„Mindenkiben van valami belül”

Rövidke novellák hat fejezetben, rejtélyes fejezetcímekkel. A novellafüzér egyes szereplői ismétlődnek, más történetben, másképp folytatják életüket. Vannak főszereplők is, akik végigkísérik a kötetet, és vannak, akik csak egyetlen helyen jelennek meg.

Különös hangulatú történetek egy falu életéből, néha vidámak, néha borzongatók, sőt tragikomikusak is előfordulnak. A szereplők a mai életből vett figurák, félresiklott életek, akik azonban más foglalkozásokban vagy környezetben megtalálják céljukat. Közös tulajdonságuk a menekülés valaki vagy valami elől, valamint az útkeresés. Akadnak egészen abszurd hősök is, de a legtöbbjük átlagember, aki szembejöhetne velünk az utcán, mégis mindegyiküknek van valami titka, amit legbelül hordoz, valami lelki probléma, ami arra utal, hogy nem találja a helyét a világban, és egyedül vagy némi segítséggel próbálja megtalálni.

A helyszín egy fiktív falu, az „Isten háta mögötti, hegyek közt megbúvó” Tarvágás, ahol különös emberek élnek, befogadó őslakosok, a fővárosból idetelepült, a nagyvárosi forgatagtól megcsömörlött nyugalomra vágyók, valahonnan a jobb élet reményében idetévedt külföldiek. Közös bennük, hogy a vidéktől, a természettől várják a gyógyírt lelki gondjaikra. A falu társasági helye a kocsma, ahol elpolitizálgatnak a férfiak, olykor felöntenek a garatra, verekednek egy jót, majd békésen hazatérnek.

Zöldy Pál novellafüzérének címe Örömzene.

Mit rejt ez a cím? Talán a zene lélekgyógyító erejét? Valószínűleg.

A zenemotívum több történetben felbukkan, és csak egyetlen egyben negatív előjellel, hiszen fura módon akadnak olyanok is, akik nem szeretik, a többség viszont szomjazik a zenére.

Rögtön az első novellában nagy szerepet játszik egy gyermekhangszer: a melodika, amit Jozsó, a leszerelt nyomozóból lett masszőr talál véletlenül a nyárikonyhában. Ez a kis műanyag hangszer szinte megváltoztatja a falu életét, elhozza az embereknek a zenét a maga egyszerű módján. Jozsó eljátssza rajta az „Ilszilenciót”, amely Vince bácsi, az ezermester kedvence, amióta először hallotta „Olaszban”, és amely ezután a falunap zenei tápláléka lesz: „Szerették hallgatni, amikor játszotta… Meghallgatták, és mentek a dolgukra. Talán nem is beszélgettek, csak mentek, vitték magukkal a hangokat.” Később Jozsó felbuzdulva a sikerén hangstúdiót vásárol. Nagyobb élményt szeretne adni az embereknek. Ám amikor a falunapon profi előadásban harsogják a hangfalak az „Ilszilenciót”, a várva várt hatás elmarad. A dallam, amely egy kis hangszeren lágyan és finoman szól, elektromos erősítéssel már visszatetszést kelt. Később feltűnik egy komoly hangszer is, a szaxofon, és gazdája, König, a kiégett dzsesszzenész, aki idejött pihenni és megnyugodni.

A kötet kulcskérdése: helyén van-e az ember ott, ahol él, és abban a foglalkozásban, amit művel, vagy változtatnia kellene életén, hogy a helyén legyen?

Minden szereplőnek megvan a maga története, az a pont is, ahol elrontotta az életét, és viselkedése érthetetlenné vált a többiek számára. Ilyen Manna is, a „filigrán gyógytornász”, aki az idősek otthonában dolgozik, és szerelmi csalódása döbbenti rá, hogy nincs a megfelelő helyén. Nagy benne a segítőkészség, de rájön, hogy a lovak ápolójaként tud kiteljesedni. Az állatgyógyítás és lovasterápia az igazi terepe, és ezen keresztül jobban eljut az emberek lelkéhez is. Megmutatja az utat a csalódott klarinétművésznek, aki rájön, hogy hivatása a hangszerkészítés, és nem a zenélés. Közben Manna maga is megváltozik, halottnak hitt apját is megtalálja. A másik emberboldogító, Arnold, a „szerelő, egykori kamionos” szintén folyamatosan jelen van a novellákban, átlátja a falu egész életét, az emberek problémáit, és a maga módján igyekszik segíteni a csalódottakat, hogy rátaláljanak a helyes útra. Helyrehozza Ibolyka keramikusművész egészségét, aki belebetegszik abba, hogy a helyi kastély rokokó cserépkályháját nem tudja helyreállítani. Megnősíti Feldmant, a boltost, egyúttal anyát szerez Jolánta személyében egy árva kisgyereknek és helyreteszi a cigány festő, Bódog lelkét is, aki a felesége korai halála óta csak vörössel fest. Mert Arnold „tudott hallgatni és meghallgatni”, ezért őszintén fordultak hozzá az emberek. Még egy személy van, akinek botladozása végigkíséri a novellafüzért: Winkler, a városi TV szerkesztője, König szaxofonos régi rajongója. Terve, hogy kimozdítja a kiégett zenészt a remeteségből, és egy műsort készít az életéről. Ezért mindenre képes, hiszen saját karrierje is kockán forog. Több emberrel találkozik a faluban, otthonosan mozog a kocsmában is. Bármit megtenne, hogy szereplésre bírja Königet. Elmegy birkapásztornak, hogy a remetelak közelébe kerüljön, de szarvaslesre is vállalkozik. Miközben a témát hajszolja, rájön, hogy nem érzi jól magát a bőrében, és azon kezd tűnődni, miért is van ez így. „Ő afféle igazi tömegkommunikációs ember volt. Neki sem mondanivalója volt, hanem munkája és becsvágya – és beteljesületlen vágyai. Az a fajta ember, akit a sikertelenség nem önvizsgálatra, hanem egyre vadabb erőfeszítésre késztet. Hogy jó-e az irány? Ez fel sem merült benne. Mármint, hogy a tettek irányát ő is meghatározhatná.” Különös módon egy pompás szarvas látványa vezeti rá arra, hogy rossz úton jár, az ő helye a természet közelében lenne.

Megható befejezésként König mégis játszik egy kölcsön-szaxofonon, és ezzel az egész falut elvarázsolja, majd egy vándorcirkuszhoz szegődik zenésznek, de néha hazatér.

Zöldy Pál ironikus, humoros, néhol groteszk elemeket sem nélkülöző novelláiban nagy igazságokat boncolgat. Az eldugott kis falu és egyszerű emberei életén keresztül alapvető kérdésre keresi a választ: a boldogság, megelégedettség kérdésére, hogy egyszeri és megismételhetetlen életünkben hogyan találhatjuk meg a saját helyünket számtalan buktatón és tévúton keresztül. A komoly felvetések ellenére a kötet igazi üdítő olvasmány, mert azzá teszi az író optimizmusa, bravúros nyelvezete és huncut mosolya, amely átragyog a sorok közt.

Zöldy Pál: Örömzene. Magyar Napló, Budapest, 2023.