Széplelkű orkok és goromba elfek alkonyvilága

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Középfölde, amit Tolkien mester határtalan képzelete népesített be a különféle európai (szűkíthetjük a kört germánokra és keltákra, tehát nagyjából Északnyugat-Európára) mondavilágokból kompilált miliővel és lényekkel. A XX. század második felének s a XXI. század elejének embere nem bárdok, skaldok, minnesängerek és más kollégák közvetlen közléséből értesül az embervilágot megelőző vagy azzal párhuzamosan, mintegy titokban létező varázsvilág(ok)ról – hacsak nem maga is arra esküdött föl, hogy embertársait eljuttatja ezekbe a világokba, és böngészi az évezredek óta gyűjtögetett regéket, sagákat, mítoszokat, hősénekeket. Hanem az úgynevezett fantasy közvetítő segítségével lép a csodák időkön át rejtetten virágzó mezejére. Az irodalomtörténet legkülönösebb műfaja ez. Nem is műfaj, hanem inkább afféle világteremtési gondolatkísérlet, mágikus aktus, melynek felületesen alkalmazott eszköztárával könnyedén hozhatók létre kardozós-partraszállós lektűrök, minden oldalon egy-egy levágott sárkányfejjel és meghágott barbár hercegnővel. Vagy valamivel több munkával valóban teljes, szuverén univerzumok teremthetők, hasonlóak az ókor nagy világalkotó rendszereihez, istenek, félistenek, csodalények kavargó és lépésről lépésre, tájegységről tájegységre, faluról falura változó pantheonjához.

Bartók Imre Dlöf alkonya című regénye is annak a szellemi síknak egyik végtelenbe vesző vidékén építi világát, ahol Wells, Tolkien, Lovecraft vagy China Mieville alkotta a magáét. S mivel a fülszöveg ifjúsági regényként határozza meg Bartók írását, a gondolati környezethez tartozik még Ottfried Preussler halhatatlan és gyönyörű, sötét meséje, a Krabat a fekete malomban is. Vagy akár a zseniális Terry Pratchett Korongvilág-könyvei. De ifjúság, varázsvilág, fejlődéstörténet kontextusában végtelen volna a fölsorolás – elmehetnénk egészen a Harry Potter regényekig, és sok olvasó számára (aki nem hasogatja tudatát évről évre, teszem azt, Pelevin munkáival) itt derülne ki, hogy a Dlöf alkonya a világ egyik legmeglepőbb fantasyje. Valamint az egyik legköltőibb, de biztosan a leggyöngédebb. És most gyöngédség alatt ne olyasmit értsünk, mint mikor a hamburgerkultúra lányszobáira fazonírozott vámpírsihederek autósmoziban randevúznak műveletlen emberekkel, és még csak halálra sem marcangolják őket. Hanem például ilyesmit:

Szöktek egyet az esztendők, szétszaladtak mindenfelé. Zgru felcseperedett, betöltötte a hatot, a tizenkettőt anélkül, hogy észrevette volna, és közben a történetek is megváltoztak. Többé már nem a faluról és a kunyhók közt verdeső rovarokról, nem csak az orkok világáról szóltak. A nagymama idegen népekről és tájakról regélt.

– Mit látsz, ha felpillantasz az égre? – kérdezte.

– A csillagokat látom, nagyi.

Kimert még egy keveset a levesből. Ő faragta hozzá a tálkát, nyírből készítette, az egyik kedvenc fájából, ami egészen engedékeny a keze alatt. Nézegette a barázdáit. Ami a levest illeti, eszébe jutott, hogy hússal is el lehetne készíteni, de az ő falujukban a többség már legalább két nemzedék óta nem fogyasztott húst. Egyedül a Durghub famíliáról járta, hogy továbbra is hódolnak e szenvedélyüknek, sőt a gyerekeik nagy élvezettel lóbálják a megmaradt mócsingokat a fintorgó szomszédok felé. „Nem szabad megenni, aminek szeme van”, hallotta valahol, valamikor, a piacon talán.

Igen, jól olvastuk: az orkok, akik a tolkieni hagyományban a sötétség emberhúson élő, velejükig gonosz kreatúrái, Dlöf világában költői lelkű, vegetáriánus, a természettel összhangban élő teremtmények, akik értenek a gyógynövényekhez, kedvencük a karfiol, és szeretik a nagymamát. A szerző következetesen csavarja ki a tradicionális fantasy más jellegzetes alakjainak alapjellemét is: a rendesen a kövek anyagából teremtetett, hatalmas erejű, tompa agyú, ám goromba természetű, és bármit elpusztítani képes trollok itteni képviselője, Onk egyrészt lány (mégpedig a trollkirály lánya), másrészt filozofikus, szemlélődő, költői lélek, aki elvont példázatokban beszél. Mikor Zgruval összefújja őt a szél a vándorúton, és az ifjú ork praktikus dolgokról szeretne vele beszélgetni, az többnyire így sikerül:

– Szerinted mennyit haladtunk? (...)

– Ha egyet lépek, kifut alólam az út. (…) De ha kettőt lépek, visszatér a talpam alá.

– És ha hármat lépek? (…)

– Miért akarna bárki is hármat lépni?

A két főhős mellé társuló harmadik Laynore, az elf. Az elfek, avagy tündék pedig minden varázsvilágban átszellemült, halhatatlan, finom lelkű lények. Ám ha Dlöf világán az orkok vegetáriánusok, hát nyilván az elfek lesznek a húsevők, a rossz természetűek, a pimaszok. Ezzel együtt Laynore nem gonosz. Az igazi gonosz Bartók Imre világában… nos, az egy kissé nehezen megfogható.

Egyébként attól, hogy egy író ökobio kertészhobbitot csinál az orkból, az elfből meg goromba húsevőt, az iromány még bőven lehetne elsőkörös poénokkal operáló paródia. Vagy lehetne olyan parodikusan-ironikusan sajátos, mint Terry Pratchett finom humorú, humanista szellemű világa. De Bartók Imre nem az olcsó poénok szerzője, és nem is epigon. Az elbeszélői attitűd s a könyv hangvételének egésze a finom költőiség, a líraian töprengő szemléletmód:

De nézzük csak, hányan bóklásznak most errefelé, Dlöf eldugott vidékén, a holdfény mályvaszín permetétől aléltan, átázva, reszketve a hirtelen kerekedett hidegben, mely nyirkos köpenyként borul mindenre, ami lélegzik, és persze megrettenve a villámoktól, amelyek bőszen csapkodtak a fák csúcsaiba, sziklák kiszögelléseibe, magára hagyott kutakba, hódvárakba és madarak gyöngyház berakásos fészkébe, mindenbe, amit csak értek, oly kérlelhetetlenül, láncaitól megszabadult haraggal, mint a mondákban lakozó Myphareion, akit komisz gyermekei úgy felbőszítettek, hogy lángoló nyilacskákat lődözött rájuk szájából, amelynek padlásán a hold is elfért volna.

Oldalról oldalra gyönyörű leírások, hasonlatok, metaforák, furcsa állat- és növénynevek fölsorolásai. Épp ezért tűnik föl, szerencsénkre igen ritkán, mikor az elbeszélő figyelmetlenül elfeledi saját hangját, és például az elf „beburkolja” a pézsmanyulat. Ilyen alaphang mellett nem burkolunk. Legföljebb falunk, vagy ilyesmi. De az ilyesmin a legkönyörtelenebb kritikus sem időzik sokáig, annál inkább azon, hogy a följebb már említett gyöngédség tényleg áthatja a könyv egészét, tehát az ifjú ork tényleg nagyon-nagyon sokat gondol a nagymamájára (érthető, végül is őt akarja megtalálni). Olyan sokat, hogy a regény vége felé járva hallani kezdtem lelki füleimmel a méltatlankodó célközönséget: ejnye, hát ez tisztára olyan, mintha A Gyűrűk urában nem lenne akció, csak tájleírás!

Lelki füleimnek persze nincs teljesen igaza: támad az óriáspolip, jön a vérivó törp, kilövetik pár nyílvessző, és egyszer még egy kard is előkerül… Egyszer! Egy fantasyben! Varázspálcát, zászlós kopját, láncos buzogányt, ezüstgolyót ne is keressünk, szóval aki akcióorgiára meg epikus csatajelenetekre vágyik, az rossz helyen jár. Jó helyen matatnak ellenben az ábrándos, költői lelkek (és a mindenkori ifjúság meg felnőttség soraiban ilyenek is mindig vannak s lesznek), akik pont belefáradtak már a herripotterien kiszámítható dramaturgiába, a kötelező nyomozásba és a finálék kötelező csihi-puhijába.

Mindig megnyugtató a trendeknek fittyet hányó szerzőt olvasni: nem vagyunk egyedül. Ám az még nem tesz jóvá egy kalandregényt, hogy a hősök többet ábrándoznak, mint verekednek. Ami a Dlöf alkonyát jóvá teszi, az a fent említett elbeszélői hang. No meg a méltán egyre ismertebb grafikus, Krizbai Gergely Krizbo illusztrációi. Fekete-fehér, izgalmasan rétegzett, sűrű faktúrájú grafikái a minimalista, elrajzolt, groteszk figurákkal remekül felelnek a történet ködösségére, misztikumára, melankóliájára. Hogy pedig mit keres, majd mit talál ennek az álomszerű históriának a végén az ork, a troll meg az elf, és miért is mesélte el a mesélő ezt a történetet, arról kiválóan lehet vitatkozni például egy középiskolai irodalomórán. Értsék a célzást, akik majd fölveszik az ajánlott olvasmányok közé!

Bartók Imre: Dlöf alkonya. Krizbo illusztrációival. Kolibri Kiadó, Budapest, 2024.