A rigófütty és a tömegközlekedés zaja

– Gyulán születtél, és a legtöbb évet ott is élted, a gyulaiságod meghatározó sok tekintetben, de azért egy kicsit szegedi is vagy, hiszen Szegeden jártál egyetemre, az első köteteid a Tiszatájnál jelentek meg…

– És a következő is ott fog, néhány napon belül. A városhoz fűződő viszonyom az első pillanattól ellentmondásos volt. Noha 1994-től 2006-ig tanultam-dolgoztam Szegeden, nem jártam keresztül-kasul, nem ismertem meg nagyon. Nem büszkélkedem vele, sőt, de például egyszer sem jutottam el a Szegedi Nemzeti Színházba. Egyetemi darabokat és más társulatokat láttam itt-ott, a nagyszínházét azonban sohasem. Ezt azóta sem értem. Mindig siettem haza Gyulára, oda kötött a baráti köröm. Jellemző, hogy bár az egyik barátom a Radnóti gimibe járt, mégsem Szegeden találkoztunk, hanem hétvégén az Alfa kocsmában, Gyulán. Miután elhagytam Szegedet, hamar tudatosult bennem, hogy mennyi minden maradt kihasználatlanul, ettől függetlenül számos emlékezetes koncert, irodalmi est, egyetemi program részese voltam, és az utóbbi időben egyre jobban szeretem, szeretjük a várost.

– Az első két köteted mégis Szegeden jelent meg, a Tiszatájnál. Debütáló könyved erősen Krúdy köré szerveződik…

– Két tanáromnak, Fried Istvánnak és Olasz Sándornak, a Tiszatáj egykori főszerkesztőjének köszönhetem, hogy kapcsolatba kerültem a lappal. Kezdetben ők egyengették a pályám, Fried tanár úr a Kosztolányi-tanulmányaimat nézte-kritizálta, Olasz tanár úr elsősorban a novellákra figyelt. Igen, Krúdy fontos volt, de mostanában nem sokszor veszem elő. Voltak szakaszaim: hol Kosztolányit olvastam gyakrabban, hol Móriczot, Karinthyt, vagy, mint az első kötetem, a Szindbád nem haza megy címe is mutatja, Krúdyt és Márait. Kisgyerekkorom óta menekülésként fogom föl az olvasást, épp ezért nagyon nehezen tudtam mit kezdeni az egyetemen az úgynevezett szakszerű olvasással, vagyis azzal, amikor „megtanítottak” olvasni: távolságtartón, reflektáltan. Krúdy prózája egyébként varázslatos olvasmány, ahogy fölütöd, beindul az örvény, a muzsika, rendesen be tud húzni. Ezért is kerülhetett Szindbád a kötetem címlapjára. S talán a korszak is ludas ebben: a Szindbád nem haza megy 2003-ban jelent meg, abban az időszakban, amelyet a nagy újraírások, a nagy röhögések, a nagy kifordítások, a paródiák, travesztiák jellemeztek. Szinbád figurája alkalmas ilyen játékokra. Nőcsábász dandy, s amennyire érzelmes, annyira ironikus is. Ez az ironikus szerep nagyon tetszett, pedig nem biztos, hogy értettem, vagy hogy „jól” értettem. De kipróbáltam, hogy az akkori környezetben hogyan működik. A Márai- és Krúdy-hatásokat egymásra eresztettem, az így kapott anyagot pedig megbolondítottam egy kis jelennel. Jól fogadták, még Bródy-díjra is jelölték a könyvet. Azt hiszem, picit magamra ismertem Szinbádban, mondjuk, akartam is magamra ismerni benne. Olyan élethelyzetben voltam, hogy kellett valami kapaszkodó, és ez Kosztolányi alakján kívül Szindbádé volt.

Hartay Csabával 2012-ben

– Említetted a szakszerű olvasást, vagyis azt, hogy egészen másképpen olvasunk, amikor magunknak, magunktól olvasunk, és másképpen, miután megtanítanak, ahogy mondtad, szakszerűen olvasni. Ez nagyon fontos megállapítás szerintem. Tudjuk, hogy mindenféle irodalomelméleti irányzatok jönnek-mennek, megteremtik a maguk esztétikai kategóriáit, a maguk etalon-műveit, s az ezeken az etalon-műveken edzett olvasási technikákkal fordulnak a többi felé. Tegyük hozzá: meglehetősen kirekesztően, igen kevéssé nyitottan. Írás közben befolyásolt valaha, hogy megtanultad ezt a fajta szakmaiságot? Vagy kérdezem úgy, befolyásolt szépíróként az, hogy a másik oldalon is tevékenykedsz, a másik térfélen is játszol, azaz esszéket, kritikákat is írsz?

– Pályakezdésem idején divat volt olyan tudományos szövegeket írni, amelyek in medias res kezdődtek, lehetőleg egy izzasztóan hosszú mondattal, amelybe csomó mindent beleszuszakolt a szerző, ahogyan azt bizonyos nagy elméletírók mintái nyomán elvárták. Szerettem volna elsajátítani ezt a technikát én is, de nem sikerült. Amikor megpróbálkoztam vele, a más nyelvszemléleten edzett professzorom csak a fejét csóválta. Érti, mire megy ki a játék, de inkább ne így csináljuk. Én is éreztem, hogy nem ez az én utam. Hiába végeztem el a doktori képzést, jobban szerettem, ha a primer irodalom beszél az engem foglalkoztató problémákról, és nem a tudománya. Persze teljesen nem tudtam kivonni magam az olvasottak hatása alól, sokszor széttördeltem, paratextusokkal láttam el novellákat, amelyek mottók, utalások, formai ügyeskedés nélkül is működtek volna. De nem szólnék az elméleti szövegek ellen, általában semmilyen szöveg ellen, mert mindenféle nyelv megismerése hasznos egy író számára.

– Mostanában verseket is írsz, ami engem azért nem lepett meg, mert annak idején, amikor jó másfél évtizede kértem tőled egy írást a Szeged effekt című antológiába, kimondottan lírai szöveget küldtél, amelyet a kötetbemutatón föl is olvastál, s a közönség megosztott volt a tekintetben, hogy prózát vagy lírát hallott-e…

– A lírai próza mindig szimpatikus volt, verseket pedig tényleg csak a fiókasztalnak írtam korábban, vagy inkább összegyűrtem, és a szemeteskosárba hajítottam a papírt. A versek jelentkezése azzal lehet összefüggésben, hogy sokkal több verseskönyvet olvasok az utóbbi időben, és nem csak epikus beszédű köteteket veszek elő szívesen. Az sem mellékes, hogy a Bárkánál elsősorban én felelek a versanyagért. De nem ontom a verseket, és alig-alig küldtem belőlük publikálásra, saját verseskötettől pedig biztosan megkímélem a magyar irodalmat és a kéretlen kéziratoktól rettegő kiadói szerkesztőket.

Visegrádon 2013-ban Elek Tiborral és Farkas Wellmann Évával

– A szerkesztői feladatok viszonylag korán megtaláltak.

– 2006-ban lettem a Bárka szerkesztőségének tagja, de 2001 óta dolgozom a csapattal. Vittek magukkal felolvasni, hívtak beszélgetésekre, találkozókra, kikérték a véleményem szövegekről, ötletekről, aztán egyszer csak a szerkesztőségi szobában találtam magam: kéziratokat fogadtam, válaszoltam, telefonáltam, és megint elölről. A Bárka több mint egy lap: kulturális közösség, amely esteket, rendezvényeket szervez, mozgatja, életben tartja a Békés megyei irodalmat is, miközben évről évre nagyobb figyelem övezi. Ahogy olvasom a megjelenés előtt álló számainkat, mindig arra gondolok, milyen jó színvonalú anyagokat közlünk, színház, irodalom, képzőművészet, és ugyanezt gondolom általában az érthetetlenül nehéz anyagi helyzetben lévő magyar folyóiratkultúráról. Illene jobban megbecsülni azt a szellemi értéket, tudást, szerteágazó műveltséganyagot, amely a Kárpát-medencében hónapról hónapra, vagy negyedévről negyedévre termelődik.

– Prózaíró, esszéista, költő, szerkesztő, tanár, aki Gyulához, Békéscsabához, Szegedhez és Budapesthez is kapcsolódik… Jó sok Kiss László lakik Kiss Lászlóban…

– Én ezt nem látom kívülről, de biztosan így van, s ha így, nincsen benne semmi különös. A sokféleség mindenki életében jelen van. Mindaz, amit soroltál, természetesen viselt szerepek és helyzetek összessége, és van, hogy az egyik jobban előtérbe kerül a többihez képest. Pár éve átmentem egy kisebb krízisen, de egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy váltsak, hogy akár csak átmenetileg abbahagyjam az írást vagy a szerkesztést. Ebből a válságféléből a 2015-ös Outcast könyvem húzott ki, amikor szerkesztőként is felfrissültem. Az elmúlt egy-két évben pedig eléggé pörgök, számos feladatba bevonódom a Bárkánál. Eredetileg is afféle multitech szerkesztő voltam, majdhogynem mindenbe bele tudtam és kellett is szólni, vagy mindenhez tudtam javaslatot tenni, de nem volt konkrétan meghatározott feladatköröm. Most én viszem a versrovatot, eközben egyre többet vállalok a Műhely meg a Figyelő rovat munkájából, az utóbbi időben több tanulmányt, kritikát is beszereztem és szerkesztettem a lapnak. Amióta van online magazinunk, még tágabb a mozgástér, évről évre előállunk új rovatokkal. Egyszóval örömmel szerkesztek, de a legjobban prózát írni szeretek, mint nyilván mindenki, aki költőként, íróként is dolgozik.

– Két klasszikus novelláskönyv (Szinbád nem haza megy, Árnyas utcai szép napok) után jelent meg A térképnek, háttal című tárcagyűjteményed, majd egy kritikaköteted, a Kis és egyéb világok. 2015-ben viszont két könyvvel is jelentkeztél, a Ki mondta, hogy jó volt című regényedet a sajátos műfajú, említett Outcast követte. Nem csoda, hogy az az esztendő a fordulat és a felfrissülés éve volt nálad.

– A Ki mondta, hogy jó volt a gyerekkoromat idézi, így meglehetősen személyes is. Sok helyen lírai, de egészen más módon, mint a korábbi ilyen próbálkozásaim, a líraiság nem megy az elbeszélés rovására. Regénynek mondom, de nem klasszikus értelemben véve az, a regényműfaj különben is nagyon képlékeny: kicsattanóan egészséges, kerek novellákként publikált szövegtömbök álltak össze nagyobb epikává. Az első két kötetem a rövidpróza hagyományával próbált kezdeni valamit, ezzel szemben a Ki mondta, hogy jó volt tágabb teret jár be, és nemcsak lazán kapcsolódnak egymáshoz a fejezetek, mint például A jó palócok vagy a Tót atyafiak esetében, nemcsak föltűnnek itt-ott a szereplők, de van benne előrehaladás, az elbeszélő főhős eljut valahonnan valahová, ez esetben a számára eléggé keserű végig. Bár a regény tizenkét alapszövegből áll, arra törekedtem, hogy a történeteket koncentrikus körök szerint bontsam ki, meg-megállok egy-egy jelenetnél, kicsit körbejárom, árnyalom, anekdotákat építek bele, és ebből épül föl egy reményeim szerint otthonos világ, amelyben az olvasó el tudja helyezni magát, s talán bele is tud feledkezni. Az Outcast egészen más vállalkozás volt. A furcsa, idegen cím kaszton kívülit, páriát jelent. Outcast, azaz kitaszított, ahogyan a könyv főszereplője, Farkas Zoli, a mezőkovácsházi származású romungro srác, az Ektomorf nevű metálzenekar alapítója vallja magáról. Egykori nagy kedvence a brazil Sepultura volt, amelyhez hasonló zenét játszott sokáig az Ektomorf is, aztán a Sepultura szétesett a kilencvenes évek második felében, és a frontembere Soulfly néven alapított új zenekart, beépítve zenéjébe a brazil törzsi ritmusokat, amelyek egyébként a Sepultura eredeti formációjának utolsó két albumán is feltűntek már. Zoli ezen a vonalon ment tovább, és a cigány folklór elemeit kezdte beilleszteni a zenéjébe az ezredfordulótól. Igen érdekes helyzet: miként válik le egy banda az „anyazenekaráról”, és mégis követi az idolt. Az Ektomorf 2006-os, Outcast című albumán csúcsosodott ki ez az irányzat, ez a zenekar talán legfontosabb lemeze. Engem a Sepu átalakulásának idején talált meg a metál, az extrémebb vonal felfutásakor. Emiatt sokszor ádáz harcot vívtam az old school metálosokkal, akik a thrash-re, a Megadeth-re, a heavy metalra, a Judas Priestre vagy az Iron Maidenre esküdtek, meg persze a Metallicát istenítették, de ezek a zenék nekem nem jelentettek sokat. Nem idegesítettek, szívesen hallgattam őket, de nem találtam meg a közös hangot velük. Az Ektomorf a durvább utat választotta, és örömmel követtem. Az agresszív metáltól tapasztalataim szerint sokan ódzkodnak, engem mindig megnyugtatott az ereje, sokszor hangoltam ezzel a tudatmódosítóval, mondjuk fogászra várva vagy iskolába menet. Néhány természetes kivételtől eltekintve, hiszen seggfejek mindenhol vannak, a metál közönsége is biztonságos közeget alkot, különösen a korai Ektomorf-bulikról jut eszembe a családias, jó hangulat. Egy szó mint száz, Farkas Zoli bandáját gyorsan megszerettem, és büszke voltam rá, hogy Békés megyében olyan zenét csinálnak, amely a világ nagyszínpadain is megállja a helyét. Azóta számtalanszor bebizonyosodott, hogy így van, az Ektomorf ráadásul nemrég tért haza egy nagy európai koncertkörútról, és hamarosan jön a folytatás. Sokszor kerestem a zenekar helyét a novelláimban, de nem sikerült megtalálni, inkább csak tollrajzokban, karcolatokban tudtam megragadni a jelenséget. Mígnem aztán a Bárka volt szerkesztője, egykori gimnáziumi osztálytársam, Szabó Tibor Benjámin Pestre nem került, s kitalálta, hogy a 2012-es Az Olvasás Éjszakájára csináljunk egy cigány irodalmi estet. Az ötletelés során fölvetődött, hogy meghívhatnánk rá Zolit, játsszon néhány dalt akusztikus gitáron. Miután pedig Tibi az Athenaeum Kiadó főszerkesztője lett, elindított egy zenei tematikájú könyvsorozatot. Így született meg az Outcast, Farkas Zoli különleges és színes életének rajza.

– Gyulán tanítottál hosszú ideig, s bár most is tanítasz még ott, de épp félállásban, fél lábbal ugyanis Pesten vagy…

– Azt éreztem, hogy kell most egy pici változatosság ahhoz, hogy íróként is tudjak újat mutatni. Új közegbe kerültem, új hangokkal – Gyulán a rigók keltenek, Budapesten a tömegközlekedés zaja –, új ismerősökkel: határozottan jót tett. Másképp inspiráló a közeg, mint a jól, de nem unalomig ismert otthoni. A félig-meddig pesti életnek magánéleti oka is van, mivel párom, a szintén író Balássy Fanni a fővárosban dolgozik.

– Gondolom, az MMA-ösztöndíj is szerepet játszik abban, hogy a teljes állásod ideiglenesen félállásra cserélted.

– Igen, mindenképpen. Enélkül nem menne a jelenlegi életvitel, ráadásul olyan kutatást igénylő feladatot vállaltam a hároméves ösztöndíjjal, amelyhez elengedhetetlen a pesti munka.

– Mivel pályáztál?

– Három tervvel, azaz inkább három és féllel – a helyzet bonyolításáért egy olyan projekt felelős, amelyet a tervek szerint épp csak el fogok kezdeni az ösztöndíjas időszak utolsó etapjában. Egy háborús regény és egy pecás-halas gyerekverskötet megírását, valamint egy novelláskönyv gatyába rázását vállaltam. Ez utóbbi jelenik meg az idei könyvhétre a Tiszatájnál.