, de délibábot
dobsz az embereknek, a tiszta
forrás káprázatát Józsefnek.
Már(i)a, riadt kísértő, érzéki
birodalmat festesz, arcokat, bennük
szemet, orrot, nyelvet, fület,
elmét. De nekik hiába, mert
a te szíved irányítja a
létezőket.

Augusztus

Isten ajándéka késik megint,
augusztus és a nyár mézes
hetei helyett gyomorkeserűt dob
a karma kereke. A kert fölött
a levegő döglötten lóg a szárazságtól.
Aszályt és port ver fel pár
bátor fűnyíró szomszéd, hogy
a fű növésre ösztönzésével
szívja ki a maradék földvért,
hiába. Mária, vársz, mintha
Godot-ra várnál. Lábadnál
a kutya a pocsolyába beleiszik,
falja a nomád távolság Józsefet.
Kihányod a hiányt, a gyomor
kitisztul, de a szív mérge öl.
Elengedni mindent, mindenkit
– már tudsz. Megtartani kéne
tanulni, Mária.