Pethő Lorand negyedik kötete, a Távolodó ország kicsit sem finomkodik. Nekifutásból csap arcon a valósággal. Sokunk valóságával. Erős lélek kell a végigolvasásához. Sűrű, sötét, mint az aggodalmaink. A könyv szerkesztője, Varga Melinda (aki maga is kiváló kortárs költő) a fülszövegben fején találta a szöget, amikor azt írta: „Extravagáns, de a magyar klasszikusokhoz és az antik költészethez visszanyúló, kötött formai hagyományokra építkező líra Pethő Lorand költészete, amelyben Villontól az antik mítoszokon át Szőcs Géza versvilágáig számos irodalmi allúzióval találkozik a figyelmes olvasó.”

A kötet kezdőciklusa, a Villonok, konyhakés, szerelem szinte összes verse beindítja az asszociációs láncot, aztán megidézi Hobót és ígéretéhez híven Villont, majd Adyt, Pilinszkyt, Nagy Lászlót, József Attilát – többek között, de Pethő olyan rejtélyes finomsággal bújtatja el az allúziót, hogy külön öröm felfejteni.

Fontos minta a város, különösen Kolozsvár, amely pulzálva vissza-visszatér mindegyik ciklusban. Érdekes, hogy épp olyan motívumok, életképek jelennek meg belesűrítve egy-egy képbe, amelyeket olvasva (földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül) minden telepi gyerek azonnal otthon érzi magát a lefestett hangulatban. Betonfejtők, a részegek, tudom érzed vasszagom: az urbanista, kozmopolita líra kiválóságai, és hát miskolciként arra, hogy „az isten innen rég lelépett // csak betonpor a homlokon // mondd ismerős-e ez a képlet”, mit is válaszolhatnék bólogatva-hümmögve mást, mint hogy ismerős. Nagyon is. A neonfényekben „fürdőző” hajléktalanok, a pályaudvar sikoltása, az aluljárók bűze, a betonfalak ölelése, mind ismerős. A ciklust legmarkánsabban összefoglaló írás számomra kétségkívül az alábbi:

 

vagyunk mi senkik

avagy egy nemzedék dala

 

vagyunk mi senkik

szuszogó testek

kabátba fojtva

hontalan férgek

anyáknak könnye

fiók csendjében

lapuló könyvek

tájakba kenve

elmosott képek

dúdoljuk halkan

hagyjuk a francba

lógunk kötélen

krisztusi arccal

megsárgult ingünk

harmattól nedves

óvjál a széltől

szoríts szívedhez

 

Az egész kötet esszenciájának tekinthető a Távoli ima ciklus nyitóverse, a senkiember éneke. Az igazságtartalmától és a személyességétől univerzálissá váló mondanivalója miatt olyan keserédes, szívszorító, ez lett az egyik kedvencem a kötetből.

Gyakran szinte egyetlen pontig sűrített, masszív, koncentrált, sötét versek sorjáznak a kötetben, melyek minimalista módon villantják fel az expresszionizmus és az egzisztencializmus jegyeit. Központi eleme, ahogyan a cím is sejteti, a távolodás. Erdélyiség, városlakóság, otthonkeresés kívül és belül. A versbeszélő távolodik a gyermekkortól, az ismerős várostól, a hazától, egykori önmagától, beljebb hatolva a könyörtelen, brutális létezésbe. Ennek az egyik legmegkapóbb darabja a diadéma című vers.

 

diadéma

 

ülünk. tépett nagykabát.

ősz. arcunkon zúzmara.

csak nézzük egymás homlokát.

csontomba vágod horgonyod.

rozsdás nyikorgó mozdonyok

viszik a fákba vésett szerelmeket.

a nyár illatát.

gyermekkorod.

 

Sokfelé járunk a világban, különféle tájakon, idilli és fájó szerelmeken, garzonlakások magányán át, mégis egyetlen vezérfonal mentén zajlik a kaland: Isten motívuma vezeti a strófákat, az utazást, amely természetesen egyúttal az élet metaforája is. De ez már nem naiv istenkeresés, sokkal inkább érett, gyakran indulatos, szenvedélyes párbeszéd egy régi ismerőssel, egy folyton felbukkanó, magától értetődő alkotóelemmel, ahogyan például a schallerbachi töredékek című írásban. Olykor pörölésig, ilyen a négykézláb.

 

négykézláb

 

te nem kerülted meg érte a földgolyót

tudod isten ott kuncog mögötted

nem vezet hagyja hadd bolyongj

és ködbe fojtja arcodon a könnyed

 

Pethő költészetének egyik legnagyobb bravúrja, hogy amikor félretesszük egy rövid időre a könyvet, hogy egy kicsit fellélegezhessünk, szinte érezzük a hátunkon a magunk mögött hagyott betontömbök hűvösét. Még akkor is, ha sosem tapasztaltuk a metropoliszok e kevésbé vonzó oldalát, a melankolikus létformát. Amint egyre messzebbre kerülünk a gyerektől, „kit hallgatásra neveltek // ki nem hallgat”, a kiábrándultság dühbe és gyakran mardosó keserűségbe csap át. A nyelőcsövünkben érezzük, önkéntelenül is felbukik a számonkérés.

A versgyűjtemény egyetlen furcsasága, amely talán csak nekem az, a központozás. Az írásjelek használatának logikáját nem sikerült megfejtenem, számomra inkább esetleges, mintsem koncepcionális. Talán sarkos és elavult felfogás, hogy egy műben vagy legyenek írásjelek, és akkor mindegyiket funkciója szerint használjuk, vagy egyáltalán ne központozzunk. Egy-két kivételtől eltekintve vesszőkkel szinte egyáltalán nem találkozunk, kérdőjel, kettőspont és pont viszont gyakran helyet kap a sorok között, sőt, a címekben is, amit kifejezetten nehezen értelmeztem. Amellett, hogy elismerem, a költői szabadság és a határokat nélkülöző értelmezés tartományának eszköze lehet ez a megoldás, bár nekem inkább félmegoldás, mintha a szerző maga sem jutott volna dűlőre a kérdést illetően.

A következő ciklus, a Bádogmadarak még torokszorítóbb, a címadó vers tragikusan életszagú képei megállíthatatlanul csépelik a lelket: „tizenegy éven át néztem // amint anyám s apám elfehéredik // torkukban eláll a nyelés”. Szinte már lidércessé válik a szemlélt világ idegensége, kegyetlensége, a maradékaink, az estére újból sírnak a házak, az apám tüdejét a forgács anyám könnyeit a por című alkotásokban egyre súlyosabban nehezedik az olvasóra a sötét teher.

Elhomályosul olykor a látás is, le kell tenni itt a könyvet. De ha veszünk egy nagy levegőt és bátorságot merítünk a folytatáshoz, elnyerjük méltó jutalmunkat. Komoly gondolatokat, önvizsgálatot indítanak el a sorok, amelyek napokig hatalmukban tartanak, szuggesztív képei az agyunkba égnek, közelebb hozva a kortárs líra nagyszerűségét.

 

Pethő Lorand: Távolodó ország. Irodalmi Jelen Könyvek, 2023.